2008. szeptember 17., szerda

Hajnali, távoli telefonhívás... (Kenéz Ferenc)



2002. október 8. Ma reggel szól a telefon (ebben még nincs semmi rendkívüli: szóldogál az 5-10 percenként bármikor), de amikor belehallózok, valahogy olyan furcsa érzés volt hallani, hogy valaki a kagylómélyről azt mondja, hogy „itt az öreg Milos, szerbusz!” Egy pillanatig azt hittem, Iván, de valahogy nem az ő dörmögése-dunnyogása volt, kissé meg is ijedtem, hogy valami baj lehet veletek, amit már az interneten se lehet lelevelezni. Szerencsére, a reggeli tréfacsináló nem feszítette túl a húrokat, s mindjárt nevetve hozzátette: „Kenéz Feri vagyok, aki jó ideje olvasom a Milos könyvét és hát már jó ideje, hogy fel akartalak hívni...”
Akárhogy vesszük, Kenéz Ferenc jó emberem. Hogy őt milyen szálak, élmények, beidegzések kötik hozzám, arról ő tudna számot adni, de ennek számomra nincs semmilyen jeletősége. Én akkor is kedvelni fogom költészetét, azt a fanyar, ravaszul naív és egyben könnyen elérzékenyítő, de sose a tetszetősséget kereső stílust, amiből szüntelenül alakuló és mégis, az indulására vissza-visszautaló költészete építkezik.
Épp a napokban hívott fel egy gyerekkori ismerősöm, aki szintén itt él Bukarestben, maga is íróember, hogy nemrég járt Budapeten, hozott is számomra két dedikált Kenéz-kötetet, de mert nehezére esik kiutaznia a sajtóházba, ott hagyja a Petőfi könyvtárban, majd csak utam lesz arrafelé.
Az út egyelőre még nem jött össze, de azért megköszöntem Ferinek, hogy rám gondolt.
Ő pedig, éjszakai szolgálatos lévén a Duna TV-nél, akinek éppen lejárófélben az ügyelete, arra gondolt, hogy feltárcsáz engem, és megköszönje, hogy éppen azon a napon, amikor könyvét dedikálta egy rendezvényen, jelent meg a Milos könyvében az a fejezet, amelyben az Utunk 1983-as évkönyvéből szemelgettem, többek között az ő egyik versét is, s amikor elolvasta, döbbent rá, hogy ez a verse neki nincsen meg sehol, egyetlen kötetében fel nem vette, s hogy ezt most a mi révünkön szerezte vissza, kedves Milos. Hát nem jó sztorinak ez az egész? Én meg azt hittem, netán még meg is neheztel, amiért engedélye nélkül fölhasználtam versét, pedig hát csak azt akartam a világ tudomására hozni, hogy mennyire tisztelem és becsülöm költészetét.

2002. október 20. Kezembe  jutott a Hitel októberi száma. A lapról nem kívánok veleményt mondani, de a benne található két Kenéz verstől megdobbant a szívem. Különösen az egyik olyan, hogy szívesen megírtam volna, de hát ő megtette helyettem is és én ennek nagyon örvendek. Nem csak azért, mert nem kell fáradoznom a téma kihordásán, hanem mert tudom, hogy bennem a Kenéz verse megindít majd valamit, ami előbb, vagy talán utóbb beérik.
Egyelőre most az van, hogy vele együtt szorongok...

KENÉZ FERENC
Szét és össze

Dicséret és a gyalázat
az tartja össze a házat.
Az égbeboruló függönyök,
s mi mebúvik a gyöngy mögött.
A porcelánbolt elefántja,
mikor a konyhát szétdobálja,
s a dundi-rózsaszín kisbaba-béke,
a popsi-krémek égi pépje,

a szét és össze száz alakja
a házat rúgja és belakja.

A szét és össze reggelre kelve
egyszerre ébred, 
kóc a szöszre,

egyik méznyalókával kél,
másik szénlapáttal,
egyik békít, a másik
harákol,

az össze vetkőzik, a szét kabátol,
s futna mindkettő
a háztól,

ó, csakhogy dőlne már szét,
vagy állna meg ez a ház
egyszer már magától.

Úristen, mi lesz itt,
ha ők ketten az eget
újra és újra, percenként
át- és átfestik?

Ám láss csodát, így tart
napestig, s reggel dolgukat
mindketten újrakezdik,

egyik búzát hord,
a másik salakot lapátol,
egyik mézzel békít,
a másik csak harákol,

a szét tombol,
az össze lapátol,
és nem búcsúzik egyik
sem a háztól,

a dicséret és a gyalázat,
az tartja össze a házat,
s míg béke száll az Ararátra,
a házak népét egybefogja
a szét és össze óceánja.

2002. október 31. Reggel megint felhívott Kenéz Feri. Jó volt hallani a hangját. Látta, hogy megint csak „megidéztem” Milos könyvének "lapjain", s az iránt érdeklődött, egyáltalán van-e visszhangja ennek a készülő, dagadó vallomásnak itthoni irodalmi berkekben? Mert ez egy igazán újszerű, izgalmas műfaji kísérlet őszerinte. Kissé meghökkentem, mert ilyesmit én még sose gondoltam végig, de úgy feleltem, ahogy azt éppen gondoltam: minden, ami eddig elkészült belőle s ami élteti, az a tiszta, felszabadult játék. A sport. Hogy csinálom, magamért, magunkért. Mert így igaz: jó csinálni. És még jobb minden fejezet végére pontot tenni. És tudni, hogy még nincs vége...

2003. január 27. Kenéz Feri, ott fenn a Dunánál (fenn-t mondok, mert a Mészáros utca valahol a Vár környékén kanyarog a magasba, s csak a Magyar Távirati Iroda néz le rája, apásan a Naphegy térről), éjszakai szolgálatos lévén ismét csak megcsörgetett egy kora reggeli órán. Hangját is rögtön megismertem, pedig hát jó sok éve, hogy nem találkoztunk, olykor a telefon volt, ami elsóhajtott csalódásainkat hozta-vitte a jókora távolságon át; de a hangja hamisítatlanul az övé: gyerekesen komoly és egyúttal lelkesült is (vagy csak ezt vélem kihallani belőle?)...
Most az foglalkoztatta éppen, hogy kezébe került a kolozsvári Korunk folyóirat néhány múlt évi száma, s abban egy érdekes kísérletről olvasott: a lap szerkesztői kérdést intéztek  egy egész sor költőhöz, íróhoz, kritikushoz, szerkesztőhöz, határon innen és túl, de még az Óperencián is túl, felszólítván őket egy rendhagyó, kockázatos, de azért mégis érdekes játékra: az Olvasás Éve tiszteletére, nevezzék néven azt a 10 huszadik századi magyar költeményt, amit a legszebbnek, a legmaradandóbbnak ítélnek, s amennyiben tehetik, indokolják is meg választásukat.
Magam is visszaemlékeztem az izgalmas szerkesztői játékra, amelynek válaszanyagát, mint egy izgalmas folytatásost, kétezeregyben és -kettőben hónapról hónapra hozott a Korunk, miközben a szintézisről is tájékoztatott, sőt pár hónapja az a remek kötet is járt a kezemben néhány óráram, amelyet a kísérlet anyagából szerkesztettek, gazdag illusztrációs anyaggal.
Mielőtt Feri gondjával előjönnék, néhány dolgot meg el kell mondani a Versek versenye névre hallgató akcióról.
A szerkesztőség (a rendezvény lebonyolítója a fiatal, tehetséges költő és szerkesztő, Balázs Imre József, történetesen kolozsvári irodalomkritikus unokahugom férje) összesen 103 választ regisztrált, a listák legtöbbjét indoklás kísérte. A válaszok a teljes magyar nyelvterületről érkeztek (Magyarországról, Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, a Vajdaságból és a nyugati magyarság köréből). A verscímek említésének száma alapján a letűnt század legszebb verseinek az alábbiak bizonyultak:

1. Kosztolányi Dezsó: Hajnali részegség (35 szavazat)
2. Pilinszky János: Apokrif (33)
3. József Attila: Eszmélet (23)
4. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (16)
5. József Attila: Óda (15)
6. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek (14)
7. Babits Mihály: Esti kérdés (13)
8. Füst Milán: Öregség (12)
9. Babits Mihály: Jónás könyve (11)
10. Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (11.)

De ez csak a toplista első tíz helyezettje. Ugyanilyen érdekes, ha nem érdekesebb a költők említésének a sorrendje: József Attila (103 említés - tehát gyakorlatilag valamennyi lista így vagy úgy, tartalmazott legalább egy József Attila verset), Ady Endre (73), Kosztolányi Dezső (73), Babits Mihály (68), Weöres Sándor (66), Pilinszky János (64), Szabó Lőrinc (41), Radnóti Miklós (36), Nagy László (28), Dsida Jenő (28), Illyés Gyula (27), Nemes Nagy Ágnes (23), Füst Milán (21), Tóth Árpád (19), Tandori Dezső (17), Kassák Lajos (17), Szilágyi Domokos (17), Juhász Ferenc (16), Petri György (15), Juhász Gyula (13), Jékely Zoltán (11), Márai Sándor (10) stb.
Az ankét sikerén és anyaggazdagságán felbuzdulva, a szerkesztők felkérték az erre kapható olvasókat, küldenék be ők is saját tíz kedves versük listáját, ugyancsak rövid indoklással. Ez utóbbiak kategóriájában futott be s jelent meg tavaly a júniusi számban a Székelyudvarhelyen élő fiatal erdélyi prózaíró, Zsidó Ferenc hozzászólása.
Az ő listája már csak azérzt is érdekes, mert az érvelésben többek között ezt írja: „Nem tudom, miért kell megokolni azt, amit lehetetlen. Listám pillanatnyi, holnap már egészen más lenne, tán még a szerzők nevei is cserélődnének, nem csak a verscímek. Ha indoklásról van szó, talán ennek miértjét kellene megindokolni... Olyan versek ezek, amelyektől lúdbőrös lesz a hátam - pusztán címük felidézésére is. Mivel bőven több van belőlük mint tíz, állandó harcban vannak. A mostani listáról lemaradottak minden bizonnyal sértődötten, igazságtalanságot emlegetve duzzognak odalent”.
Íme a Zsidó-féle lista: 

1. József Attila: Születésnapomra
2. Szilágyi Domokos: Ez a nyár
3. Székely János: Altató
4. Juhász Gyula: Anna örök
5. Kovács András Ferenc: Jack Cole-dalok
6. Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
7. Csoóri Sándor: Ha megérintlek
8. Kenéz Ferenc: Néha
9. Szabó Lőrincz: Lóci óriás lesz
10. Ady Endre: Héja-nász az avaron.

Hát ezért hívott Kenéz Feri: mert hogy rajta van ezen a listán, amin ő nagyon meglepődött, mindenképpen nagyon köszöni, mert jól esett, hízelgett a hiúságának, miért ne, csak egy a bökkenő, az, hogy nem ismert rá egyetlen olyan versre sem a címet olvasva, amit ő írt volna. Kérése az volna, hogy minekutána látja, hogy Zsidó Feri nem ritka vendég a Romániai Magyar Szó irodalmi mellékletében, hátha könnyebben fel tudom venni vele a kapcsolatot s megtudakolni, hogy tulajdonképpen milyen versre is gondolt és hol lehetne rátalálni...
Érdekes felvetés ez egy szerző részéről, de abszolút jogos, és mert nekem is furdalni kezdte az oldalamat a kíváncsiság, azonnal üzenetet küldtem Székelyudvarhelyre. Tegnap délután futott be a Zsidó Ferenc válasza, amelynek a lényege: a vers forrása egy 1995-ös antológia, amely a sepsiszentgyörgyi Castrum kiadónál jelent meg, címe: Arany és kék szavakkal - romániai magyar költők szerelmes versei.
S mindjárt ott van a 46. lapon az opusz:

KENÉZ FERENC
Néha

Találkozásaink mély-kék indigóján át
észrevétlenül csontvázam köré
kopírozta vonalaidat a fény

S a „Te”, melyik így bennem él
már úgy érzem többet ér
mint a „Te”, mely mellettem él

Bennem ketten élünk
mellettem csak te vagy
így nem csoda
ha néha
idegennek érezlek
magunk mellett.

A magyarázat:

„Kenéz Ferenc verse a legbizarabb, legszebb szerelmes poéma, amit most említeni tudnék. Többet egy szót se róla, ha magyaráznám, csak gyengíteném”.

Elhallgatok hát én is, kiváncsian várva e furcsa nyomozás további fejleményeit. Magyarán: várom, mikor szólal meg ismét Kenéz Feri hajnali, távoli telefonhívása...

***

Út a sóvárgás birodalmába (interjú)
Kenéz Ferenc személyes költői világégésnek nevezi azt, hogy 1989-ben életteret váltott

Jelenlegi munkáját szinte önmagától magasodó, ám a szerkezet meggyengülésének első jelére abbahagyható épületnek nevezi az erdélyi származású, Magyarországon élő Kenéz Ferenc. Két éve, 60. születésnapjára, a budapesti Littera Nova Kiadónál jelent meg Angyalszőr című kötete, melynek darabjai megrendítőek, egyszerűek, letisztultak, mintha pontosan bemért helyű zárókövek lennének. Ennek kapcsán beszélgetünk a szerzővel maradás és áttelepedés dilemmájáról, versnyelvről és a költészet iparáról - játékra is invitálva őt.

- Történt-e új a költészetedet illetően az Angyalszőr megjelenése után?

- Nem véletlen, hogy épp az a kiadó vállalkozott a kiadásra, amelynek vezetője az ugyancsak Erdélyből elszármazott Balázs Tibor, aki nemrég tette közé doktori értekezését a romániai magyar „létköltészet” hét évtizednyi történetéről. Ajándéknak annyiban tekinthető a kötet, hogy egyáltalán megíródott egy hosszú, hétéves szünet után. Jelenleg egy sorozaton dolgozom, melynek címe Vers és környéke. E versfaggató sorozatban az a szokatlan, hogy saját verseimet fogom vallatóra, s próbálom rávenni őket, hogy mindarról, ami kapcsolatba hozható élettörténetükkel, nem versbeli nyelven beszéljenek. Addig írom, amíg épül, ha omlani kezd, abbahagyom.

- Sokan hiszik, mondják is, hogy az ember gyötrődik a hazavágyástól, ha túl messzire futott a világba. Törvényszerű-e ez, s ha megtapasztalja, küzd-e ellene vagy erényt (verset) kovácsol belőle?

- Egyik áttelepedett írótársunk fogalmazott úgy, hogy házon belül, ha becsukta maga mögött az ajtót, otthon érzi magát, de ha kilép az otthonán túli, kinti világba, akár csak a körfolyosóra is, akkor már nem. Tizenhét éve élek Magyarországon, s kis túlzással azt mondhatnám, ez idő alatt minden éjszakám otthoni álmokkal volt teli. Az én eljövésem törvényszerűen hibás lépés volt, abban az értelemben, hogy tudtam ezt már akkor, de meg kellett lépnem. Abban a pillanatban, hogy a család jövője szempontjából a menni vagy maradni kérdés luxusát megengedtem magamnak, nem volt kétséges: a válasz csak az előbbi lehet. A nyolcvanas évek közepe már nagyon világosan mutatta azt a két lényegi alternatívát, ami meghatározta mindennapjainkat: vagy kitörni, vagy betörni. Azt a többek által hangoztatott vélekedést, hogy addig, amíg létezik egyetlen magyar iskola - színház, szerkesztőség stb. - is Erdélyben, addig mindenkinek kutyakötelesége maradni, én nem osztottam. Nem voltam olyan erős, hogy azt mondjam, igenis, maradok, az utolsó iskoláig, színházig, szerkesztőségig, és ha már azok nem lesznek, akkor is családommal itt akarok élni. Mivel a menni vagy maradni végső kérdésére ekként nem tudtam válaszolni, csak azt válaszolhattam: ha vállalni csupán a legvégsőbb vállalás értelmében lehet, akkor én azt - magammal szembenézve - őszintén megtenni nem tudom. Különben amit igazán nehéz elviselni, nem az, hogy eljöttem, hanem hogy nem mentem vissza. Nem az eljövésben bizonyultam gyengének, hanem az ittmaradásban.

- Hogyan élte meg a költő az áttelepedést a kolozsvári életmódból? Mi volt benne a haszon, a nyereség, és mi könyvelődött el veszteségként?

- Költői munkásságomnak sem tény-, sem reménybeli köze nem volt áttelepedésünkhöz. Nem azért jöttem át, hogy romániai magyar költőből magyarországi magyar költő legyek, hanem hogy román állampolgárból magyar. Igazibb, hitelesebb, kikerülhetetlenebb magyar költő onnan, Kolozsvárról szerettem volna lenni. Negyvenöt éves koromban jöttünk át, fél évvel a Ceausescu-rendszer bukása előtt. Addigi életem teljesnek mondható, mert soha nem éreztem azt, hogy nem fogalmazhatom meg, amit érzek. Hogy nem tehetem meg, azt igen - ámbár Szőcs Gézáék fellépése után már ez is megváltozott. Érdekes különben, hogy a szabadság senkit nem ajándékozott meg jelentősebb költői életművel, mint amit a diktatúra alatt már megcsinált magának. (Egyetlen kivételnek Ferenczes István munkásságát tartom.) Áttelepedésem egy költői világégés volt, mert az, ami saját értékemnek számított, itt konvertálódott, s ugyanolyan értékjegynek látszott, mint amilyet az ügyes hamisítók is csinálnak. Persze, volt aki valutában hozta át magát. Sőt, mondhatnám, volt, aki aranyrúdban. De ilyet, az egy Bodor Ádámon kívül, nem ismerek.

- Szuverén költő vagy, aki csapatban indult, de ki is vált abból, és öntörvényűen fejlődött, a falka divatmegnyilvánulásai nélkül. Mit gondolsz ma a költészet és a költő szerepéről, helyéről, esélyeiről életünkben?

- Pár éve olvastam, hogy Magyarországon ötszáz olyan ember él, akinek megjelent legalább egy verseskönyve. Ahol ötszáz költő van, kell lennie helye, szerepe, esélye a költészetnek, csak hát, ugye, a költészet jelentőségét nem lehet beszorozni a könyvek számával. Ez az ötszáz költő ugyanis olyan irodalmi közegben él, ahol alig olvashatni például Juhász Ferencről. Mindenesetre, a mindennapi élet azt mutatja, hogy rettenetesen megnövekedett a költészet jelenlétének fontossága. Se szeri, se száma azoknak a kávézóknak, kluboknak, irodalmi szalonoknak, könyvesházaknak, internetes portáloknak, ahol verseket és költőket kínálnak. Úgy tűnik, megteremtődött a költészet piaca, kialakult egy olyan szórakoztatóipari rendszer, mely rendszeresen forgalmazza, fogyasztja a költészeti ipar termékeit. A megélhetési politikusi kategória után megteremtődött a megélhetési költő kategóriája is. Persze, ezt a piacot folyamatosan ellátni csak tömegáruval lehet, így elképesztő mennyiségben kerül piacra a művers! Így lesz a költészet mai világa a „génmanipulált“ szellemi termékek piaci birodalma.

- Valamikor hollandul akartál megtanulni, ebből csodálatos poéma is lett, az Egy holland ősz hátterében. Akkor ezt sokan a rendszer provokálásának vélték, amellyel ki lehet kényszeríteni az odautazási engedélyt. Mi a helyzet ma Hollandiával, Európával, a nagyvilággal?

- Ez a poéma 1975-ben jelent meg. Én akkor állampolgári jogon a legszimplább dolgot követeltem. Nem akartam különösebben ujjat húzni a hatalommal, egy vers leközlését az állami lapban nevetséges is lett volna annak elkönyvelni. Bizonyos dolgokat felismertem, és ennek igyekeztem társadalmi nyomatékot adni vagy adatni. A felismeréshez, az érvényes szóláshoz való jogomhoz ragaszkodtam csupán. A holland poéma egy elégikus-groteszk kísérlet volt arra, hogy szóvá tegyem a világtól való megfosztottságunkat. Csak annak a tudatosítása volt: ha hagyjuk, hogy így haladjon a világ, akkor a legnevetségesebb apróság követelésébe öregszünk bele. De annak a világnak a nyelvét, ami után áhítoztam, nem tanultam meg. Sem annak az Európának a nyelvét. Sem annak a Magyarországnak a nyelvét. Így hát én, sokakkal együtt, továbbra is csak annak a világnak a nyelvét beszélem, amit nem kaptunk meg és most már nem is kapunk meg soha.

- Játékot javasolok: arra kérlek fel hatvanadik születésnapodon, hogy életed mindegyik évtizedére nézve válassz ki egy-egy versedet kedvencedül, illetve bizonyítékul, hogy költőként nem éltél hiába. Belemész-e a ebbe, summáznál-e már, vagy inkább várjuk ki a végét, hogy mások summázzanak?

- Miért ne summázhatnánk a magunk számára hat versben? A kérdés teljesen helyénvaló, már legalábbis abban az értelemben, hogy általában nem hatvan után születnek meg egy költői pálya lényeges pontjait jelző költemények. Kortársaink, de klasszikusaink közül sem tudnék olyan költőt említeni, aki azt a művet, amivel „beírta” magát az irodalomba, késői pályaszakaszában hozta volna létre. Szerethetjük a hatvanon túl írt műveket is, de általában nem azért szeretjük meg a szerzőt! Ez bizonyára azért lehet így, mert a költészet nem annyira az igazságkeresés, az igehirdetés, a híradás, hanem minden másnál sokkal inkább, bizony-bizony, a sóvárgás birodalma, márpedig egy bizonyos koron túl a sóvárgás helyét valami sokkal vigasztalanabb veszi át a szívben. Mindannyian Ady, József Attila vagy Arany János kezét fogva kerülünk be az irodalomba, csak ahogy haladunk előre az időben, úgy kerülünk egyre hátrább a sorban. Summa summárum, játsszunk el hat, kort és életszakaszt jellemző költeménnyel! 

Cseke Gábor

Kenéz Ferenc (1944. március 24., Nagyszalonta): költő, újságíró. Nagyváradon érettségizett (1962), majd a Babes-Bolyai egyetem bölcsészkarának román-magyar szakos hallgatója (1964-1968). A Munkásélet, majd az Utunk szerkesztője (1968-1987). Kitelepedési szándékának bejelentésétől fogva két éven át munkanélküli. 1989-től Budapesten él. Lapoknál, majd a Duna TV-nél dolgozott, onnan ment nyugdíjba. Legutóbbi kötetei: A szabadulóművész (1995), Angyalszőr (2004). Szakmai elismerések: Kolozsvári Írók Társaságának díja (1972), a Romániai Írók Szövetségének költészeti díja (1981), az Utunk Pezsgő-díja, a balatonfüredi Salvatore Quasimodo Költői Verseny különdíja (1993). Tagja a Magyar Írószövetségnek és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.

KENÉZ FERENC
Summa summárum

A liszt-világ

Házunkkal szemben a Pityegő-malom,
S a reszkető-fényű nyárfasor.
A liszt szitál gyermekkoromra,
S én kéklek, villámlok legalól.
Fújom a lisztet, nagy pofával,
Fúvom az égbe, fúvom a mennybe,
Ahogy csak a szívem bírja,
Fúvom a lisztet szét az egekbe,
Nem e világ kell, nem kenyérvilág,
Zsákos gazdák meg ne lássák,
Mit rejtek s mint rejtekezem
Távolabb s távolabb egyre,
A liszt-világon átosonva,
Messzelátót szorítva szívemre.

Homok a bőröndben

A költőknek nincs hátizsákjuk
nincs fényképezőgépük

a költőknek sokgyermekes családjaik
elkövetendő bűneik
és homokkal telt bőröndjeik vannak.

A költők azok
akik nem akarják szeretni a családot
akik nem akarják elkövetni a bűnöket
akik nem akarják cipelni homokkal telt bőröndjeiket

s akik mégis
szeretik családjukat
elkövetetlenül is bűnöket követnek el
s egyre több és több homokkal telt
bőröndöt cipelnek magukkal.

A költők nem szeretnek cipőt pucolni
a költők nem szeretnek sorban állni 

a költők kipucolják barátaik cipőit
és pultra csapják a húst ha az nem
arisztokrata-rózsaszín.

A költők álmatag szerelmeket írnak s titokban
legkisebb testvéröccsükkal mosatják ki
szinte már lábukra rothadt zoknijaikat.

A költők akik már nagyon sokat cipekedtek
és csupán attól elfáradnak
hátizsákot fényképezőgépet vásárolnak
s egy este eltávoznak közülünk.

Akkor mi a megmaradottak
káromkodva és szidva
de testvériesen elosztjuk 
az újabb homokkal telt bőröndöket egymás között

és tovább visszük azokat.

Ennyiben és csak így vagyunk mi igazabbak
mint az eltávozottak.


Ott mintha 

Egy bomba ül
velem szemben
a cukrászda asztalánál.

Nem együtt jöttünk.
Nincs semi közünk egymáshoz.
Egyáltalán: hogy is gondolhat
valaki ilyesmire ?

Mindenesetre
az emberek eléggé furcsán
néznek reám.

Ott valakik 
mintha elfordultak volna.
Ott valakik
mintha összesúgtak volna.
Ott valakik
mintha fizettek volna.

Pedig nem történt semi
különös.

A bomba belépett.
Megkérdezte: szabad-e  a hely?
Azt mondtam: szabad.

Hát így élünk.


Tele vagyok írva, kitöltve

Tele vagyok írva, kitöltve,
nincs egyetlen kis üres  hely se
rajtam. Megcímeztetek, föladtatok,
a szöveg a tietek, nem számított
hogy akartam, vagy nem akartam.
Sokszor és sokat vakartam, lekapartam,
ám valakik újraírtak, újra belém
írtak valamit, amit újra nem akartam,
kapartam, újraírtak, kapartam,
míg a festék átütött rajtam, 
s amit mondtatok, minden betűt,
az egész szöveget, alulról
jól láthatóan a visszájára 
írtam. Most lepecsételhettek, 
föladhattok, így viszem szét 
üzeneteteket a világban, 
szétszakadóban, össze-vissza
írtan, már nem is anyag, csak 
a betű vagyok, a betű, amit 
visszaírtam.


Első budapesti vers

Hát nem édes?
Nézzétek, kedveseim, 
nézzétek, hogy tartja,
milyen hősiesen tartja
fölemelt jobb  kezében azt a 
tiszta-rongy zászlót, nézzétek
azt a végső kétségbeesést  és 
azt az elszántságot, azt a tiszta,
hófehér homlokot, amelyik,
hogy úgy mondjam, fejjel nekimegy
a falnak, azt a szétlibbenő kabátot,
a megfeszülő inget a kabát alatt,
azt a helyes kis tartást, ahogyan
szinte már elbukik, de azért mégsem,
vettem belőle a fogorvos úréknak is,
meg egy illetőnek az adóhivatalból,
hiába, itt is, ott is le vagyok kötelezve,
nagyon jól megáll a kandallópárkányon,
vagy a zongora tetején, úgy, ahogy 
tartja ott azt a tiszta-rongy zászlót, 
nagyon helyes kis dolog,
csak  tudja, ne kellene egyfolytában,
mert hol ide teszem, hol oda teszem,
ne kellene egyfolytában a 
zongora tetejéről, a kandalló párkányáról,
egyfolytában törülgetni a vért utána.


Tizenötödik budapesti vers

Mily pompázatosak a hattyúk és
sasmadarak, irgalmatlan köreiben 
az égnek, alázuhanásokkal, felröppenésekkel
tornyot, csak tornyokat mérnek,
hogy szerettem volna, hogy szerettem
volna hattyú, sasmadár lenni én is,
úgy kerülni be az egekbe, ahogy 
az egy kisfiúnak szép is, valahogy úgy,
ahogy a kovács a kovácsműhelybe 
lép be, ahogy a kerékgyártó előtt
ajtót nyit felesége, lebegni úgy, 
szárnyakon, az égben, mint aki földit
csak csipeget s valami másról van szó
egészen, aki miatt a kerékgyártó is
lebegni akar az égben, hiába nyitná
ajtaját a felesége szépen, s libbenne 
föl a kovács is, nagy bőrkötényében,
röppennének utánuk megvasalt kerekek,
s aki csak elhasalt a réten, mind-
mind utánuk röppennének, hattyúk, 
sasmadarak között kalimpálnának mind 
a gyerekek, eget-érten, szerettem
volna úgy kerülni be az egekbe,
mint aki földjét égre cserélte,
és sasok s hattyúk közt hajolva, csak
tornyot, csak tornyot mér, halomra,
nem gondol többé földi létre, másra, 
se a búzaszemre, sem a lent hagyott 
ikes igára. Se a kerékgyártóra,
se a kovácsra. Így szállnak hát ma is
nélkülem hattyúk és sasmadarak
irgalmatlan köreiben az égnek.
Tornyot mérnek. Tornyokat mérnek. 

(Megjelent 2006 szeptemberében az Új Magyar Szó Színkép mellékletében)

****

Kenéz Ferenc: Vers és környéke 

Verseit veszi számba élete summázó szakaszában a döntéseivel és magával örökké elégedetlen költő. Vers és környéke nem csupán az olvasót izgatja, hanem a szerzőket is foglalkoztatja, még ha sokan nem is szívesen vallanak erről. Kenéz Ferenc szinte a lehetetlenre vállalkozott nemrég befejezett új művében (amelyből rendre bő részleteket közölt a Székelyföld, a Bárka, a Látó, a Forrás, a Kortárs): költői munkássága legjavának hitelét teszi mérlegre a szülőhelyét felhagyó ember nem múló önvádjával. Élete sorát számba vével pedig nem mindenáron másokat számoltat el miatta, hanem a belső történések mozgatóit kutatja. Alább a mű záródarabja olvasható.

A szégyenvers
(in: Helikon, 2007. márc. 25.)

A szégyenverset meg kell írni,
meg kell írni a szégyenverset,
azt a verset, mit nem írtunk meg
s így az a vers csak szégyenkezhet,
mert arról szólna, mit megértünk,
csak megértünk, de meg nem éltünk,
meg nem éltünk, mert elfordultunk,
elfordultunk, amikor láttuk,
amikor láttuk, azt, amit látunk,
úgy tettünk, mintha kiabálnánk,
mikor a lámpást földhöz vágták,
mintha dühünktől beborulna,
az igazság meg kiderülne, 
azt gondoltuk, a dühből kilátszik,
ami a szavakból hiányzik,
tudjátok jól, miről beszélek,
ugye, drága jó fivérek, vitézek,
jó vitézek a felkent rendben,
kik közé magam is felkenettem,
és teltek így évek, korszakok,
kőkorszakok, jégkorszakok,
melyeknek mélyén ott morajlik,
ott morajlik még ma is minden,
minden, mit láttunk, s meg se láttuk,
mert elfordultunk valahányan,
elfordultunk, hogy látva lássunk
valami mást, mint amit látunk,
elfordultunk, hogy meg ne értsük,
elfordultunk, hogy meg ne éljük
amit látunk s mindenki lát:
Isten szenvedő egy fiát,
elfordultunk, így meg nem éltük,
meg nem éltük, csak megértük,
jó vitézek, a felkent rendben,
kik közé magam is felkenettem,
(a rend, amely levitézlett,
csak levitézlett, nem kivérzett,)
elfordultunk, hogy látva lássunk
valami mást, mint amit látunk,
elfordultunk, s így meg nem éltük,
meg nem éltük, csak megértük,
így az a vers csak szégyenkezhet,
az a vers, amit nem írtunk meg,
meg kell írni, a szégyenverset,
másképp minden, vers vagy nem vers,
mindörökké csak szégyenkezhet.
Felmentést semmilyen földi helytartó
nem  igényelhet,  és nem ígérhet,
nem  prédikálhat, nem misézhet, 
a szégyenverset meg kell írni, 
meg kell írni a szégyenverset,
senki nem írja meg helyettünk,
helyettem s helyetted,
mindenki arra van ítélve,
hogy összes egykori
de, csakhogy, ámbár, mégis
szavának hitellevelét kikérje,
hogy elszámoltassunk tételesen,
vagylagosan és véglegesen. 
Meg kell írni a szégyenverset.
A szégyenverset meg kell írni. 

Részlet Bágyoni Szabó István leveléből (2007. március 30.):

„Feri drága… ezzel a verssel nekem csak egy bajom van: Erdélyben mindenki az ELMENŐK - tehát a Kenéz Ferencek - nyakába fogja sózni... "Lám, lám!" Budapestről nézvést persze, hogy úgy is lehet értelmezni, ahogy Te írod: eleged volt az első-oldalas mellébeszélésből, az amnéziás elfordulásból, miközben több kollégánk, Kolozsvárt és szerte Erdélyben - ne kerteljünk! - bizony nem épp feledhető döntéshelyzetben volt (és nem ám a pionírok, nem a haza sólymai alapszervezetének szintjén!), ami miatt legalább utólag némi pironkodást el lehetne várni... Lehet, hogy engem sokkal inkább felborzol a dolog, már azért is, mert 2006-ban engem porig aláztak odahaza, és épp „szégyenversem”, a Rólad is szóló áttelepedési naplóregényem „irodalmi elemzése” ürügyén - aminek a sajgása és meakulpázása most tetten érhető a versedben. Tovább lépve: bárki az eljövőkre „hegyezheti ki” azokat a sorokat, amiket Te voltaképpen mindünkhöz (tehát őhozzájuk szólóan is) írsz. Most Te és én, és még sok más lelépett, kisuppolt, kezdjünk el újra szégyenérzetben élni? Mert a vers ITT nem világos, jóllehet szinte elrugaszkodsz benne a "költői képektől", úgy szólsz helyenként, mintha egy csoporthatározat verdiktjét közvetítenéd - még a félreértés lehetőségét sem kínálod fel... nem beszélve arról, hogy nyomorult históriánk kimarad (érthetően) a sorokból. Feri kedves, nincs vita, a vers úgy jó, ahogy van. De énnekem másként. Jakabnak, Királynak, Mózesnek pedig megint másként... Egyesek azonban nyugton mondhatják (vezércikk-írás ide, vezércikk-írás oda): ez a Kenéz-vers, végre, az ELISZKOLTAK szégyenérzetéről szól! És A szégyenversről holnapután elemzés fog megjelenni (már-már sejtem is, kinek a tollából)  arról, ahogyan az Erdélyt FELADÓ írók kanosszát járnak...  toporogva Kolozsvár kapui előtt. Ne érts félre, EZ magánvélemény, és nem is biztos, hogy megáll a maga lábán. Csak azt szándékoztam most hirtelenjében megírni, át égi árkon-bokron, amit egy óbudai kocsmában is elmondanék.”
 
Részlet válaszlevelemből, (2007. április 1.)

„ Kedves Pista, kezdjem azzal, hogy sokszor átolvasott, s átgondolt soraidat igazán köszönöm.  A másik kezdés az lenne, (az alább következő dolgokat mintegy zárójelbe téve), hogy: Pista drága, nekem ezt a verset meg kellett írnom. Hogy ki mit gondol, vagy mordul a szöveg olvastán egyáltalán nem érdekelt, (már abban az értelemben, hogy mit gondol rólam), csak az, hogy amit én végiggondoltam magammal kapcsolatban, hátha más is megteszi maga-magával szemben. Hogy ennek van honi és úgymond pesti olvasata, sőt áttelepült magyar olvasata is, őszintén szólva, nem gondoltam, illetőleg nem éreztem (s ha van, úgy a szöveg hibája ), én megcélozni csak azt az otthon eltöltött, végső tizenvalahány évet  gondoltam, amivel kapcsolatban nekem magamnak lelkiismeret furdalásaim vannak. Az egészhez a lökést a Székelyföld  Visky Árpi halálával kapcsolatos dokumentumriportja adta, annak a döbbenete, hogy hát Jézus Mária, de hiszen ez ott, Kolozsváron is történt, ahol mi mindannyian éltük életünket 1982-ben, emlékszem a hírre, hogy „ holnap lesz a Visky-per, Szász Jánosnak megengedték, hogy az Írószövetség képviselőjeként részt vegyen ” , hogy ezt ki és hol mondta, nem tudom, de e mondatban szinte nagyobb volt a nyomatéka a Szász János jelenlétének, mint  magának a pernek, miközben korábbról tudtuk, láthattuk a kolozsvári színpadon is, hogy kicsoda Visky Árpi, és arra mégsem emlékszem, hogy ebből valaki is közéleti „ügyet” próbált volna „ kerekíteni”, és… a sort folytathatnánk. Írod, hogy „…bárki reánk hegyezheti ki azokat a sorokat, amiket Te voltaképpen mindünkhöz (tehát őhozzájuk szólóan is) írsz. Most én és Te, a kisuppoltak, kezdjünk el újra szégyenérzetben élni? Mert a vers ITT nem világos” - nekem ez a leveled kulcsfontosságú mondata, mert hiszen az, hogy vajon  lehet-e  így értelmezni a verset, az egy dolog, de hogy erről szól-e a vers, ez itt a kérdés. Tényszerűen semmi köze nincs az áttelepültséghez, hiszen az „elfordulásunkkal” okoztuk a nagyobb bajt, azzal voltunk „közreműködők”, nem az eljövésünkkel. Aki egy pillanatig is dideregve gondol arra a korra,  annak bizony maga-magának is meg kell néznie milyen köpönyegben járt azidő tájt! …És hát bizony szeretném, ha a vers elindítana valami öntisztuláshoz vezető vitát! …No csak ennyit, mindkettőnket segítendő a továbbgondolkozásban. Nagyon köszönöm töprengésből adódó és arra késztető válaszod! …”

Persze,  nem az a kérdés igaziból, hogy kié a szégyenvers. Hanem, hogy kié a szégyen? 

(Megjelent 2007 szeptemberében az Új Magyar Szó Színkép mellékletében)

****

Így múlik (el) az életünk…
CSETT-INTÉSEK 
Cseke Gábor (Csíkszereda) / Kenéz Ferenc (Budapest) párbeszédeiből a Skype csevegőjén


2007. 05. 05

[11:51:35] Kenéz Ferenc: Szervusz Gábor! Köszönöm az átküldött  Stoica-fordításokat, nagyon szeretem, de… biztos jó az az  Önkéntelen bölcsködések (Panseuri involuntare) magyar cím?  Mert hogy pl. a Gyalogmuri, az fantasztikusan eltalált - jobban mondva: megtalált - cím!
[11:53:00] Cseke Gábor: Szia, nekem se tetszik, ezért még töprengek rajta. A Gyalogmuri azért sikerült úgy, mivel szinte lehetetlen volt magyarítani, s az ilyesmi jobban mozgósítja a szürkeállományt. A magyar szürke marhát.
[11:53:59] Cseke Gábor: Még csiszolok rajta, csak siettem Veled tudatni, hogy vannak még rokonlelkek.
[11:54:37] Kenéz Ferenc: Igen, lassan-lassan mind a sírban!
[11:55:26] Kenéz Ferenc: Mostanság Kukorellynek vannak ilyes gyermekversei, s el vannak ájulva tőle!
[11:57:08] Cseke Gábor: Még nem láttam, utána nézek. Persze, ennek is megvan a hátulütője, mert nem minden jó, ami ezzel a módszerrel készült. Én változatlanul a Te módszeredet éreztem eddig a legerőteljesebbnek. Stoicánál vannak közepes megoldások is. Azért is válogattam.
[11:58:38] Cseke Gábor: Most meg valami roppant izgalmas moldován költőkre bukkantam egy Tiuk! c. kisinyovi folyóiratban, azokat kerülgetem, fenem rájuk a fogam.
[12:02:52] Kenéz Ferenc:  A Tiuk-ot vagy egy éve volt alkalmam az interneten látni, amikor a Magyar Napló számára készítettem egy mai kolozsvári román költők összeállítást, pontosabban, azoktól, akik a Tribuna köréhez tartoznak, s ott volt egy remek kis fickó, aki olyan pofátlanul beszélt az ő moldáviai románságáról meg romániai moldovánságáról , ahogyan a hasonló helyzetbe került áttelepedett magyarok közül egy se nyilatkozna „identitásérzetével”  kapcsolatban! 
[12:07:49] Kenéz Ferenc: A jó múltkorában kérdeztem, hogy az itteni magyar lapokhoz próbáltál-e románjainkból küldeni, akkor úgy gondoltam, két-három helyre jó szívvel ajánlanám, de azóta még e néhány lap is egyszerűen nem válaszol ezt-azt illető érdeklődésemre. Így hát végül is nem tudom, hányadán állok velük! De a kérdésem azért továbbra is kérdés!
[12:09:47] Cseke Gábor: Ugyanez a tapasztalatom nekem is. Az eddig fogadásra készek is hallgatnak. Én nekem egyelőre elég, hogy van egy internetes portál, amelyet a Stockholmban élő Gergely Tamással bütykölünk, arra felfér minden, nyilvános is, elérhető, s nem kér enni. Akit érdekel, elolvassa.
[12:10:53] Cseke Gábor: http://www.transycan.net/cafe/
[12:12:14] Kenéz Ferenc: No látod, igaz, hébe-hóba azt is volt érkezésem megnézni, de nem rendszeresen, csak úgy négy-öthónaponként! Szóval ez inkább csak annyit jelent, hogy tudok róla!
[12:13:02] Cseke Gábor:  Ha gondolod, bármikor, bármit fölteszünk, mert a lehető legtágabb értelemben vett irodalom fogalmában gondolkozunk. Elnevezése: irodalmi és fotóművészeti napilap.
[12:16:37] Kenéz Ferenc: Pár napja véletlenül  Scarlat Annát volt alkalmam megismerni, te bizonyára többet tudsz róla, régi Kriterion-os időkből, ő néhány éve itt él, kortárs magyarokat fordít, most éppen egy  jászvásári kiadónak, de a dolog, mint mondja, viszont-értelemben szinte egyáltalán nem támogatott.
[12:17:48] Cseke Gábor: Így van. Jó csaj, szeretem a lelkesültségét. Bár gondolom, a kilencvenes évek elejétől ő is jócskán belefásult az ördögűzésbe...
[12:18:59] Kenéz Ferenc: Igen, igen, de azért az ördögnek mégiscsak a lélekkel van a legnehezebb a dolga!
[12:20:56] Cseke Gábor: Hát akkor kellemes és nyugalmas hétvégét, megyek takarítani - hív a főrendező. 
[12:21:28] Kenéz Ferenc: Majd még átkiabálunk egymásnak! 

2007. 05. 11

[21:37:45] Kenéz Ferenc: Szervusz Gábor, pár napig nem leszek, de ajánlok addig is két honlapot, biztos vagyok benne, hogy igazi, komoly szellemi élvezetet jelent majd az első olvasása, a második nézegetése (ámbár ezt fordítva is írhatnám!). Bízom benne, hogy mindkettő örömödre szolgál majd a hétvégén!
[21:38:28] Kenéz Ferenc:  Ja, majd elfelejtettem: www.deske.hu és: www.cdcolt.hu.

2007. 09. 05.

[21:57:16] Cseke Gábor: Szia Feri!
[21:57:29] Cseke Gábor: Hát eltelt a nyár, zuhog az eső. Ez tény.
[22:00:15] Kenéz Ferenc:  Szervusz Gábor, légkörileg a helyzet itt ugyanaz. No persze, a magasabb régiókban, azt nem tudom. De itt, a talajgyakorlatok szintjén mindenképpen.
[22:00:53] Cseke Gábor: Olvasom éppen a 29-es számú vallomásodat, az Ujjak aranya című versedről. Írod benne, hogy Sorobetea lefordította a hetvenes évek elején. Egy adalék hozzá: eszembe jutott, hogy ezt a versedet már olvastam románul más fordításban. Ma rábukkantam a Baltes-féle antológiában, amely 79-ben jelent meg a kolozsvári Daciánál. (Tineri poeti maghiari din Romania). Csak azért írtam, hogy tudjad, úgy látszik, feltűnt másnak is a vers.
[22:01:41] Cseke Gábor: Ha érdekel, megküldhetem ezt a variánst is.
[22:02:08] Kenéz Ferenc: Köszönöm a jelzést, jó lesz. Én nem lehetnék-e hasznodra valamiben?
[22:02:57] Cseke Gábor:  Nekem az is jó, hogy vagy, vagytok, és néha szót tudunk váltani. Aztán majd meglátjuk.
[22:03:22] Kenéz Ferenc: Én is így gondolkozom.
[22:05:43] Kenéz Ferenc: Érdekelne, hogy  Köntös-Szabó  Zoltán " Erdély-tetralógiájának" az elmúlt években láttad-e valami visszhangját?
[22:06:04] Cseke Gábor: Valószínű, hogy megkérlek: engedd meg, hogy egy kóstolót közöljek a Vers és környékéből, talán épp e 29-es részt az Új Magyar Szóban. Szonda Szabolcs doktorál és két hónapig átadta nekem a Szinkép szerkesztését. Ezalatt szeretnék néhány fontos jelzést leadni olvasóinknak, többek között ezt is.
[22:06:46] Cseke Gábor: Nem, nem láttam visszhangját. Nem divat a kint élő írókat dédelgetni. Csak az itthoni és kint közlő írók szokták egymás hátát megveregetni a sajtóban.
 [22:13:38] Kenéz Ferenc: No persze, a Köntös-regényt nem is a dédelgetettség okán hoztam szóba, hanem hát mégis csak elképesztő, hogy éppen erre "nem" reagált senki. Illetve, hogy még erre sem...Nota bene: én is csak éves lemaradásokkal olvastam el. Szégyellhetem is magam. Mondom ezt azzal a mellékzöngével együtt, hogy Zoli bátyóval évek óta "haragban vagyunk”, valahogy kiprovokálta.
 [22:15:49] Cseke Gábor: Egy biztos: nagy adósságaink vannak egymás irányában. Meg mulasztásaink. Én is most próbálom magam összekapni, amennyire lehet.
 [22:17:42] Kenéz Ferenc: No, összekapni még összekapná magát az ember, de a szívós munkához - hú, de kutya erő kell!
[22:18:47] Cseke Gábor: Akkor most megkérdem halkan: tudnál Zoli könyvéről írni valamit? Hogy megtörjük a jeget.
[22:19:07] Cseke Gábor: Vagy bedobjuk a követ.
[22:21:33] Kenéz Ferenc: Jeget tudnék  törni, követ tudnék dobni, de amit kellene olvasni róla, hú, hát én olyat nem tudnék írni.
[22:22:51] Cseke Gábor: Próbáld azért meg, legalább azon a jelzés-szinten, ahogy nekem említetted.
[22:23:03] Kenéz Ferenc: Különben is: könyvről legutoljára majdhogynem akkor írtam, amikor még szegény K. Jakab fogadta a fiatal recenzió-írók első próbálkozásait az Utunknál..Ennek negyven éve…
[22:24:12] Cseke Gábor: Jaj, nem recenzióra gondoltam, hanem egy jegyzetre. Írói futamra, vallomásra, szösszenetre. Amilyet csak te tudsz írni.
[22:24:40] Kenéz Ferenc: Annyit ígérek csupán: a gondolattal foglalkozom.
[22:25:08] Cseke Gábor: Az nekem már sokat jelent. Köszi, és perceken belül küldöm a textust. Jó éjt!

2007. 09. 09.

[9:20:51] Kenéz Ferenc:   Jó reggelt Gábor, a kiválasztott vallomásommal  kapcsolatban az a gondom, hogy ha már kettőt adsz le, ne legyen mindkettő azonos "tematikájú, már csak azért se, mert hiszen ez a sorozat egészében - mondjuk úgy - a „lírai” anyaföld-keresésről szól, s csak részleteiben a „valóságoséról”!  De ha már mindkettő az eljövetelemhez kapcsolódna, akkor másodiknak (mindegy melyik helyett!) szívesebben venném A szégyenvers sajátos kommentálását, amit mindjárt átküldök. Ez lenne különben a sorozat záró darabja is. 
[9:21:56] Cseke Gábor: Figyelj, nekem terjedelmi gondjaim is vannak. Akkor pedig legyen inkább csak A szégyenvers és kommentárja, az úgy testhezállóbb, vagy nem?
[9:22:31] Cseke Gábor: Tehát kicsit úgy kellett válogatnom, hogy a versek is férjenek, s a kommentár se legyen túl hosszú.
[9:22:52] Kenéz Ferenc: Hát ez lesz a kérdés, ha elolvasod - már csak azért is, mert ennek a versnek a kommentárja csupán egy levélváltás Bágyonival! Mindjárt küldöm!
[ 9:23:30] Cseke Gábor: OK
[9:43:38] Cseke Gábor:  OK, tehát akkor így lesz a bevezető: „Verseit veszi számba élete summázó szakaszában a döntéseivel és magával örökké elégedetlen költő. Vers és környéke nem csupán az olvasót izgatja, hanem a szerzőket is foglalkoztatja, még ha sokan nem is szívesen vallanak erről. Kenéz Ferenc szinte a lehetetlenre vállalkozott nemrég befejezett új művében (amelyből rendre bő részleteket közölt a Székelyföld, a Bárka, a Látó, a Forrás, a Kortárs): költői munkássága legjavának hitelét teszi mérlegre a szülőhelyét felhagyó ember nem múló önvádjával. Élete sorát számba véve pedig nem mindenáron másokat számoltat el miatta, hanem a belső történések mozgatóit kutatja. (G.) Alább a mű záró darabját közöljük.”
[9:46:00] Kenéz Ferenc: Nem tudom, a vers kommentárjának az első mondata kell-e? Mármint a két sor, amelyben megkérem Bágyonit, hogy reflektáljon a szövegre! Vagy jobb lenne, ha egyenesen jönne az ő válaszlevele! Mit szólsz?
[ 9:47:21] Cseke Gábor: Utóbbi OK. Rövidebb és hát mindegy az, hogy te kérted tőle a választ vagy ő megírta magától.
[9:48:55] Cseke Gábor: Ez így nagyon jó lesz, és hátha vitát indít majd.
[9:49:11] Cseke Gábor: Ahogyan Te remélted...

2007. 09. 11.

[20:08:03] Kenéz Ferenc: Gábor, mikori mellékletben lesz az anyag? Hogy mondtad?
[20:08:23] Cseke Gábor: Úgy néz ki, hogy a hét végiben. Ma adtam le.
[20:09:26] Kenéz Ferenc: Rendben ... s ha nem most, akkor jövő hónap?
[20:10:12] Cseke Gábor: Csak azért nem mondom, hogy biztos, mert már megtanultam, hogy amíg be nem következik, semmi sem biztos.
[20:10:26] Cseke Gábor: De ha még sem, akkor a jövő hét végén százas.
[20:11:30] Kenéz Ferenc: Értem. Csak úgy mellékesen kérdem: jeleztem én neked egyszer egy érdekes honlapot, a cdcolt-ot. Néztél-e bele annakidején, vagy az óta?
[20:12:01] Cseke Gábor:  Igen, néztem. Kettőt is jeleztél akkor.
[20:14:23] Kenéz Ferenc: Nem tudom, a "rejtjelezést" is felfedtem-e akkor neked, mármint hogy a cdcolt.hu az Árkossy fantasztikus  fiacskájának az oldala!
[20:15:39] Kenéz Ferenc: No jó, kissé túloztam!
[20:16:42] Cseke Gábor:  Nem, azt nem mondtad, csak beírtad a címet, én meg megbámultam azt a páratlanul gazdag és nyüzsgő seregletet, ami ott fölvonul.
[ 20:17:26] Kenéz Ferenc: Szóban, képben, életformában...hát igen.
 [ 20:18:28] Cseke Gábor: Főleg a képek ragadnak meg. De olykor óvakodom a neten kalandozni, mert eltévedek - nem a térben, hanem az időben, ami kifut a kezeim közül.  

2007. 11. 07.

[12:13:43] Kenéz Ferenc: Szervusz Gábor, nem tudnál segíteni? Mi a lópikula az a "vergeturile" ? Nem bukkanok nyomára semmilyen szótárban. Néhány verset fordítok a Magyar Naplónak kolozsvári román költőktől, ebben szerepel a szó, ilyen összefüggésben:, vergeturile ei scâncetul ei când o loveşte tramvaiul invizibil"
[12:16:40] Kenéz Ferenc: Azt már csak amolyan"romániai magyar fordítói teszt-kérdésnek"  szánom, te tudod-e mi az az  unisys?
[12:16:50] Kenéz Ferenc: Én már tudom.
[12:17:39] Kenéz Ferenc: Persze, lehet, hogy Csíkban mindenki tudja.
 [12:49:48] Cseke Gábor:  A DEX szerint: "vergetura - VERGET'URĂ,  vergeturi,  s.f. (Med.; mai ales la pl.) Dunga (sau sir de dungi) de culoare violacee (apoi sidefie), localizate în regiunea abdominală sau la fese si care apar în sarcină, obezitate, în boli endocrine etc. - Din franceza
[12:50:56] Cseke Gábor: Ezt viszont kérdezd meg a feleségedtől, hogy magyarul mi a neve, mert neki is lehet.
[12:53:45] Cseke Gábor: Ami az unisys-t illeti, azt tudom, hogy rendszerintegrációs kifejezés (rövidített forma), de hogy lenne neki még egy szofisztikált másik jelentése, azt nem t'om
[12:54:12] Kenéz Ferenc: Tízes!
[12:54:27] Cseke Gábor:  Kösz.
 [12:56:58] Kenéz Ferenc: S ezt szerinted  pl. a  rom-magyar irodalomolvasó fogja? Mert hogy azért mégsem egy Toyota-szerű, vagy General Electric-szerű márkanév?
 [12:57:48] Cseke Gábor: Meg kell adni neki az eredeti elnevezést is zárójelben.
 [12:58:30] Cseke Gábor:  Mindjárt szállítom is Neked számitástechnikuséktól.
 [12:59:15] Kenéz Ferenc: Várj, várj, hogy megy az bele a versbe?
[12:59:41] Kenéz Ferenc:  Mármint a számítástechnikai kifejezés!
[13:00:05] Cseke Gábor:  Ja, azt nem mondtad, hogy versbe' van, csak teszteltél engem... Há mongyad...
[13:01:18] Kenéz Ferenc: Az igaz, de hát miféle fordítói tesztkérdést tegyek fel én neked, ha nem "irodalmit"?
[13:04:26] Cseke Gábor:  Itt viszont inkább fontos a szövegösszefüggés, légy szíves, dobj meg vele...
[13:04:50] Kenéz Ferenc: Szóval hát az érdekelt, hogy csak úgy belöttyintve a román szövegbe, ahogy vagyon, érti-e az olvasó? Szóval, hogy muszáj volt nekie éppen ekként "beleépítkezni" a technika-bölcseletet  a költészetbe?
 [13:05:46] Kenéz Ferenc: Mellékelten küldöm külön a verset …
[13:11:03] Cseke Gábor:   Mostanig azt ellenőriztem, hogy a számítástechnikai csevegő-fórumokon valaki nem magyarította-e félig tréfából, de a szövegből látom, hogy a pasas szerintem a rím kedvéért használta éppen ezt a szakkifejezést, éppen kéznél volt neki. Ha vissza akarod adni, akkor valami olyat keress, ami a magyar álomban, álmában-hoz, vagy fene tudja, miként fordítod, miként illene. Ez egy lehetőség. A másik, hogy teszed magad angolnak s egyszerűen, beemeled. Semmilyen mély logikát vagy képzettársítási lehetőséget nem látok az ügyben.
[13:11:40] Kenéz Ferenc: Na épp ezt érzékeltem!
[13:12:51] KenézFerenc: Nem azt, hogy nem látunk, hanem hogy nincs benne!
[13:13:18] Cseke Gábor:  Jó, én már nem vagyok olyan kategorikus, mint voltam egykor.
[13:14:04] Kenéz Ferenc: No dehát megkíméltelek egyéb versszakaszoktól!
[13:14:45] Cseke Gábor:  Kurva  helyzet, de métt forditod aztat, amitől húzod az orrod?
[13:15:06] Kenéz Ferenc: Meg is bántam, hogy elvállaltam! Még a bicska is majd kinyílt a zsebemben!
[13:15:08] Cseke Gábor:  Én hagynám a dagadt ruhát másra.
[13:15:40] Kenéz Ferenc: Csak hát most már várják a padláson! Amit vállra vettünk, azt fő’ kell vinni!
(13:15:47 Cseke Gábor:   Ha muszáj, akkor nem szóltam semmit. Velem is van ez így.
[13:15:48] Cseke Gábor:  Röhögök magamban: két hete én is ebben evezek, Szávai rávett és én beugrottam neki... Most nyögöm...

2007. 12. 05.

[20:17:43] Kenéz Ferenc:   Gábor, most kaptam a hírt, hogy Dusa Ödi nov. 30.-án Stockholmban elhunyt...
[20:19:05] Kenéz Ferenc:   Hosszú együttműködésetek után volt-e véle mai  kapcsolatod?
[20:35:27] Cseke Gábor:     Szia, sajnos nem. Ő elkerült arrafelé, új életet kezdett, úgy tudom, új családja is volt, csak áttételesen találkoztunk néha a Káfé honlapon keresztül. De tudtam róla. Nyugodjék békében.
[20:43:31] Kenéz Ferenc: Itt Pesten, alig tízpercnyire tőlem, működtetett néhány éve egy "szoba-színházat", az év egyik felét otthon, a másikat itt töltötte, s novembertől áprilisig mondta az előadói műsorait, ha  megvolt az a hét-nyolc bejelentkezett érdeklődő, aki befért a szobácskába. Én még Duna Tv-s időmben, amit tudtam megtettem érte, időnként beolvastuk az éppen futó műsorát a kulturális hírek között s egy (de talán két estjét is) megnéztem. Esti Hírlapos koromban (akkor jelent meg itt, Pesten) bemutattam s "koponya-színháznak" neveztem el produkcióit... és hát, azt hiszem, ezen most már nem is kell változtatnom...
[20:44:04] Kenéz Ferenc:  Na, minden jót!
 [20:44:22] Cseke Gábor:   Látogasson meg a Mikulás!
[20:44:52] Kenéz Ferenc:  A rénszarvas talán érdekesebb lenne...

2008. 05. 13.

[19:23:32] Kenéz Ferenc: Szervusz Gábor! Rég nem váltottunk szót egymással... márpedig mi nagyon jól megtanulhattuk: amit nem írunk le, az nincs...
[19:24:13] Kenéz Ferenc: Ez már csak ilyen dolog...

2008. 05. 14.

[7:44:11] Cseke Gábor:   Láttam, kerestél…
[7:45:17] Kenéz Ferenc:  Semmi különös, csak az este jutott eszembe - rólad gondolkozván - emlékszel mikortól, illetve mivel indult a mi "együttműködésünk?
[7:46:18] Cseke Gábor:   Mármint történelmi időben? Az első Matinékra nagyon emlékszem, amikor tényleg együttműködésről volt szó.
[7:49:18] Kenéz Ferenc:  No de én nem  erre gondoltam…hanem… 
[7:56:16] Kenéz Ferenc:  Életem első "riportja" neked köszönhető: azt hiszem, akkor lettél  frissen kinevezett Ifjúmunkás-főszerkesztő Bukarestben, s elmondtam neked, milyen katasztrofális körülmények között élnek a fiatal nagyváradi képzőművészek, s hogy megírnám a dolgot - mire azonnal rácsaptál, hogy igen, persze, csináljam meg... Majd aztán meg is jelent életem első öt-hat (vagy nyolc?) flekkes "nagyriportja" , s én ettől a ténytől nagyon meg voltam döbbenve...
[7:58:24] Cseke Gábor:  Annyi ilyen "fegyvertényem" volt, hogy tételesen erre nem emlékszem. Csak a nagyon problémás (kalandos) közlések maradtak meg bennem. Egy biztos: közléssel sose szerettem gatyázni. És ma is utálom, ha valami indokolatlanul "áll", várja a "megfelelő időt"...

Csíkszereda, 2008. szeptember 17.

Ui. Délben, 13 óra 00 perckor kézbe vehettem Kenéz Nagyregény című kötetének még nyomdaszagú példányát, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában. A Válogatott versek 1968-2008 alcímet viselő verseskönyv - a szerző szerint - pályakép-összegző válogatás, mely némi iróniával "nagyregénybeli" élettörténetet kerekítve próbálja meg összefogni a lírai hűség történetét... Kérdésére válaszolva: én igenis megtaláltam "magammagam" kötetében...

Nincsenek megjegyzések: