2008. november 13., csütörtök

Ezer lapnál fényesebben (3.)


Folytatom a tegnapelőtt elkezdett, az RMSZ ezredik lapszámának ünnepi kiadásába szerkesztett dokumentum-
összeállítás közlését, 
1991 júliusától decemberének végéig.


1000 számból szemelgettünk
Újrakezdeni az életet?

3.

A Romániai Magyar Újságírószövetség felháborodással vett tudomást Traian Chebeleu úr Genfben tett azon nyilatkozatáról, amelyben több romániai magyar sajtókiadványt — jelesen az Európai Idő, a Bihari Napló, az Erdélyi Napló, a Valóság és a Tromf címűeket — egy napon emlegette a szélsőséges sovénnacionalista Romania Mare és Phoenix hetilapokkal. A magas rangú kormánytisztviselő kijelentései rágalmazással egyenértékűek — mutat rá a szövetség jegyzéke, amely egyben erélyesen tiltakozik az ilyen felelőtlen nyilatkozatok ellen, amelyek arra hivatottak, hogy a nemzetközi közvélemény figyelmét eltereljék a román sajtóban megnyilvánuló ténylegesen szélsőséges hangnemről. (Távirati stílusban, 1991. július 25.)

Nem drágul meg augusztus l-jétől a benzin, mint ahogy a rémhír tartja, amelynek nyomán országszerte kétségbeesetten ürítik ki a benzinkutakat az előrelátó polgártársak; a drágulás csak szeptember l-jén következik be, amikor is 30 lej lesz egy liter benzin (plusz-mínusz 10 %, a világpiaci ár alakulásának megfelelően), s megszűnnek a jegyek is. Ez azt jelenti, hogy egész augusztusban sorba állunk majd a benzinért? (Távirati stílusban, 1991. augusztus 2.)

Újabb IRSOP közvéleménykutatás a láthatáron. Lényege (számunkra): egy hónap leforgása alatt a „romániai közvélemény" negyede helyett most már egyharmada gyűlöli a magyarokat. Köszönjük a felének, hogy közömbös marad irántunk, a 16 % szimpatizánst pedig a következő felmérésig jó lenne megtartani! (Távirati stílusban, 1991. augusztus 9.)

RÁKAPCSOLTÁK AZ APPARÁTOT • (Telefonon) — Rákapcsolták, hogy ne tudjunk velük beszélni, fiam!... Halló, halló, Magyar Szó ... Hát sürgős esetben hogy lehet őket értesíteni? ... Halló... Halló, Magyar Szó... Halló... Hát ha valami sürgős eset van, hogy tudjon velük beszélni az ember? ... Te jó ég ... Halló ... Ha legalább valaki hallaná... Ezt az apparátot ráteszik, mert ez egy szalag, s akkor azt jelenti, hogy nem lehet velük egyáltalán szóba állni? Halló... Hiába hívod újra, ugyanazt a szalagot ráteszi... Ha közben valaki felvenné, nem értem az egészet... • Sajnáljuk ismeretlen telefonálónk tanácstalanságát, pedig az a szalag, amit a hívás elején végighallgatott, elmondotta: bárki sürgős üzenetét rögzíti a gép, s a szerkesztők két óránként ellenőrzik a híreket. Higgye el, kedves olvasónk, foglalkozunk az ön sürgős panaszával is, ha megosztja velünk. (Záróra, 1991. augusztus 10—11.)

PIKNIK A VÁMNÁL • Aki Nagylakon át készül kilépni az országból, jó, ha fölszereli magát vízzel, szalonnával, pokróccal, no meg hordozható vécével vagy bilivel. A kocsisor ugyanis általában a városka közepéig nyúlik, a várakozási idő 8—12 óra. Ujabban mindenki egyetlen sorba kell hogy beálljon, akár hétvégi bevásároló turista, akár átutazó külföldi, s az sem mérvadó, hogy kikapcsolódni, rokonlátogatásra vagy éppen temetésre igyekszik. Az út mindkét oldalát bokáig ellepő civilizációs hulladékban, tűző napsütésben békésen olvasó, kártyázó, sörözgető emberek láttán támadt egy ötletem: mi lenne, ha egy bátor magánvállalkozó nemzetközi pikniktábort nyitna a határszélen? (Péterszabó  Ilona, 1991. augusztus 14.)

...Székelyudvarhelyi találkozónkon fogalmazódott meg az igény: minden szám első oldalán hagyjunk nyitva lapzártáig valamennyi helyet, s azt kizárólag friss információval töltsük meg. Pár nap múlva megszületett a Záróra, s azóta is nyitva áll mindenki előtt, aki hajlandó nekünk helyi szenzációkkal, hírekkel, panaszokkal, javaslatokkal stb. segíteni a szerkesztésben. Üzenetrögzítőnk éjjel-nappal várja jelentkezésüket! (Záróra, 1991. augusztus 16.)

Tömegesen hordták át az uborkát a határon túlról, ahol mindössze 8 Ft az itteni 30—40 lejes árakkal szemben. A vámnál előbb szemet hunytak a dolog felett, majd hirtelen szigorúbbak lettek. Az eredmény: halom uborkák rothadnak a határ menti árkokban. (Gál Éva Emese, 1991. augusztus 21.)

Két avasi asszonyt vettem fel a tegnap a kocsimba. Máriapócsról jöttek. Azt mondták: életük legnagyobb élménye volt s alig várják, hogy családjukkal is elzarándokoljanak majd Pócsra. Mert most már nekik is zarándokhely lesz, hiába románok. Az élmény, amit a pápától és a vendégszerető magyaroktól kaptak, életre szóló. És igaz, forró fejű magyar testvéreim, benneteket nem zavar, ha egy avasi román asszony azt mondja: Máriapócs al nostru. Tehát a hívőké, akik békét és megértést akarnak. (Sike Lajos, 1991. augusztus 23.)

...A nyár derekán, a Csíkszereda környéki hadgyakorlatok idején nem egy katonát és tisztet szállítottak (gomba)mérgezéssel kórházba, lévén, hogy válogatás nélkül, könnyelműen lakmároztak az ingyen beszerezhető ínyencfalatokból. Ki mit főz, azt eszi, mondanám hirtelen, de beleborzongok a gondolatba: vajon, mikor ássák elő „jóakaratú" hírverőink a hadgyakorlatok során esett gombamérkezések ügyét mint a magyar irredenták újabb aknamunkáját? Annyi esztelen dolgot fogtak már rá az erdélyi magyar kisebbségre, hogy egy képtelenséggel több vagy kevesebb már igazán nem marad hívek nélkül. Pedig az igazsághoz elsősorban az tartozna, hogy a katonákat senki se hívta a Székelyföldre hadgyakorlatot tartani, de ha már hívatlanul, parancsszóra odamentek és fegyvercsörgetésükkel, helikopterzúgásukkal napokon át lelki terror alatt tartották a székely helységek ártatlan lakosságát, úgy hagyták volna a gombaszedést másra; arra, aki a gombaismeretben otthonosabban mozog a kalandos kedvű hadfiaknál. (Cseke Gábor, 1991. szeptember 5.)

Nem fogunk már bukdácsolni, mert segít a katonaság a sokoldalúan fejlett — na, milyen? — társadalom építésében. Legelőször is a hitélet területén, mert ott a legtöbb tennivaló. Persze, nem csaptak fel lelkipásztornak derék honvédeink, hanem csak templomépítőnek! Nagykárolyban hetek óta csapat katona építi az ortodox templomot nagy buzgalommal. Politikamentes néphadseregünk bakái alkalmasint segítik majd a közelben épülő római katolikus templom falrakóit is. Aztán majd ott láthatjuk őket a református, lutheránus, unitárius templomon és a baptisták imaház építőtelepein is. Persze, nem mielőtt az ortodox templomokat felépítik, mert demokrácia ide, politikamentesség oda, azért vannak prioritások. (Sike Lajos, 1991. szeptember 12.)

Igaz, hogy a parlament 200 lejben állapította meg egy napi börtönbüntetés kiváltásának összegét, a szenátus a maga során „rádobott" még egy százast: drágább lett a dollár. (Távirati stílusban, 1991. szeptember 20.)

A Zöldfoki-szigetek közelében az Odorhei hajó legénysége, amely szeptember közepén hagyta el a konstancai kikötőt, felfedezett két potyautast. Valamennyien román fiatalok, s hogy nyugati partra tegyék őket, önsebesítéshez folyamodjak. Ám a fedélzeti orvos ellátta sebeiket, s a legelső hazakészülő hajóra rakták át őket. (Távirati stílusban, 1991. szeptember 26.)

Döbbenetes látványnak lehettek szemtanúi azok, akik szeptember 23-án a déli órákban Arad központjában a 42-es számú élelmiszerboltba mentek bevásárolni. Egy idősebb férfi holttestén kellett keresztüllépni ahhoz, hogy    beálljanaik a    kenyérsorba. Amikor kétszer is telefonáltak a mentőknek, még élt. Ám amíg azok a szokásos „sebességgel" kiszáguldottak a helyszínre, a vásárlók sanda, részvétlen pillantásai alatt a földön fekvőből eltávozott a létek. (Péterszabó Ilona, 1991. szeptember 28—29.)

Az RMDSZ nemegyszer kérte Petre Roman lemondását: mindannyiszor eredménytelenül. Most úgy néz ki (ha igaz), hogy ez az óhaj — milliókéval találkozva — végre teljesült. De meglehet, hogy a holnapi új miniszterelnöknek, őszinte sajnálatunkra még annyi erénye sem lesz, mint volt Petre Romannak. Egyszerűen még szimpatikus sem lesz. Talán az idegen nyelvtudással is hadilábon áll majd... De mit hordok itt összevissza: egyáltalán valaki lemondott? (Cseke Gábor, 1991. szeptember 28—29.)

Telnek a napok, hónapok, maholnap el fogjuk felejteni, hogy: volt egy 1989-es december, amikor Marosvásárhelyen lőttek. Védtelen emberekre. És nagyokat hallgattunk, amikor az került szóba, kik a bűnösök. Mert a tettesek a mai napig nincsenek. Vagyis: nincsenek azonosítva. Igret Viorel elvtárs, a volt megyei első titkár pedig minden híresztelés ellenére nem vámtiszt, ahogy a szóbeszéd tartja, Aradon a vagongyárban vezető közgazdász. A terv- és fejlesztési osztályon. Eszi a demokrácia, gondolom, számára ma sem keserű kenyerét.. Sőt, úgy hírlik, ott szeretik őt. Ezek után pedig azt is el tudom képzelni, hogy neki egyáltalán nincs lelkiismeretfurdalása. De lehet, hogy lelke sincs. (Bögözi Attila, 1991. október 1.)

Főszerkesztőnk kisebbik fia az egyetemi vakáció utolsó heteiben kifutóként segítette szerkesztőségünket. Hétfőn, szeptember 30-án már nem tudott munkába állni: szombaton este 19 óra táján ugyanis egy barátjához .igyekezett, aki az Intercontinental Szálloda környékén lakik. Amikor a metrófeljárón át az utcára lépett, hirtelen éles fényt látott felvillanni. Dörrenést hallott, és egyik combjában sajgó fájdalmat érzett. Mint megtudtuk, bukaresti tüntetők szombat délután ismét elzárták az Egyetem teret, kifüstölésükre pedig többek között páncélos kétéltűeket is bevetettek, amelyek nagy sebességgel robogtak át a téren, s közben katonák lőtték róla a környéken lézengőket. A sebesültet végül is az Elias kórházban szakszerűen ellátták: a sebből eltávolították azt a 6—7 cm hosszúságú, kúp alakú műanyag golyót, mely mélyen bevette magát a húsba, s a végén sörét nagyságú gömb volt. Az orvos nem akarta odaadni a beteg édesanyjának a látleletet. Mi tudjuk, hogy mindez ostoba véletlen, és ilyen véletlenek mindig adódnak az életben, azzal viszont nem értünk egyet, hogy a rendteremtésnek olyan emberek essenek áldozatul, akik a legkevésbé felelősek az elmúlt héten történtekért, míg azok, akik könyökig benne vannak a dolgokban, háborítatlanul élik világukat! (RMSZ, 1991. október 1.)

FORDULJON (FEL) BIZALOMMAL, HA UTAZNI AKAR • Alaposan befűtött a nagyérdemű közönségnek a   székelyudvarhelyi autószállítási vállalat (így hívják, ha még nem is privatizálták). Miköben  a 6-os buszra vártunk, Csíkszereda felé, volt időnk tűnődni, miért indul a hiperzsúfolt fél hetes hét előtt 10 perccel? Aztán megkaptuk a választ: az egész csak elterelő taktikai húzás volt, mert igaz, hogy megindult, de csak a pályaudvar sarkáig, ahol bevárta a 7-est, illetve annak utasait. A Főnök határozott parancsára e második járat nem ment tovább Csíkszeredába. A társaságot átállították    (féllábra!) az amúgy is zsúfolt félhetesre... Így ismétlődött a 22-es csapdája: a jegyet; nem váltották vissza (e látványra sokak kedve elment az.,,udvarhelyi távszállítók szolgáltatásaitól) s tetszett vagy sem, utazni kellett a szardiniás dobozban, 75 lejért. Javaslatom, ha a vállalat még embertelenebb módon akar embereket szállítani: napi egyetlen buszt indítsanak Csík felé, lehetőleg lehetetlen időpontban, hogy még véletlenül se találhassa ki a közember, mikor; vegyék ki a székeket (a sofőrét is), mert amíg a helyükön vannak, nem tudunk kényelmesen, féllábon álldogálni. — S ez az igazán nagy ötlet! — az egyetlen csíki buszra kellene fölzsúfolni a marosvásárhelyi, bákói, brassói, budapesti járatok teljes közönségét. Akkor is, ha nem akarnak! Forduljon (fel) bizalommal továbbra is a vezetőséghez, jámbor utas! (Bilaus András, Székelyudvarhely, 1991. október 2.)

— Disznóság, hogy milyen olcsón mértek eddig engem! — morfondírozott a vesepecsenye az üveges vitrin alatt. Elégedettségében szólt, mert most 730-ért kínálta magát. Csak az bosszantotta, hogy már három napja itt tesped, kifagyasztva a tálban. Sokan nézik, de nem veszik. Pedig aki nem vesz, nem esz. — Micsoda népség! — gondolta a vesepecsenye. — És mekkora primitívség, kolduselégedettség! Ezek azt szeretnék, ha csupa bőnyés, rágós részből állna a szegény marha. Hirtelen elfogta az indulat... Mert érezte, hogy az első pondróraj belehatol. Legszívesebben végigvágott volna a zsebükben tanácstalanul kotorászó bámészkodókon. Most erősebben vágyott arra, ami életében is megbizsergette vérét... Hogy lenne csak a közelben egy jó bikacsök. (Juhász Zoltán, 1991. október 4.)

Kollégáim is megtették, hadd ismétlem el én is: köszönjük nektek, nagykárolyiak, hogy ott voltatok velünk, mellettünk. Köszönjük, hogy szemtanúi és részesei voltatok az RMSZ első nyílt fórumának felavatásán, amelyet mi történelmi pillanatnak tekintünk. Megszületett a gondolat és a döntés: ezentúl minden év szeptemberének utolsó vasárnapján (hét végén) RMSZ-napot tartunk, valahol Erdélyben. Viszontlátásra tehát, jövő ilyenkor! (Kiss Zsuzsa, 1991. október 5—6.)

A kisvállalkozások támogatásáról, illetve a magyar hitelbankok, szövetkezetek mielőbbi létrehozásának szükségéről cikkezett lapunk múlt vasárnapi számában Ligeti L. Zoltán. Máris jelentkezett az első lelkes támogató: Korompai Etelka nyugdíjas szatmári tisztviselőnő nemcsak az első százast ajánlotta fel lapunkon keresztül a magyar hitelszövetkezet indulásához, hanem konkrét segítséget is az adminisztratív eljárások elintézéséhez. „Írok, gépelek, magyarul, románul, németül. Bármit csinálok, csak induljunk el egyszer. Támogassuk azoka,t akik csinálni akarnak valamit, mert jövőnk biztosítéka a jól működő gazdaság. Minél előbb induljunk el, és dobjuk össze a pénzt! Ha a kétmillió magyar közül minden második bedob 100 lejt, az már 100 millió lej. Amivel lehet kezdeni valamit!" Íme a felhívás! Elő a százasokkal, erdélyi magyarok! (Sike Lajos, 1991. október 10.)

A fővárosi polgármesteri hivatal közli: a negyedik bányászlátogatás nyomán mintegy 6 millió hatszázezer lej kár keletkezett (megrongált autóbuszok, úttestek, utcajelzők, korlátok stb.) (Távirati stílusban, 1991. október 11.)

Ugyanazon a napon, amikor lapunkban megjelent a felhívás, Aradon robbant a bomba: a magát „az RMDSZ Székelyföldi Politikai Egyeztető Csoportja" névvel illető csoportosulás vezetője bejelentette: nem csak emlékünnepség lesz Agyagfalván. A szervezőknek szándékukban állt  felvetni (nem kikiáltani) a Székelyföld területi autonómiájának kérdését (...) Bukaresti ellenzéki lap újságírója hívott fel s röviden kérdezett: nem gondolom, hogy szekusprovokáció az egész? Nem képes elhinni, hogy saját fejünktől ekkora ziccert képesek vagyunk feladni. Megnyugtattam: nem valószínű... Mi bármire képesek vagyunk ...   (Birtók József, 1991. október 17.)

Mennek, menekülnek a svábok ebből a sajátos hazai vatrás demokráciából. Immár Szatmár megye sváb falvai is rendre elnéptelenednek, idegenek költöznek a szép sváb házakba. „Ha a kivándorlás folytatódik, akkor holnapra ez a templom és ez a plébánia is üresen marad, mint Sandrán, Szokondon, Homoródon, Szinfaluban" — figyelmeztet Reizer Pál római katolikus megyéspüspök Krasznabélteken,  ahol a múlt vasárnapon felszentelték a nemrég renovált templomot... (Sike Lajos, 1991. október 24.)

Minden kár haszonnal jár — tartja a közmondás. Az oroszországi puccs tervezőit meg kellene dicsérni (.. .) Elősegítették a demokratikus fejlemények fellendülését, bebizonyították akaratlanul is, hogy elegük volt a népeknek a dicső kommunizmusból, hogy a mi kommunistáink öröme is múlandó ... (Versmesser László, Máramarossziget, 1991. október 24.)

MI, HOMOGÉNEK • Add meg nekünk mindennapi politikai kabarénkat... és a tévé megadja. Minél inkább közeledik a választások ki nem tűzött időpontja, annál gyakrabban hakniznak a politikusok. A nevetségesség azonban nem mindig jár együtt a humorral. Petre Roman például a levegőben lógó kérdésre, hogy tavaly a Hargita—Kovászna „jelenség" teljében az igazságszolgáltatás mozgósítása helyett miért ígér magyar tévéműsort a „bűnösöknek", úgy próbál válaszolni, hogy mi románok ... stb. Röhögésre hajlamosabbaknak ennyi is elég. Másoknak emlékezniük kell arra, hogy valamikor a nő-mozgalmi lapban a Boriska postáját egy férfiú szerkesztette, aki mindig úgy kezdte a levélváltást, hogy mi, nők stb. Ha már homogén társadalomra törekszünk, legyen az teljesen egynemű. Így „csináld magad" alapon, ki lehet kerekíteni a napi 1,78 lejes szolgáltatást (úgy sincs visszajáró apró... Apropó, sehogy sem sikerült megfigyelni, hogyan pengetik le a világ legostobább önreklámjában a napi összeget, amikor 3 banis érme nincs is.). (Nits Árpád, 1991. október 25.)

Az aradi rendőrség letartóztatta a 31 éves Pusztai Árpádot, aki 89 decemberében felgyújtotta a Kovászna megyei Ozsdola község rendőrségi épületét és nyomtalanul eltűnt. Gyorokon lakó nővére lakásán egy vadászkést és egy 9 mm-es kaliberű ismeretlen márkájú, de működőképes (?) pisztolyt is találtak. (Péterszabó Ilona, 1991. október 31.)

ELŐZETES EGY SZÜLETÉSNAPRA • Horváth Imre november 4-én ünnepli 85. születésnapját. Néhány nappal ezelőtt nagyváradi otthonában vallott az ÉLETRŐL: „Akármilyenek a napok, szenvedéssel terhelve is jobb élni. Közben van egy-egy enyhébb pillanat, a félelem lucidum intervalluma, ami kárpótol. Nem veszett ki belőlem a remény ..."   A magányos, megfáradt, beteg nagyváradi költőre gondolva, megrázó őszinteségű sorait olvasva, e sorok írója arra kéri az Olvasót, hogy november 4-én legalább gondolatban mondja ki: ISTEN ÉLTESSEN, IMRE BÁCSI! (Barabás Zoltán, 1991. november 1.) 

A mócvidéki Horea község polgármesteri hivatala a napokban versenyvizsgát hirdetett a megyei lapban két legelőpásztori állás betöltésére. Még merje valaki állítani, hogy a helyi ügyintézők megszegik a jogszabályt. Következne most már a csordapásztori, úgymond állásért való izgalmas vetélkedő meghirdetése is. (Györfi Dénes, 1991. november 5.)

Megalakult az Erdélyi Hitelbank Igazgatósága. Elnöke: Király Károly, igazgató-jegyző Kazatsay Ödön, igazgató: Szalkay József, jogtanácsos: Móré András, ügyvezető-intéző: Molnár K. István.Ligeti  Zoltán szatmári tanár, aki lapunkon át  először dobta be a köztudatba a hitelbank  létesítésének szükségességét, most újabb cikket ír a hír hallatán, az esemény fölötti örömében. (Sike Lajos, 1991. november 6.) 

Sajnálattal értesültem egy romániai magyar nyelvű folyóirat, a Cimbora megszűnéséről, és arról, hogy más folyóirat vagy újság is közel áll ehhez a sorshoz. El kellene készíteni egy felmérést, hogy az országban mennyi folyóirat, újság jelenik meg magyar nyelven és ezek összesen mennyibe kerülnek a mostani körülmények között, hogy az olvasók pontosabban tudják, milyen anyagi támogatás lenne szükséges mindenikük részéről. (Ehrenwerth Imre, Kolozsvár, 1991. november 6.)

Azzal kapcsolatban, amit Vasile Mois  szenátor 1991. október 28-án állított a két  ház együttes ülésén, leszögezzük: 1) 1990  januárjában a szatmárnémeti 5. sz. líceumból nem űztek el 600 román diákot, hogy helyet csináljanak a magyar eredetű tanulóknak. E líceumban, amely felvette az ismert gondolkodó és költő, Kölcsey Ferenc nevét, ma is 6 román tannyelvű osztály működik (3 XI, és 3 XII.) 2) E líceumból nem űztek el 21 tanerőt, azzal az  indokkal, hogy román nemzetiségűek. Ezek  a tanárok (legtöbbjük mérnöki oklevéllel) önszántukból mentek el az 1990 májusi áthelyezések és véglegesítések során,  vagy azért, hogy képzettségüknek megfelelő állást kapjanak. 3) Az 1990/91 és  1991/92-es tanévek során az igazgatóság  kérésére számos román nemzetiségű tanerőt neveztek ki, akik közül e sorok aláírói bemutatkozunk a szenátor úrnak: (Maria Zaviceanu, Dorina Ziman, Maria  Cosma, Aurora Iobagiu, Simona Buth, Rodica Kovách, 1991. november 13.)  

Hazai pénznemünk jelenlegi, dollárban  számított árfolyam szerint egy 10 000 lejes  havi jövedelem (sokak vágyálma) 55 dol-lárt és 55 centet ér. Nem kell kétségbeesni. A világon még vannak térségek, ahol  nem sokkal több az emberek fizetése, mégis eltengődnek valahogyan. Igaz, rendszerint a meleg égövön fordulnak elő foltokban az ennyire alacsony jövedelmek,  s ott a pálmalevelek nagyobbra nőnek. De  legyünk találékonyak. Ha övünkre jó, sűrűn rakunk tölgyfalevelet, öltözetünk talán még jobban is fest, mint egyetlen pálmalevél, és melegít is... Nincs tudomásom  arról, hogy a pálmaleveles civilizációkban  az országos szabad televíziók bemondói  hogyan jelennek meg a képernyőn. Talán szponzorált kisestélyiben, frakkban? Vagy inkább nemzeti viseletben? Az utóbbi nyújtana nagyobb hitelt szavaiknak, és ez választások előtt nem megvetendő szempont. Jaj, már alig várom, hogy néhány tévébemondónkat levélfűzérrel lássam. Főleg azokat, akik felöltözve olyan nagy legények voltak.  (Nits Árpád, 1991. vember 14.)

Ultraszórványban élő magyar vagyok. Már vagy tíz éve élek Vaslui megye Negresti városában, ahol sebészorvosként dolgozom. Egyetlen magyar nyelvű hírforrásnak tartom a lapot, amióta létezik, annyi jó ötletes és tárgyilagos dolgot olvashatok, és kapok belőle, melyek segítségével sokszor az itt élő embereket is fel tudom világosítani egyes zavaros kérdésekben... Azt kívánom, hogy kímélet nélküliek, tárgyilagosak és elfogulatlanok legyenek, mert ez lehet a legerősebb fegyverük, a sok „jóakarójukkal" szemben. (Dr. Dávid György, egykori  sepsiszentgyörgyi lakos, 1991. november 15.)

Amikor az újság megérkezik, alig várjuk azt, hogy az egyik letegye, hogy a másik elvehesse. Szeretném megismerni mindannyiukat, kár, hogy a tévé magyar adása nem készít egy riportfilmet önökről. (Török Rozália, Székelymuzsna, 1991. november 20.)   

Csinos villaépület a volt megyei első titkár lakása, melynek birtoklásáért könyököltek eddig épp elegen; nos, a harcnak vége. Aki megkaparintotta, nem más, mint (...) a megyei törvényszék elnöke. (Bögözi Attila, 1991. november 24.)

Igen tisztelt Andrei Plesu úr! Engedje meg, hogy köszönetemet fejezzem ki a „nemzet fia" előtt tanúsított magatartásáért. Ön a legújabb romániai kisebbség, a valódi romániai értelmiség európai szintű gondolkodója, aki az egyetemes emberi értékek mércéjével mér. A tudásra épített emberi méltósága kötelezi arra, hogy bátran és félreérthetetlenül hirdesse a jó harcának állandó szükségességét, akár alkalmas, akár alkalmatlan időkben. (...) Ön nem Saulból lett Paulus, hanem a közelgő európai jövő élharcosa, kinek kuructáborát támogatni legidőszerűbb és legszükségesebb kötelességünk. Bár romokon kell építenünk, de nem csak a romokból. Erre figyelmeztet ön is. (Veress Dávid, Csíkszereda, 1991. november 27.)

1991. november 25-én, hétfőn egész napos rendezvényen emlékeztek meg Kolozsváron a német és magyar fasizmus északerdélyi zsidó áldozatairól, akik 1944-ben mártírhalált szenvedtek a gettókban és koncentrációs táborokban. Délelőtt 11 órakor a romániai zsidó hitközségek egyesülete a zsidó deportáltak templomában rendezett megemlékezési szertartást, melyen meghívottként parlamenti képviselők, az RMDSZ országos és megyei vezetőségi tagjai, különböző egyházfelekezetek, sajtó, rádió képviselői vettek részt. (Román János, 1991. november 28.)

Műsormellékletünk elképesztően rossz terjesztése miatt úgy döntöttünk, hogy decembertől kezdődően a Barométert az RMSZ laptestébe tördeljük be. Pénteki számunkban tehát megtalálják a Barométer által eddig közölt valamennyi rádió- és tévéműsort. (1991. november 29.)

Megfontolt okokból nem mondom meg a telefonszámomat és a nevemet, ugyanis Kovászna megyéből beszélek, egy kis bányászvárosból. Szeretném megérdeklődni Mag Péter otthoni telefonszámát. Nagyon-nagyon hiányzik a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiból a biztatása, a magabiztossága, az, amit mindannyiunk számára, magyaroknak nyújtott. Szívszakadva várom az RMSZ hasábjain megjelenő telefonszámát. Megjelenhet név nélkül is, és én tudni fogom, hogy kiről van szó. — Amennyiben a Mester fölhatalmaz rá, kielégítjük kíváncsiságát. Várjuk M. P. döntését. (Záróra, 1991. november 29.) 

Sajnos, a korábbi utcanévváltoztatási határozatot a közelmúltban a gyakorlatban is kivitelezték: egy borús reggelen arra ébredtek az utcabeliek, hogy már nem az Ady Endre, Vörösmarty Mihály, Budai Nagy Antal nevével fémjelzett utcákban laknak. Érdekesség, hogy — biztos, ami biztos alapon — az új utcanévtáblákat sűrűbben, tehát olyan házfalakra is kitették, ahol eddig semmilyen tábla nem állt. (Gál Éva Emese, 1991. december 4.)

Örömmel olvastam, hogy nyereménytárgyakat fognak kisorsolni. Ami nagyon érdekelne bennünket, az a tévé, mert sajnos, nekünk nincsen, egy nyugdíjunk van, a férjemé, az is kevés. Igaz, nem nagyon tudjuk fizetni ezt a lapot, de nagyon szeretjük, tehát szorzunk-osztunk, hogy jusson a lapra is. Én 70 éves vagyok, a férjem 80. Tudjuk, hogy nem a szerkesztőségen s múlik, de hátha a Jó Isten megsegít, mivel az életben még sose volt szerencsénk. (Pallagi Irén, Székelyhid, 1991. december 4. )

Aradon olyan árusítóhelyre is rábukkantam, ahol 15—20 forintért állítólag rendszeresen hozzájutnak lapunkhoz az idelátogató magyarországi  turisták.  (Juhász Zoltán, 1991. december 5.)

Köszönőlevelet hozott Bákóból Sepsiszentgyörgyre a posta. A megye prefektusa elismerését, háláját tolmácsolta az övezet lakóinak az árvízkárosultaknak nyújtott sokoldalú támogatásért (...) Az energiahiány következtében időközben leállásra kényszerült bútorgyár alkalmazottjai ruhanemű, mosószer és készpénz mellett 173 asztalt és 91 ágyat ajándékoztak a rekecsényieknek. Adományaik értéke megközelíti az 1 millió 700 ezer lejt. A megyei RMDSZ irányításával további szállítmányok indulnak útnak Moldvába. (Flóra Gábor, 1991. december 5.)

Fájó szívvel búcsúzott novemberben Nagybacon közössége a falu legidősebb lakosától, a 102 évet megért Bedő Lujza nénitől, aki egész életében dolgos, példaadó és emberszerető magatartásával nyerte el a falubeliek tiszteletét és megbecsülését. (Oláh László, Nagybacon, 1991. december 11.)

Persze, Mihail Szergejevicsnek igaza van: nem babra megy a játék. Véres csatákat jósol és joggal retteg, hogy elszabadulhat a pokol. A Nyugat szorongása sem oktalan, hiszen a több részre hulló birodalomban oszlik a fegyver, a bizalmatlanság és a veszély is... Hogy mire ébredünk holnap, azt nem tudni, ám jó lenne remélni, hogy a most valóban „szabaddá lett népek" nemcsak saját érdekükben, hanem egy világ javára képesek lesznek felelősen, emberien sáfárkodni szabadságukkal. Hogy a világ megkönnyebbülve, s ne gyászolva búcsúzhasson a Szovjetuniótól. (Kiss Zsuzsa, 1991. december 11.)

Olvastam, hogy az RMSZ — mivel a papír drágul — ismét drasztikus áremelést irányoz elő, „más megoldás nincs." Véleményem szerint — amellyel tudtommal nem vagyok egyedül — volna más is, mégpedig a lap formátumának megváltoztatásával, akár 50%-os csökkentésével. Így az 42X13 cm lenne, s milyen könnyű lenne kézben tartani (a mai lepedő helyett) s akár járműveken is olvasni. Míg papírhiányról és drágaságról beszélünk (jogosan), az RMSZ-nek csupán a fejléce 546 (!) négyzetcentimétert foglal el naponta szerintem teljesen feleslegesen. (Szilágyi László, Máramarossziget, 1991. december 12.)

Olvasótáborunk zöme ez ideig hitt bennünk, nem vonta meg tőlük a még 1989 decemberében nagylelkűen előlegezett bizalmát. Merjük hát remélni, hogy tiltakozásunkbari is mellettünk állnak, s megértik: ez a fura, röplapnak is alig nevezhető mai RMSZ szám a független sajtó iránti aggodalomból született. És ez nem újságíróink holnapi-holnaputáni kenyeréért fontos, hanem azért a szellemi táplálékért, amit szerény képességeink szerint naponta letehetünk olvasóink asztalára. (Az RMSZ munkaközössége, 1991. december 12.)

"Volna egy meghívásom: azok a szenátorok és képviselők, akik így telefröcsköltek, habzó szájjal ordítoztak ránk, jönnének el hozzánk legalább két hétre, anélkül, hogy valaki tudná, kik ők. Hallanák, látnák az emberek véleményét, magatartását Oroszhegyen vagy Keresztúron, a volt rendőrök, vagy a mostani parlamenti képviselők viselkedéséről. Szívesen látom bármelyiküket, beszélek románul és elég jól főzök. Számításba jöhet a jelentéstevő bizottság elnöke, vagy R. Vulpescu, vagy akár Gh. Dumitrascu is, bárki hajlandó megtenni ezt a szívességet a tények valóságos megismerése érdekében. Továbbá, személyes és tömeges üzenetet szeretnék közvetíteni önökön keresztül minden egyes RMDSZ szenátorunknak és képviselőnknek: kívánjuk, erőben, egészségben folytathassák ezt a harcot értünk. (Demény Mária, Székelyudvarhely, 1991. december 18.)

Amióta nem kormányfő, Petre Roman sokkal érdeklődőbb. Tavaly márciusban sehogy sem jutott el Marosvásárhelyre, az idén, kemény télben, egyszer csak Vejtén terem, ahol az idén háromszor rengett komolyan a föld. Vejtén a helyzet valóban súlyos, de mit ígérhet-tehet egy bukott kormányfő? Megígéri egy helyi amatőr festőnek, hogy segít neki kiállítást szervezni Franciaországban. Hiába na, aki széplélek, az támogatja a művészeteket. (Bodó Barna, 1991. december 20.)

Csütörtök éjjel a SOTI szomorú képsorokat sugárzott. Anyák, nagymamák, rokonok és velük együttérző egyszerű polgárok sírtak a bukaresti Egyetem téri keresztnél, a hamvasztónál, a hómezőn, ahol a sejtések szerint szétszórták a Temesvárról elhurcolt hősök hamvait. A SOTI operatőre az Egyetem téren felfedezett egy közeledő szupermodern álomkocsit. Rögtön ráállt a lencsével. Jó érzéke van a fiúnak. Politikai vagy gazdasági emanáció ülhet a kocsiban. Olyan, aki az 1989 decemberi események első pillanatától megragadott minden alkalmat, a hősök vérébe gázolva rohant tőkét kovácsolni magának. Az álomkocsi utasa idegesen rágta az állkapcsát. Dugóba került ezek miatt a... Valamivel később Virgil Máguxeanu, közismert titkosrendőr úgy is nyilatkozott a parlamentben, mint szimpla állampolgár. Pedig az egyszerű polgárok az Egyetem téri keresztnél aznap nem idegeskedtek. Zokogtak. (Nits Árpád, 1991. december 21—22.)

Szatmárnémetiből beszélek, felháborodásomat szeretném kifejezni a december 12-i újságcikkéről, amely Postafiók címmel jelent meg. Minden esetre, Szilágyi úr sok mindent felsorolt benne, ami nem felel meg a valóságnak. Először is a lap csökkentése. Semmi esetre sem kell csökkenteni, mivel érdekes és azért fizetjük elő, hogy legyen mit belőle olvasni. Ha Szilágyi úr úgy gondolja, hogy túlsok a mondanivalója az újságnak és túl sokat kell olvasson belőle, rendelje meg szerintem a Romania Marét, abból elég, ha elolvassa a címeket s rögtön megundorodik. (Záróra, 1991. december 21-22.) 

Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek / annyira hevültek ma körül a szívek. / Ártatlan / tekintetek szaladnak az égre —: Jézus meg- / született: valóban megszületett volna Jézus? / Templomainkban papok, törekként zizegő egek / alján költők ámítanának alázatra hajló főt és / szívet —, de már nincs mit, nincs kit. (Farkas Árpád: Fekete karácsony, 1991. december 21-22.)

Feliratok a József Attila utcai Avicola üzletben Sepsiszentgyörgyön: „Tyuk", „Fogyasztjon naponta...", „Grilcsirke", „Aprolék".  Nem apróság, illetve, ahogy  talán Petőfi mondaná, nem potomság ez, Mármint így írva — helytelenül, gondatlanul. (Zsigmond Győző, 1991. december 31.)
 
(Befejezése holnap)

Válogatta és szerkesztette: Cseke Gábor - Éltes Enikő

Zsoltár * Fotó: Imreh S. István

Nincsenek megjegyzések: