2008. december 26., péntek

51 (Anemone Latzina)


Az alábbi nekrológot írtam róla, bár nem túl jól ismertem:

"1942. február 17. Brassó-1993. november 18, Bukarest.

Két dátum, két földrajzi pont között feszül a Költő élete.

Egyike volt a fehér hollóknak: a még Romániában alkotó, álmodozó, szenvedő, mosolygó, komorkodó, káromkodó... romániai német költőknek.

Szűkszavú, igazi bajtárs volt.

A "szerelmes csütörtök" végzetszerűen újra rátalált.

Anemone Latzina most a mi sebünk.

(Az elmenő költők mindig nyitott sebek. 

Mire beheggednének, jön a következő...)"

Cseke Gábor

*

Anemone Latzina
Szerelmes ének csütörtökön

Merő seb a tenyerem -
Rövid volt ez a szerelem!

Nyílt seb a szám -
Tarthat-e tovább egyáltalán?

Üszkös seb térdemen -
Eredj már, maradj velem!

Bokámat a sebek ellepték -
Nem volt ilyen szerelem még!

Seb, mennyi seb -
Ha elhiszed

Majtényi Erik fordítása

(Romániai Magyar Szó, Szabad szombat melléklet, 1993)

És még 4 Anemone Latzina-vers:

A szabadság rabságában

OLVASHASSAK amit akarok
krimit
lapokat
és Enzensbergert
szólhassak ahogy akarok
hol hangosan
hol románul
hol érthetetlenül
viselhessek amit akarok
maxit
make up-ot
vagy németségemet
mehessek ahová akarok
munkába
moziba
vízbe
mondhassak amit akarok
szar
Jálta
avagy csodaszép
utazhassak ahová akarok
Berceni-be
Bákóba
a Bánságba
Kedvelhessek amit én akarok
egyszer Á-t
máskor a dzsesszt
avagy Camembert-t
írhassak amikor akarok
ahol akarok
amit akarok.

Ez az ország

Ez az ország passzol rám.
Miként a ruháim,
amelyekben lakom.
Egy kissé rövid.
Egy kissé hosszú.
Némiképp szűk.
Némiképp bő.  

Szász János fordításai

(Ez utóbbi két verset, többedmagukkal egyetemben a cenzúra kidobta a szerző "was man heute so dichten kann" - 'amiről verset lehet írni' című, 1971-es kötetéből, és jó ideig gépiratban terjedtek.)

A Hét, 1993

*
A féltékenységről

De: 
a gesztusok tovább függtek 
a falakon. 
De: 
a padlófényen áttűnik 
a pucér lábak nyoma. 
De: 
az arcokat lekaparták 
a gyengéd pillantások.


Denevérkönnyen

gabalyodik 
a nap hajamba. 
Mégis megyek az éjjel 
megyek a patakokkal és folyókkal 
a tenger mélyét keresem. 
Ruháimmal 
a beszédet 
sohasem vetem le 
ők védenek 
a Szajna hidegétől 
a Pont Neuf alatt. 

Szlafkay Attila fordításai

(Napkút-Napút, 2001)

*
A Wikipédia ennyit tud róla:

A brassói Honterus-gimnáziumban érettségizett, utána két évig titkárnőként dolgozott egy helyi általános iskolában. 1962–1967 között a bukaresti egyetemen német-román szakot végzett. Férje Szász János költő volt. Kezdetben a Lumea (A világ) című lapnál dolgozott, majd 1969-től a Neue Literatur című bukaresti folyóirat szerkesztője volt. 52 éves korában egy villamos elé vetette magát. Kötetei: Was man heute so dichten kann, Dacia, Kolozsvár, 1971
Tagebuchtage, Galrev, Berlin, 1992.

*

Annyira kevés szavú itt minden, ebben a történetben. Anemone volt Szász János harmadik felesége. Jóval fiatalabb Jánosnál, s haláláig szuverén egyéniség. Kiegészítették, de igazából nem tudták dominálni egymást. (János egy 2006-os interjúban így vall róla: "a második házasságom se sikerült, de a harmadik igen. Egy német lányt vettem feleségül, aki szinte tökéletesen megtanult tőlem magyarul, Anemone Latzina, remek költő volt, olyan átütő erejű volt a lírája, hogy felfigyeltek rá Németországban is, s bekerült a Világirodalmi Lexikonba, a magyarba. Erre legalább olyan büszke vagyok, minthogyha én lennék ott...") 

Anemonénak megvoltak a maga külön körei, ahová nem követhette senki. Szerette az életet, az irodalmat, a mámort. Szomjúhozta a tiszta, világos szavakat. Nem érdekelte a megélhetés és a siker. Az ilyen emberre mondják: él bele a világba. Gyerekes volt és felnőtt, fiús volt és idomaiban telten asszonyos. Ez is volt, meg az is. Szenvedélyes és hűvösen tartózkodó. Olykor maga volt a zárkózott titokzatosság. János nagyon megszenvedte korai elmenetelét, és mindent elkövetett, hogy még hosszú évekig ébren tartsa - megérdemelt - kultuszát. Mióta János is elment, néhány ismerősén és a "német Forrás-nemzedék" után nosztalgiázókon kívül senki se emlékezik már e tiszta, elnémíthatatlan hangra. Valahogy azóta eltűntek az erdélyi német költők. Semmit sem hallani róluk. Magam sem értem, hogy nem felejtettem el Anemonét. Hiszen alig néhányszor találkoztunk. Talán engem is izgatott a személyisége, amit immár sosem fogok tudni megfejteni. 

De bár egyre romlik a memóriám, valami furcsa eltévelyedés folytán, az általánosan feledésbe merülőkre egyre jobban emlékezem!

Illusztráció: János és Anemone * Fotó Székely Sándor

Nincsenek megjegyzések: