Mintha csak egyik saját regényéből-elbeszéléséből kilépett hőse lenne, a 180 esztendeje született Lev Nyikolajevics Tolsztoj fogta magát és 1910 októberében, 82 évesen otthagyta családját és éjszakának idején a skamurzinszki zárdába szökött.
...Tolsztoj Nikolajevics Leó nem távozott szótalanúl, levelet hagyott maga után, a melyben elhatározása motivumait megírta... A ki az életnek – és itt élet neve alatt nemcsak az esztendők tömegét értjük – olyan magasságában van, mint Tolsztoj, annak gondolkodását és tevését a mi, földön járó emberek törvényei szerint csak habozva mérhetjük vagy minősíthetjük... Az érdekes, raffinált apró okosságok nem dirigálják ezeket az óriásokat, hanem a nagy nyilvánvaló természetességek. Ha Tolsztoj szökött – a minthogy csakugyan szökött hazulról – ez azt mondja, hogy nem érezte magát szabadnak. Korlátozva érezte magát, meg is írja, hogy miben: a pihenése és a magányossága szabadságában. A nagy ember rendes rabsága ez. A ki már belefárad abba, a mi talán mindig lelke ellen is volt, hogy soha a magáé ne lehessen...
„Úgy akarok élni, csöndben és békességben, mint más öreg ember!” – jajdult föl levelében a nyolczvankét esztendős Tolsztoj és hogy ezt a kivánságát elérhesse, szöknie kell hazulról és zárdában kell keresnie menedéket. Hát kell-e ennél több magyarázat?....
Két asszony
- Nekem kilencz gyermekem van és huszonkét unokám, mondja ijedt és mentegetőző hangon Zsófia Andrejevna Belizs Tolsztoj grófné, a kitől mikor a halállal vivódó óriás, a férje, elhúzza a kezét és elfordítja arczát, mintha milliók húznák, el a kezüket és fordítanák félre haraggal, megvetéssel a fejüket. És a szegény öreg asszony, a kit ötven esztendei együttélés után talán utolsó mozdulatával a legszörnyűbb megaláztatásba taszít az a kéz, a melyet meg akar csókolni, a szégyen tüzével szemében és a megdöbbenés sápadtságával homlokán néz körül a világban.
– Hát mi az én rettenetes vétkem, hogy így kell lakolnom? Mi bűnt követtem el, hogy mindenki birám lehet? Hát lehet engem megvetni vagy megátkozni azért, mert az uram mellett se tudtam megfeledkezni kilencz gyermekemről és huszonkét unokámról? Méltatlan lettem arra, hogy Tolsztoj hitvese legyek csak ezért, mert anya módjára szeretem a gyermekeimet...
Az emberi lélek hatalmas problémáinak mestere soha kegyetlenebb problémát nem adott a lelkeknek, mint a melyet a halálos ágyán dobott a szivekre és az a nagy esküdtszék, a mely az itélkezés mohó vágyával siet megalakulni Zsófia grófné körül, jól vigyázzon a szavára és arra, hogy ne tévessze össze Tolsztojjal magát...
A Tolsztoj hitvallása a szegénységnek, az elhagyatottságnak és a szenvedésnek szomjazása volt. Megvetése a gazdagságnak, a dicsőségnek és a jólétnek. Ez a filozófía az ő lelkét fölemelte. De lealacsonyította-e annak a lelkét, a ki a szeretet örök követével állott mellette, hogy – mást kívánt neki.
Méltatlan hitves és rossz anya-e, a ki az urának és a gyermekének osztályrészeül nem a szegénységet, nem az elhagyatottságot és nem a szenvedést kivánja? A ki , más sorsot kiván a fiának, mint hogy a maga kezével szántsa a földet és a leányának, mint hogy maga varrja össze otromba csizmáját?
A Zsófia grófné házában az aranynak és a dicsőségnek egy kimeríthetetlen forrása fakadt és vitte szét csillogó hullámait a világnak
A kiből mindez áradt, annak elég volt a tudat, hogy ez így van. Sőt talán ez a tudat se kellett neki, mert hiszen ez a hiúság öröme lett volna és ő idegen kivánt maradni hiúságtól ás örömtől. De Zsófia Andrejevnában fölsírt a lélek:
– Ömlik a kincs a házamból és ezerek teszik vele ragyogóvá életüket. A ki fölszedi és árulja, nábob lesz belőle és megvásárolja vele az életnek
Zsófia Andrejavna nem tudta megérteni, hogy legyen...
Tolsztoj Nikolajevics Leónak – de csak neki – joga volt azt tenni, a mit cselekedett, mert vallott igazságának őszinteségét bizonyította vele. Joga volt hozzá, hogy ne tagadja meg magát. De Zsófia Andrejevnának, az anyának is joga volt hozzá, hogy ne tudjon megtagadni oly igazságokat, a melyeket egy még a Tolsztoj szent bölcseségénél is szentebb és bölcsebb erő olt minden anya szivében. Az a világ még nem született meg, a mely ezért szegény, megalázott fehér feje fölött pálczát törhetne.
Van-e az ötleten túl valami igazság vagy rávalóság is abban confrontatióban, a mely Zsófia Andrejevna grófnéval szemben odaállítja mint „ ellenképet” egy másik igen nagy ember asszonyát? A Tolsztoj özvegyével szemben a Curie özvegyét, ezt a rendkívüli nőt, a kiért most a franczia halhatatlanok egy csapata lázadást tervez az Institut évszázados, szent hagyományai ellen, a mennyiben meg akar neki hódítani, egy széket ott, a hol nő még nem ülhetett soha.
Ha sikerül, nem bizonyos, hogy ez az asszonynak vagy a franczia akadémiának lesz-e nagyobb dicsősége, a minthogy nehéz lenne megmondani azt is, hogy a Curie házaspár tudományos munkájának korszakos eredményeiben, a kiváltságos elmék e gyönyörű és boldog szövetségében, melyiknek mekkora volt a része.
Curiené egy nagy asszony, vagy mondjuk inkább így, egy nagy ember. De ennek az asszonynak a nagysága alkalmas vagy alkalmazható-e arra, hogy annak a másik asszonynak sorsát mérjék vele? Tolsztojnéra azt a kötelességet mérte a sors, hogy egy nagy ember felesége legyen, ennek a hivatásnak
Curiené maga egy nagy ember. Belőle magából árad az a fény, a mely Zsófia Andrejevna grófnét csak egy közönséges halandó szemének kápráztató világosságba állította. A dicsőségnek arra a fajtájára, a melyet Curiené maga szerzett meg, vagy legalább maga is meg tudott szerezni a maga számára. Tolsztoj felesége – hűséges, de fénytelen bolygója a maga napjának – igényt soha se tarthatott: de azok a problemák, a melyekbe Zsófia Andrejevna grófné szive beleütközött, Curie feleségét soha maguk elé nem állították...
A Curiené nagysága nem az, a mi a Tolsztoj özvegyéből hiányzik és a Tolsztojné tragikumának egészen más az anyaga, mint a Curiené dicsőségének. A kapcsolat tehát – ha egy szembeállítás alakjában használják is – erőszakos és igazságtalan. Ép oly erőszakos és igazságtalan, mintha Curie érdemét, értékét és dicsőségét valaki kisebbre akarná mérni azzal, hogy ő elfogadta a Nobel díjat, Tolsztoj pedig tiltakozott ellene, hogy neki próbálják adni.
Minthogy Tolsztojt magyarországi származású orvosa, Makovicky Dusán is elkisérte szökésekor, a lapok egy része úgy tüntette fel a dolgot, mintha ép ő vette volna rá az agg költőt erre a lépésre. Azok, a kik Tolsztoj házatáján megfordultak s magát Makovickyt is személyesen ismerték, az ujságok erre vonatkozó hirét mendemondának állítják.
Ez a szelid, álmodozó, aszketikus hajlamú és tisztán csak belső életet élő ember, a ki a körülötte való világ fájdalmát és förtelmét mint mesterének leghivebb tanítványa a szeretet eszméjének hirdetésével, az igazi békeszeretet és alázatosság gyakorlásával akarta orvosolni, ez a nemes és tiszta férfiú, a kiről maga Tolsztoj azt mondá, hogy nem e világból való és ha szentek volnának, akkor az orvos valóban szent, – ez az ember lázító és áskálódó nem lehetett!
Tolsztoj szökését tehát a saját spontán elhatározásának kell tekintenünk s hogy a halálba vezető utolsó útra Makoviczky őt elkisérte. az a tanítvány és mester benső viszonyának ragyogó bizonyítékát adja. Makovicky kész volt a remete élet nyomorát is megosztani Tolsztojjal, csakhogy közelében maradhasson és hallja a hitnek és bölcsességnek azt a csodás megnyilatkozását, mely a Tolsztoj közvetlen környezetének jutott osztályrészül.
Dr. Makovicky Dusán 1904 óta lakik állandóan Jasznaja Polyánál. Azelőtt Zsolnán tartózkodott. Komoly irányú gondolkozásánál és szemlélődő természeténél fogva még a nyolczvanas évek második felében lett Tolsztoj követőjévé Prágában, a hol az orvosi diplomát megszerezte. Első látogatását Tolsztojnál 1894-ben tette s eszméiben megerősödve tért onnan haza, hogy Zsolnán letelepedjen és orvosi prakszisba kezdjen.
Rendelő szobája tárva állt
Közben történt, hogy Makoviczky lefordította és népies füzetekben terjesztette Tolsztoj egyik kiméletlen iratát, mely az álkeresztények és az álhithirdetők ellen, az ortodox egyház hatalmi szövetkezete ellen irányul.
A röpirat terjesztéséért – melybe akkoriban a hatóság és a felvidéki papság magyarellenes tendencziákat magyarázott belé, – Makovicky itthonmaradása nagy nehézségekbe ütközött s így történt, hogy 1902-ben, mikor Tolsztoj betegsége miatt a Krim félszigeten időzött, Makovickyt, hűséges tanítványát magához hivta s hosszabb ideig környezetében tartotta, hogy zavartalanul élhessen eszméinek.
Az orosz-japán háború aztán végkép összekapcsolta a hű tanítványt a mesterrel. Azóta több ízben forgalomba jött az orvos neve úgy a hazai, mint a külföldi sajtóban, azzal a rágalommal, hogy Tolsztoj egyes magyarellenes sértő és lekicsinylő nyilatkozatát Makovicky sugalmazta volna.
Makovicky azonban Tolsztoj utasítására magyar ismerőséhez, Serényi Gusztáv iróhoz küldött nyilatkozatában tisztázta magát e vád alól, melyet Tolsztoj intenczióinak eltorzitásával egy magyarellenes szláv érdekeltség koholt s ezért csempészett a nagy orosz iró vignettája alá, hogy így súlyt adhasson a rágalmaknak.
Tolsztoj, a ki ellene volt minden elfogult faji politikának s így a szláv nemzetiségi politikának is, a kérdéses nyilatkozatokat már elvből sem tehette (megtette később helyette a félrevezetett Björnson) és a magyar közönségnek, melynek sorában számos hive és odaadó tisztelője élt a nagy orosznak, a Tolsztojtól eredő dementi nagy megnyugvására szolgált annak idején. Hálásan gondolhatunk e részben magára Makovicky doktorra, a szelid szőke ábrándozóra, a ki Tolsztoj nyilatkozatát annak idején a magyar közvéleményhez közvetítette volt.
Ady kiáll Makoviczky mellett
Ráfogták Makoviczky Dusánra, aki magyar-tót ember s a Tolsztoj házi-orvosa, hogy ő volt az, aki Tolsztojt ellenünk hangolta. Érdekes dolog ám az, hogy ennek a Makoviczkynak miért kellett az ő Tolsztoj-imádatán kívül kivándorolnia. Mert életével kezdte dokumentálni, hogy ő Tolsztoj szerint való anarchista őskeresztyén. Nálunk az rettenetes bűn, ha valaki új lelki, kulturális és intellektuális dogmákhoz mer elszegődni. Olyan dogmákhoz, melyek még patentet nem nyertek nálunk. Gróf Batthyány Ervin csak azért lehet anarchista s kényszerzubbony nélkül, mert gróf. De ha már tudós, mint Schmitt Jenő, akkor pusztulnia kell. Makoviczky Dusán fölháborodva tiltakozik most az ellen, mintha ő a magyarságot s Magyarországot bárki előtt befeketítette volna. Nem tette, mi is hisszük, hála istennek, hogy nem tette. De reméljük azt se beszélte el senkinek, hogy nálunk mi a sorsa
Makoviczky távozását az sietette, hogy surlódása volt a felvidéki hatóságokkal, a melyek nemzetiségi mozgalom szitásának gyanujába fogták... Egy magyar ujságiró, a ki Tolsztojt 1905-ben fölkereste, hogy véleményét kérje az orosz forradalomról, ott találkozott a kiszármazott felvidéki orvossal, s így írta le találkozásukat a Vasárnapi Újságban:
“Beléptem a ház előcsarnokába s az ünnepiesség érzésével néztem ott körül. A szemközti falat a mennyezetig érő üveges könyvszekrény foglalta el, s ugyan e helyiség egyik sarka léczes rácsozattal söntésszerűen el volt rekesztve. Ott hét inas épen ezüst evőeszközöket fényesített és rakosgatott rendbe.
Figyelmemet a könyvtár felé fordítottam, mert akkor nem jutott eszembe az, hogy az ott sorba rakott könyveket Tolsztoj nem magának, hanem nyilván látogatóinak tartja s tulajdonképeni könyvesháza valószínűen odafönn van, magánlakosztályában, a hová kiváncsi tekintet nem hathat el…
De nézzük csak, mivan az alsó könyvtárban? Elolvastam néhány német, angol és franczia munka czímét: ott volt az ó- és az új-szövetség, különféle más vallásos iratok. Gumplovicz „Szocziológiája”, Henry George Tolsztoj által nagyra becsült müve a single taxe-ről stb. Orosz nyelvű könyv egy se volt. Odaát az ezüst-edényeket buzgón fényesítették. Hm. A parasztruhás gróf, úgy látszik , sokat ád az asztalára…
A visszaérkező pitvarnok megzavart szemlélődésemben: jelentette, hogy az orvos szivesen fogad. Indultam a megjelölt földszinti szoba felé s némi otthonias biztonsággal nyitottam be oda, mert már előbb értesültem, hogy az orvos zsolnai származású magyar ember. Beléptem a szobába és bemutatkoztam.
Meglepett a szobában az aszkétikus egyszerűség. A szoba bútorzata mindössze két szék volt, egy ruháskredencz, spanyolfal mögött egy szalmafonatos ágy, és egy iróasztal , melyen szerteszórt kéziratlapok, a Biblia és egy felnyitott vaskos orvosi könyv hevertek: az orvost ép tanulmányai közepette zavartam meg.
Ki ez a Makoviczky, a ki érdemes arra, hogy a nagy iró földi porhüvelyét gondozza? Csak rá kellett néznem, hogy nyomban tisztába jöjjek vele. A klastromi szoba nyitott ablakán át bemosolygott a perzselő, tobzódó nyár, az ablakokhoz verődő zöld lombok, a hivalkodó szinpompás kerti virágok – és ebben az ellenmondásos milieuben, a szelid szőkeszakállas arczról egyszerűség, jóság, hűség és igénytelenség szólt felém. Ez az ember azok közül való, a kiknek kézszorítására mindig büszkék vagyunk…
Makoviczky dr. vegetáriánus, ép úgy, mint Tolsztoj s nemcsak szimpatikus, hanem érdekes ember is. Orvosi hivatását a legnemesebb értelemben fogja föl. ... Mikor elbeszéltem neki jövetelem czélját, kifejezte azt a meggyőződését, hogy a gróf el fog utasítani.
Tolsztoj ugyanis már unja, hogy nap mint nap 10-15 külföldi állít be hozzá és megbámulja, mint valami érdekes ritkaságot. Vannak köztük fölös számmal milliomos amerikaiak, a kik ugyan egy sort se olvastak el a nagy orosz könyveiből, de azért külön hajón jönnek át az Oczeánon, hogy láthassák.
No meg hogy egy aláírást kérjenek tőle autogramm könyvük számára… Ezekkel a gróf rövidesen végez. Megmondja kurtán és gorombán nekik, hogy a helyett, hogy őt háborgatják, okosabban tették volna, ha elolvassák műveit, melyekkel hatni és tanítani akar… Aztán sarkon fordul és faképnél hagyja őket. A gróf beteg és nem fogad s úgy volt, és is visszafordulhatok isten hirével. Az orvos azonban biztatott:
- Ha már itt van, mondta, azt ajánlom, hogy várja be őt. Minden a pillanatnyi diszpozicziótól függ, attól, hogy délutáni lovaglása közben nem jöttek-e a grófnak új gondolatai, miket papirra akar vetni?...”
Az a hír járta az orvosról, hogy életigényeiben szerény a végletekig, jó szivü, áldozatkész és orvosi tudományával naponta a közeli köszségekben a szó szoros értelmében néhány kopeket keresett csupán. Azt mondták, hogy megélhetésre nem forditott többet naponta öt-hat kopeknél és ha ezt megkereste, a parasztoktól nem kért többé semmit orvosi munkájáért. Látni való, hogy teljesen áthatotta az a lelki mákony, a mit a zárkózott kedélyekre Tolsztoj tanitása gyakorolt, de éppen ez a hajlandósága, a béke- és az emberszeretet sodorta most bajba Makoviczkyt, a ki Tolsztoj halála óta sem hagyta el Jasznaja-Poljánát.
Makoviczkyt, mint Prágából ujabban is jelentik, elfogta és Jasznaja-Poljánához közeli Tulába internálta az orosz politikai hatóság, azzal vádolva, hogy aláirt egy röpiratot, a mely agitál béke megkötése érdekében. Tolsztoj magyarországi követőjét ezért haditörvényszék elé szándékoznak állitani másokkal együtt, a kik sürgették, hogy a vérontásnak vessen véget Oroszország. Makoviczky pétervári barátai eredménytelen kisérletet tettek kiszabaditása érdekében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése