2009. január 25., vasárnap

Kis Váci-breviárium


Nyíregyháza, 2004. március 10., szerda (MTI)

Váci Mihály költő születésének 80. évfordulója alkalmából vándorkiállítás nyílt szerdán szülővárosában, Nyíregyházán, a helyi Szent Athanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola aulájában. 
A Kossuth-, illetve József Attila-díjas költő, egykori tanyasi tanító és országgyűlési képviselő életét, irodalmi munkásságát bemutató 30 tablót kiállítják az idén valamennyi, Váci Mihály nevét viselő oktatási intézményben. Először a nyíregyházi, majd a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, végül az ország különböző részeinek iskolái lesznek a vándorkiállítás helyszínei. 
A költő születésének idei évfordulójára egy könyv is megjelent szerdán, melyet Tar János, nyíregyházi főiskolai tanár írt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Váci-hagyaték alapján. 
Áprilisban, a költészet napján, a februárban megalakult Váci-emlékbizottság két emléktáblát állít a költő tiszteletére, az egyiket nyíregyházi szülőháza, míg a másikat a volt budapesti, Villányi úti lakása falán. 
Nyíregyházán tervezik, hogy állandó emlékhelyet is kialakítanak a város szülöttének tiszteletére, ahol legismertebb verseskötetei, az Ereszalja, Nincsen számodra hely, Bodza, Mindenütt otthon, Szegények hatalma, Kelet felől, Akác a forgószélben és az Eső a homokra című is olvasható lesz majd. 

(Panoráma)

*

Váci Mihály
(1924-1970)

Ha jó húsz esztendővel ezelőtt körkérdéssel fordultunk volna az olvasók legszélesebb rétegeihez, beleértve azokat is, akik verseket csak a kultúrházak irodalmi estjein vagy délutánjain hallanak, és megkérdeztük volna, kit ismernek és szeretnek legjobban a korabeli magyar költők közül - hát akkor a válaszolók túlnyomó többsége Váci Mihályt nevezte volna meg. Aligha túlzás, ha úgy gondoljuk, hogy a hatvanas évek dereka és a nyolcvanas évek eleje között Váci Mihály volt a legnépszerűbb, dobogóról legtöbbet szavalt költő, akinek jó néhány költeményéről a legtöbben érezték úgy, hogy azok az ő érzelmeiket, vágyaikat fejezik ki. Kitűnő megjelenésű, vonzó tekintetű, asztal mellett kellemesen beszélgető férfi volt, akinek szelíd derűje mögött kemény felelősségtudatot lehetett mindig érezni, de ez a férfias komolyság szelíd mosoly, mindenkihez méltányos udvariasság felszíne mögé húzódott. Szerkesztői és kiadói szerették, mint munkatársat; írók, költők, ügyfelek szerették, mint szerkesztőt vagy közhivatalnokot (mert néha az is volt). És élt mindössze negyvenöt évet; gyermekkorától fogva súlyos, halálos veszélyű betegségek kínozták szervezetét.

„Proletár értelmiségi"-nek indult: falusi, sőt tanyasi tanító volt a Nyírségben. És voltaképpen "proletár értelmiségi" maradt világéletében: sose szakadt el a legnehezebben élők gondjaitól, és ezeket a gondokat mindig a tanult ember értelmével élte át. Tizenkilenc éves korától huszonnégy-huszonöt éves koráig szinte szakadatlanul beteg volt, nem is egyféle kórság pusztította. Végül is olyan megrongált vesével lábalt ki az ifjúkori veszedelmekből, hogy mindhalálig tartó magas vérnyomás tartogatta számára a minden pillanatban bekövetkezhető halált. Jól tudta ezt, és többnyire mosolygással emelkedett a veszélytudat fölé. Egy ízben egy nála idősebb írónak, aki megjárta a világháború tűzvonalait, kávéházi asztal mellett azt mondta: "Te sem voltál kisebb életveszélyben, te is ismered a minden pillanatban bekövetkezhető halál lehetőségét, és te is derűsen tudsz nézni a világba. Ahhoz pedig igazán semmi köze másnak, hogy a magánbajokat odabent hogyan reagálja le az ember; kifelé az a fontos, hogy a többiek hogyan élnek. A többiek gondja az érdekes. És ha egyszer azután az ember egyik pillanatról a másikra meghal, igazán mindegy, hogy huszonhat évig élt-e, mint Petőfi, vagy százegy évig, mint Dzsambul. Az a fontos, hogy ameddig él, mit csinál, mit ír, és kinek ír." Ez a söröspohárral a kézben elmondott, méghozzá mosolyogva mondott vallomás a Hungária kávéház asztala mellett önkéntelenül összefoglalt, de következetesen vállalt ars poeticája és "etica poeticája" volt.

Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója, lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.

A szó stilisztikai értelmében nem volt "modern" költő. Nyelvezetének mindvégig őrzött népi gyökérzetéhez gazdagítva járult a városi ember népnyelve, de mindig választékos ízléssel. Tartózkodott a közönségességtől, és a költő népnevelő feladatai közt tartotta számon a jó ízlésre nevelést is. Politikai kérdésekben talán a legszókimondóbb volt kortársai között, de nyelvezetében példaszerűen szemérmes. Verstanilag pedig kifejezetten konzervatív volt: magyaros ütemei magyaros ütemek, jambusai igazi jambusok, rímei valódi rímek. Meggyőződéssel hangoztatta, hogy a klasszikusainktól örökölt formakincs a legalkalmasabb arra, hogy a költői mondanivaló közérthető legyen, és megragadjon az olvasó és a hallgató tudatában. És éppen ez, a közérthetőség volt a számára a legfontosabb. Azt fogalmazta meg, amit köztudatba vinni kötelességnek tartott, és mindig úgy, hogy olvasva is, hallva is világos legyen, mit közöl, és miért akarja közölni közlendőjét a költő. Stilisztikai demokratizmusa közelebb állt a Petőfi-Arany-Tompa-nemzedék hagyományához, mint későbbi klasszikusainkhoz. Jól ismerte és mélységesen tisztelte Adyt, mégjobban ismerte és szíve szerint szerette József Attilát és Radnóti Miklóst, ismerte, becsülte, de igazán nem szólt szívéhez a Babits-nemzedék formaművészete. Politikailag Ady és József Attila a példaképei közé tartozott, de formai hagyományai régebbre nyúltak vissza. Modern szocialista eszmevilága stilisztikailag-prozódiailag közvetlenül csatlakozott a XIX. század költészetéhez. Egyszer mondtam is neki, hogy Ábrányi Emil francia forradalomért lelkesülő századfordulói pátosza vagy Endrődi Sándor kuruc indulatokat idéző múlt század végi formabiztos költészete az igazi közbülső láncszem Petőfiék demokratizmusa és az ő demokratizmusa között. A közben eltelt évtizedek európai és hazai izmusai, vagyis az Adytól József Attiláig és Radnótiig terjedő korszak stilisztikai háttérelemei - amelyeket jól nyomon lehet követni Váci kortársainak formagenealógiáján - egyszerűen kimaradtak az ő költészetéből. Kemény realizmusát még csak nem is kísértették meg a szürrealista elemek. Ugyanakkor nem volt klasszicizáló, idegen volt tőle az öröklött formákkal eljátszó parnasszizmus is. A világos forma, a megértést segítő ritmus, a fülelőre váró rím a publicisztika jó hatású eszköze volt az ő számára.

Így aztán formai fejlődésről alig-alig beszélhetünk költői történetében. Már kiéretten jelentkezett 1955-ben (harmincéves volt akkor). Fegyelmezett önkritikával csak akkor lépett költőként a világ elé, amikor kezében volt már a kifejezés számára minden szükséges eszköze. Addigra volt már tanító, kollégiumi vezető, minisztériumi tisztviselő, lektor a Tankönyvkiadónál. Otthon volt már az irodalomban, és tisztában volt költői feladatával, amikor első verse, majd hamarosan első lírai kötete megjelent. És nemsokára, szinte példázva, hogy mennyire a XIX. század hagyományainak modern, pártos, szocialista, de mégis tudatosan hagyományőrző folytatója, 1957-ben epikus költeménnyel, a Nincsen számodra hely című, kötetnyi terjedelmű verses regénnyel jelentkezik. Már a cím is Vörösmartyra utal, habár éppen Vörösmarty gomolygó látomásossága egyáltalán nem tartozik az ő személyes hagyományai közé. Egészen más vonal a költészetünkben a Vörösmarty-Ady-Juhász Ferenc nevével jelölhető látomásosság, mint az a demokratikus közérthetőség, amely a Petőfi-Vajda-Ábrányi-Szép Ernő vonalon készíti elő Váci Mihály együttérzését a nagy tömegek, a szegények, az igazságra szomjazók igényeivel.
Testileg kezdettől fogva beteg volt, de lelki élete maga a költői magasságokba emelt egészség, benső összhang. Egy harmonikus lélek háborodott fel a külső valóság diszharmóniáin, megbélyegezve az embertelent, ünnepelve az emberségest. Szüntelen halálközelben tudva magát egy boldog házasság és a jelentkezésétől kezdve töretlen elismertetés és népszerűség hátterével, egy szocialista államférfi felelősségével (hiszen országgyűlési képviselő is volt) az egész nép számára tudott úgy publicista költő lenni, hogy valóban milliók azonosulhattak emelkedett lélekkel - és minden frázis vagy bombaszt nélkül -, pontosan kimondott igazságaival. Képes volt arra, hogy az erkölcsi, sőt jogi igényeket a szépség élményével tudatosítsa a nagy tömegekben. S meg is adatott neki, hogy valóban a nagy tömegek népszerű költője legyen. Nem élt kétszer annyi időt sem, mint Petőfi, nem feleannyit sem, mint Dzsambul. Nyilván könnyelműség volt tőle, hogy elfogadta a meghívást Vietnamba: a trópusi hőség nem volt veszélytelen az ő reménytelen vérnyomásának. De a mindent látni, mindent ismerni és érteni akaró vágy mindig is erősebb volt benne, mint az óvatosság. Ott is érte a minden percben várható váratlan halál, Hanoiban, a forró égöv alatt. És neki volt igaza: mindegy, hány év is adatik; az a fontos, hogy addig mit csinál az ember. Váci Mihály pedig megalkotta azt az életművet, amely korának legnépszerűbb magyar költőjévé emelte.

(Magyar Elektronikus Könyvtár: A magyar irodalom arcképcsarnoka)

*

Váci Mihály verseiből


Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, 
- valamit mindennap elmulasztunk. 
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, 
- s valamit minden tettben elmulasztunk. 
Áldozódunk a szerelemben egy életen át, 
- s valamit minden csókban elmulasztunk. 

Mert valami hiányzik minden ölelésből, 
- minden csókból hiányzik valami. 
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, 
- minden szerelemből hiányzik valami. 
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is, 
- a boldogságból hiányzik valami. 

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, 
- az életedből hiányzik valami. 
Hiába vágysz az emberi teljességre, 
- mert az emberből hiányzik valami. 
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, 
- mert az Egészből hiányzik valami. 

A Mindenségből hiányzik egy csillag, 
- a Mindenségből hiányzik valami. 
A Világból hiányzik a mi világunk, 
- a Világból hiányzik valami. 

Az égboltról hiányzik egy sugár, 
- felőlünk hiányzik valami. 
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, 
- talpunk alól hiányzik valami. 

Pedig így szólt az ígéret a múltból: 
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!'' 
Hitték a bölcsek, hitték a hívők, 
- mióta élünk, e hitetést hallani. 
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol! 
- s a mi dolgunk ezt bevallani, 
s keresni azt, amit már nem szabad 
senkinek elmulasztani. 

Újra kell kezdeni mindent, 
- minden szót újra kimondani. 
Újra kezdeni minden ölelést, 
- minden szerelmet újra kibontani. 
Újra kezdeni minden művet és minden életet, 
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani. 

Újra kezdeni mindent e világon, 
- megteremteni, ami nincs sehol, 
de itt van mindnyájunkban mégis, 
belőlünk sürgetve dalol, 
újra hiteti, hogy eljön 
valami, valamikor, valahol... 


Két szárny 

Még alig emelkedő gondolatnak 
vagyunk mi egy-egy szárnya. 
Lehullna ez az égreszálló madár, 
ha a két szárny elválna. 

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben 
nem szállhatunk, csak mind a ketten 
szívverésnyire pontos 
együtemben. 

Szállj hát velem 
egy rezdülésű szárnycsapással. 
Hullongó tollak voltunk egyedül, 
¨C szárnyak lettünk egymással. 


Nagyon nehéz 


Nehéz veled boldognak lenni, 
de boldogság veled a fájdalom, 
a nyíl tud csak így sebezni: 
ha mélyebbre engedi az izom, 
nem fáj olyan nagyon. 
S ha kitépik talán halált okoz. 

Miért cserdült reményeidre 
ilyen váratlanul májusi jég? 
Ájulást érzek a térdeimben, 
ha vigasz szóval hajolok Feléd, 
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot, 
kézlegyintésed elég. 


Azóta


1945. május nyolcadikán végetért a második világháború.
Új időszámítást vezettek be.
Meghirdették a világbéke korszakát.

És azonnal nekiláttak.

Fogságba terelték a különböző közkatonák millióit,
százezreket őriztek a világ annyiféle megfigyelő táboraiban,
tízezreket vetettek börtönbe a béke glóbuszán,
kémek és ellenkémek, árulók és hitvallók
százait ítélték el történelmi ragyogású perekben;
tökéletessé tették a tudomány leghazárdabb felfedezését,
kidolgozták a totális csapás és ellencsapás
biztos rendszerét, felülmúlhatatlan eredményeket
értek el a vegyi fegyverek, a napalm,
a bénító, a lombtalanító, a szikesítő eszközök humánus
alkalmazásában, kétszer több bombát gyártottak és dobtak le
a félelemtől tátogó falvakra, mint amennyit a második
világháborúban Európára szórtak, azóta csaknem annyian
haltak meg a sárgák, feketék és fehérek közül
faji és az osztálygyűlölet dühöngéseitől,
mint a második világháború gázkamráiban,
legalább háromszor annyi forradalmárt  végeztek ki,
mint amennyi meghalt a spanyol  forradalomért,
százezreket öltek meg kibogozhatatlan helyi háborúkban,
azóta az emberiség lelkét nagyobb bűn terheli a vietnámi
krizantém lelkű nép törvényesített irtásáért, mint
az ukrajnai tömegsírokért, azóta több cinizmus, szadizmus,
nemzeti gyűlölet és előítélet szabadult a Földre,
mint amennyit Hitler apparátusa  megtestesített; a pénz,
a hódit vágy, a rossz kézbe került hatalom
több bűnt követett el a harmadik világban,
mint a gyarmatosítás még visszafizetetlen négyszáz esztendeje,
tankok csörömpöltek át elszánt kis országok  forradalmain,
felszántották és sóval behintették Lumumba nagy termőföldet
ígérő lelkét, századunk segesvári csataterén ledöfték Che Guevarát,
Made in USA fegyverekkel lelőtték Amerika két fiát, akik nemcsak
a Holdra, józanabb Amerika földjére akartak  lépni,
megölték Kinget, a négerek fülledt  nyomorának
ablaknyitogatóját, a dél-amerikai indiánok közül
többet irtottak ki, mint amennyit Corteznek és
a kondás Pizzarónak ennyi idő alatt sikerült.

A kis kövér Olaszország ujjai közt szopogatja
Európa fülemüléit, felfalja fürjeinket,
az ember jóllakottan kiüríti sok száz pusztuló
lelkes állat delikát húsát, emancipált prostituáltjaink
kivesző madarak tollaiba takarják pucérló testüket, égre
terpesztett lábaikra fiatal-fókabőr-csizmát  huzigálnak,
a gépkocsis urak kiirtják a történelmi városok  isteni
galambrajait, mert azok lemocskolják a  karosszériákat,
a város lélegző kertjeit leöntik betonnal a parkolóhelyekért.
Azóta beszennyezik a Föld édesvizeit, sugárzóanyagokkal
megmérgezték a világtengereket, fertőzővé
tették a levegőeget, aknamezővé az országutakat,
támaszponttá a Holdat, arzenállá a sztratoszférát,
új szíveket és új rettegéseket ültettek belénk,
szelíd igényeinket elgyávítja
a rentabilitás, a racionalizálás, a termelékenység hisztériája,
legjobb szellemeink
gondolatai közül eltűnik az emberi üdvösség
megtervezésének gondja, kiszorítja
a világűr meghódításának eufóriája. Halad a  dologi világ,
és megtorpan az ember, kényelmesebb az élet,
de szomorúbb. Sokkal többet tudunk a létről,
mint amennyivel még el lehet viselni,  felfedezünk
mindent az anyagról, s elveszti önbizalmát
az emberi szellem. Szabályozzuk a természetet
s felfal szabályozhatatlan természetünk,
ennyi tökéletes tárgy között
tökéletességéből mind többet veszít az ember.

És azóta újra és újra nekilátunk, jóra összeesküvők,
megcáfolni e történelmet,
s felhozni valamit az emberiség mentségére.


Szelíden, mint a szél


Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
     és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
- golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.


Gerle-szemű


A két szemem ámuló ég lett, 
ha a földeken követtem a lépted. 
Amerre Te mentél, újra dalolt a kalász 
a tarlókon, a sziken enyhült a parázs. 
És ha a városok füstlombja alatt 
mentem Veled én, utcabozótokat 
áttörve utánad, a paloták tömött 
sorai tőled kaptak fényt, örömöt. 

Te drága, te szép, a tornyok imádnak. 
Teneked dudorásztak a komoly gyárak. 
Bánya a mélyben érted dobogott, 
Érted aléltak a sínkanyarok. 
Patak-nevetésű! Te gerle-szemű! 
Zokogó, állam alá szorított hegedű! 


Nélküled 


Elmúlnak így azt estjeim, 
nélküled, csillagom. 
Olyan sötét van nélküled 
­ szemem ki sem nyitom. 

Olyan nehéz így a szívem, 
hogy szinte földre ver, 
le-le hullom, de sóhajom 
utánad ­ felemel. 

Olyan csönd van így nélküled, 
hogy szinte hallani, 
amit még utoljára 
akartál mondani. 


Mint ősszel a levél 


Beteg vagyok és kósza lélek; mint tépett 

felhőt visz a szél. 
Mögöttem csillagok nem látsznak fenn, 

s nem ragyog át a dél. 
Szemed, ha rám emeled mint a gyertyát, 

szomorún elsápadok; 
vess rám keresztet ­ s majd csavarogj át 

értem egy alkonyatot 
Mint ősszel a levél, ha lábad elé zizegve, 

leszállong csendesen 
a hervadó hír:  ­ örökre keresztbe tettem 

szívem fölött a két kezem 
Menj ki a vonatokhoz, akkor, néha, 

és várj reám mintha jönnék 
ki tudja honnan?! ­ s figyeld könyörögve 

a szemaforok zöldjét


Felkelni-elaludni


1.

Felkelni reggel: - szén alól 
kiásni fulladt szívemet, 
kit egy bánya eltemetett, 
s megőrül, őrülten dalol, 
úgy ver, kopog, kér és dobol 
ráhullt kövek közt valahol.

Felkelni reggel: - a beteg 
lovat: - nógatni szívemet, 
- csak megsimogatni elébb 
lassan melegedő szügyét, 
aztán a dühös kocsisok 
módján: jöhet ostor, szitok, 
kávé, porok, szesz, hiúság, 
verik a támolygó szívet, 
jobban, mint dorong és husáng, 
míg nem kocog, míg nem üget, 
húzva a zörgő kis ügyek 
terhelte rozzant szekeret, 
ezt az ószeres taligát. 
Ó, csupa-ín öszvér, muli, 
szomorú állati kuli, 
kicsúfolt csacsi, bús szamár, 
űz ostor, rúd tart, köt a hám, 
ki mégis némán, szaporán 
messzevivőbb utat bejár 
mint bármely csapongó madár. 
Te jámbor, tűrő, hű barom, 
hányszor végig ver ostorom, 
harag, szenvedély, fájdalom. 
De nehéz feltámasztanom!

2.
Majd elaludni - az nehéz!
Az izgatószer itt lobog
a véremben - a munka és
a belém oltott haragok.
Mint a szivattyú - dolgozott
a szívem és a képzelet,
pumpálták, mint a motorok,
belém a szenvedélyeket;
- mit legelésztek éhesen
érzékeim, most erezem;
kérődzik bennem ez a nyáj,
s mit zabált - minden újra fáj.
Betáplált, kibernetikus
szörnyeteg ég, ragyog, ketyeg,
számol tovább egy misztikus
megfejthetetlen képletet;
olajozottan jár tovább,
működik, termel, üzemel
a belém vezetett világ
magas feszültségeivel.
Ó, szörnyeteggé változott
agyam - te tőlem idegen -
reszketve nézlek, átkozott.
- és ébren tart a félelem.
Kimászol, kúsznak csápjaid,
a csillagokig érnek el,
figyelsz, falánkul várva hírt,
ragyogásod már énekel.


És mi élünk!


Élni, élni élni, élni... - élni kell! 
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet! 
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve! 
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt, 
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!

Élni kell, mikor kimondják: - „Rák!" - „Gümőkór!"
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják: - „Létszámfeletti!"
Élni kell, ha sziszegik: „Már nem szeretlek!"
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - „Későn jöttél!"
Élni kell, ha hirdetik: - „Életfogytiglan!"
Élni kell, ha dob pergeti: - „Golyó által!"
Élni kell még, élni kell még pár óráig!

Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül. 
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak 
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad! 
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek! 
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!

S élni kell, ha kuporgatva napot napra; 
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még! 
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen 
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért! 
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

És mi élünk! Jaj, mi élünk! így is, bárhogy, élünk, élünk! 
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve, 
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt, 
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!

Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak 
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad. 
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni! 
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni! 
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet! 
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!


Bizony


Bizony, megőrülünk sokan,
csak jól tudunk vigyázni,
ne húzzák ránk a zubbonyt,
és ne mondják ki rólunk.

Belül elromlott valami, 
ezért javítanánk mindent. 
Bús végű sorsunk öröklött, 
ezért változtatnánk a világot.

Nézünk az egészségesekre, 
istentisztelet a szemünkben. 
A gyermekekre nem tekintünk,
- meg ne rontsuk őket.

Reflexeink jók, megóvnak. 
Az orvosok nem tudnak rólunk. 
De mi megtaláljuk egymást, 
halkan szólunk és körbenézünk.

Más kór kiütközik halál előtt,
- miénk a díszsírhelyig lappang, 
elfedik a beszédek, koszorúk,
s gyógyszerenként gyűjtött érdemek.

*

Váci Mihály
Gyászfa
Radnóti-sirató
(részlet)


Ősz volt, rövid száron virágzott a nap, alacsonyan legeltek a szél terelte felhők, az ágakon már se levél, se szárny, se dal. A letöretlen kukoricatáblákon vaddisznók és szökött katonák csörtettek - kukoricacsövekbe és gránátokba botolva. A költöző madarak V-jét megbolygatták a kötelékben repülő bombázórajok V-i.
Vonultunk, vonszolódtunk, saját lábunkban megbotolva, pihentünk szélnek támaszkodva. Sötét dalaink lomha tutajok: kinyújtóztunk rajtuk, hazafelé ringatózva. Napok, hetek óta jöttünk, meg-meglóduló tolongással sok százan, ezren - szétszóródva, újra összetoborozva, fenyegetésekkel terelve. Jöttünk Tiszától, túlról, gyerekkorból felsorakoztatva, kamaszkorból, iskolapadból szakaszokba fogdosva - szalmaarany zizegésű homokról, kék hegykarolású Szatmárból, távolabbról, hegyek hullámaiból, Erdély egeiből. Kísért pár katona, hajtott a félelem, az önkéntes butaság, toborzott a tájékozatlanság. Terültünk, széledeztünk haza hosszán, ország átlóján megszeppent diákok, alázatos inasok, parasztpalánták - sáncnak szánva, futások hátvédjének, pusztulás sereghajtójának. Hazulról hozott ruhánk megkopva, bokrokon szétfésülve, arcunk legény szakállas. A földet nyomoztuk, haza füleltünk, vissza-visszatántorodtunk, este a szalmán híreket imádkoztunk,  babgulyásért hízelegtünk.  Vándoroltunk Észak-Magyarország tájain, mint fáradt emberen a zsibbadás. Égbe imádkozó kanyargású utakon mentünk egyre feljebb. Hiába sírt lábunknál az Ipoly - elhagytuk a hazát, hónunk alatt a fél kenyérrel. Daloltunk napi ötven kilométert.
Húszéves voltam, pendülő, mint a telegráfdrót, énekes, mint a füvek közt a szél - többszörösen keresztbe húrozott lélek, ki mindenre megbolydul. El-elmaradtam a csapattól, nyilaik belém a sírás, puszták kardlapja, hegyek legendája, otthon hagyott kamaszkor. Csuklómra a pihenők alatt az őszi irgalmú napfényre kimásztak a tetűk. Utáltam szégyenem, s álmokkal takaróztam, beragyogtam magam fényekkel, hogy a mocsok el ne rágjon.
Mentünk a háború térképén. Csak a lábunk elé néztünk, azt kerestük - hol könnyebb a járás a feltört lábnak, merre közelebb a célba vett falu, hogy lehet megszökni a munkától, többet lustálkodni, még egyszer enni! Köröttünk háború ekéje darabolta a földet, sorsukból kifordítva a népeket - de mindez távoli volt a mi számunkra akkor is, ha ránk zuhogott az akna. A háború nekünk csak kényelmetlen napi kalandok sorozata volt. Szenvtelenül észlelt részletjelenségek - melyek mögött semmit se láttunk. Mentünk a háború térképén.
Mentünk a Garam táján, frissen, mert mosakodtunk a meg­énekelt folyóban. Vonultunk a fénymezőkön. Sík volt a lét ~ a fényben áthasítva kanyargott az ezüst betonút, mint éles fájdalom az agyban. Lazítva mentünk, szétszóródva, legelve Magányos örömöt, emléket, csendeket. 
Mentünk a háború térképén.
S akkor, hogy az égről újra a földre néztem - vadlibák fe­kete, rongyolt vonulása a földön ismétlődött. Velünk szem­ben borzolódott a föld, égaljra írta jelét a nyomorúság, az Ótestamentum átkaitól reszkettünk meg. Mindnyájan meg­lassultunk, nehéz lett hónunk alatt a fél komisz, kezünkben a szív, a kialudt lélek, gyenge lett a térd. Néztünk egymásra, utat nyitottunk, zavartan álltunk, lehunyt pillák mögé menekültünk, botladoztunk ott, mentünk volna futva onnan - és bilincsbe vert a szégyen.
Velünk szemben, szélesen a mezőkön, a földeket horzsolva, felhőket letépve, eltaposott tekintetek üszkével, lehajolva deres füvekre, levélre, éhesen, egymást támogatva, ellepve láthatárt, takarva csillagot, letörölve Napot, széjjeltakarózva az égen, tapogatózva előre - jött egy valószerűtlen csapat -, szél színpadán, föld felett, sírból szökve, ködöt árasztva -rongyos ruhák, kitömve csonttal, szél tömte nadrágok, szíveli bábuk, eszmélet őrizte formák, hitre ölelt kacatok, fegyelem rostjai,  térd verő  kabátszélek,  elveszett arcok,  el­cserélt, „mindegy kié" tekintetek, felpumpált tüdők sípolása, rugdosott szívek pufogása. Csak a nagy bakancsok cuppogtak, nyöszörgött a fű, a tarló, tört levél. Jöttek a legújabb kor teremtményei, kiket már megtépett a vérre váró, sűrű drótsövény, a jövendő évtizedek művészeteinek eszelős szem-üregű modelljei, a lobogásra, hitre felöltőit bőrzászlóaljak, a dacra feszített csontok serege, a test nélküli lelkek, az izom nélküli megszállottságok, a vér nélküli lázak, a hús, erő, ököl nélküli felkelés csapata, a megsemmisítettek rohama, emlékek hadserege, víziók légiója, kiirtottak falanxa, a lelkiismeret toborozta osztagok inváziója,  a lelkifurdalások ellenfelei, álmaink szörnyetegei, felpuffadt angyalok, megnyúzott istenek, vicsorító fogsorú szentek, foszladozó testű próféták, mészbe oltott apostolok - a fájdalom tajtékai.
S az utolsók közé roskadva ott jött, vándorló fájdalomként, az elesettek sereghajtója, haldoklók hívogatója, sebesültek szamaritánusa, halottak utóvédje, átkaik megőrzője, szitkok, puskatusok előtt mellvéd, a lélek űzte test, az igazra tanú, ott jött a szélfújta, tiszta szív, ki megjárta a lélek hosszát, kit szárny emel, indulat űz, ki a harag teli zsákja, volt egykor, ott jött, ott emelte őt a többiek kínja, a többiért éltető gond - ez a költők szíve mellé adott, átkozott mankó -, ott emelte­hozta őt a való tagadása, a látott világra nemet nyöszörgő dac, a „Nem igaz!" erőfeszítése, hozta, nekifeszítette őt a tagadás, az emberek örök, őrjöngő hite a végső igazságokban és az emberiességben. Ez emelte már csak, ez mozdította bokáját és térdét, ez rugdalta renyhe veséjét. Hiába hívta árok - jött a földrengést szántó háború ellen lobogó, léleknyi zászló. Háromezer év emberiességével bírta csak e három utolsó év embertelenségét, az emberiség kultúrájának hitével tudta csak elviselni az elvadulás korszakát. Jött az arcra mázolt emberi emlék, országnyi homlok, anyákat kereső nyöszörgés, a bib­liai József kútjáig visszamélyülő tekintet, jött a földtől el­fordult arcú vakok égre, jövőbe emelt, szörnyű tekintetével, égboltot, csillagot, reményt kutató karját évtizedekbe - egy messze fénylő, szabad jövő felé - előretárva, felnyújtózott a tarlókról a bárányfelhők jégkristályos egébe, tapogató keze országot, világot keresett, biztosat, a jövőbe fogódzót, hogy nődögél-e új világ, egy embert keresett, túlélő embert, aki megmarad, és továbbmenti az átkozott és áldott emberiséget. Láttam az arcát, a szél lengette fényt, tekintete a halottak menete előtt kitárt mennyek kapuja, befogadó sírás, száján minden emberi szó íze, arcán minden kín görcsös rándulása, haja csomókban rakott kazlakat az égre. Mérhetetlen volt, mint a téli ragyogás, felnőtt előttem a madárvonulások régióiba, nem tudtam - ő sír, vagy a vadliba kiált? ő nyöszörög, vagy a bokrok alatt bujkáló, apró patakok csörgedeznek? Adtam volna botot kezébe, vállamat karja alá, kenyerembe rejtett szívet suttyómba, árkon átdobott jó szót mint pakli cigarettát.
De megbotlott a földben ez a fényben járó lélek, meg­ingott, mint virrasztó elmében a hit, egy-két lépést előrebotorkált még, az ütés-rúgás elől reflexszerűen összegömbölyödve - a deres földre zuhant. Arcát a földbe túrta, a füveket nyalta, mint a betegségtől lázas, vicsorgó ebek, két kezét védekezve-félve, a szívét védeni, mellére szorította, s még ott is, akkor is, térdével tolta volna magát előre - hogy le ne maradjon. Alig hallhatóan nyöszörgőit a többiek után. Föléje hajoltam. Mit mond? Nehezen értettem meg akkor.

- Ne menj tovább, barátom, kiálts rám s fölkelek !


És én nem kiáltottam. . .

*

Tasi József 
Váci Mihály ötvenhatos naplójáról  

A Petőfi Irodalmi Múzeumban Váci Mihály kéziratainak rendezése során kezembe került egy nagyméretű, vonalas spirálfüzet. Fedőlapjára írva: VÁCI BÉNA ÖKÖL. 1956. szept. 30. A szeptemberi dátum áthúzva és melléírva: okt. 15. A füzet első lapján mottó: 

„Emberré nőttél és én félve, rettegve nézlek:
- boldogság lett ez nálad vagy végzet!?” 
A lap közepén: Béna ököl 1956. okt. 10. 

A versesfüzet Váci Mihály 1956 őszén írt versei első fogalmazványát tartalmazza. Valamennyi bejegyzés tintával készült. Váci Mihálynak szokása volt, hogy a kéziratait tartalmazó füzetekbe csak a lapok egyik oldalára írt. Nem volt azonban következetes; olykor a füzetet megfordítva hátulról újrakezdte, így ha kinyitjuk, mindkét oldalon találhatunk - egymással ellentétes pozícióban álló - szöveget. 

Ez a füzet is ilyen. Hátsó borítója hiányzik, viszont ha megfordítjuk és „fejreállítjuk”, az így előállt első oldalon a „Nem lesz előttem semmi szent… kezdetű vers olvasható a következő dátumsorozattal: 1956. okt. 23-24, 25-26-27. A lap másik oldalán, ha innen lapozunk, fejreállva találjuk a Béna ököl versciklus utolsó darabját. A második lapon (3. oldal) ismét egy álló versfogalmazványt találunk s a következő három oldalon ez a sorrend megismétlődik. A negyedik lapon (7. oldal) kezdődik Váci Mihály ötvenhatos naplója, amely összesen 16 lap jobboldalát foglalja el. Baloldalon az említett versciklus részletei olvashatók - a már említett módon. 

A napló első mondatából kiderül, hogy Váci Mihály 1956. október 27-én írta. A dátum hiányos: L1956. okt. 2   szombat este 3/4 hatkor… A kettes szám után nincs pont; a költő bizonytalan lehetett a dátumban, de a napot tudta. Mivel a forradalom 1956. október 23-án, kedden kezdődött, a szombati nap október 27-re esett. Az említett ötsoros vers, amely mintegy mottója Váci naplójának, 1956. október 23-27-ére van keltezve. 

Maradjunk még ennél a versnél. A negyedik és ötödik sor között egy áthúzott, de jól olvasható verssort találunk: „felállt, elesett, felkelt és újra ment”. 

A naplóban prózai és verses részek váltják egymást. A szöveg az első, összegező ötsorost is beszámítva öt verses és öt prózai rész egymásutánja. A prózai részekben kevés, a versekben több kihúzott, javított vagy újraírt sort találunk. Ezek bemutatása egy kritikai kiadásban megkerülhetetlen; magam a költő által kialakított végleges szöveget közlöm, az eredeti helyesírással. Egy helyen teszek kivételt: Bajcsy-Zsilinszky Endre összetett nevének első tagját a költő pontos „i”-vel írta. Kijavítottam. 

A versforma leggyakrabban rímtelen ötödfeles jambus, de rímes részeket is találunk, helyenként remek alliterációsorozatokkal élénkítve. Az „Ó, szent imádság! Százéves fohászunk kezdetű (harmadik) vers a költő magyarságtudatának szép dokumentuma, óda a Himnuszhoz. 

A forradalom első napjainak eseményeire ugyan több utalás is történik, a napló valójában az első nap, október 23-a története, ahogy a tüntetésekben résztvevő Váci Mihály látta. A beszámoló pontos és hiteles. 

*

Alkalmam volt Váciné Juhász Máriával, a költő özvegyével beszélgetni ötvenhat októberéről. Fiatal házasok voltak, 1953-ban ismerkedtek meg és a következő évben kötötték össze életüket. Váci Mihály 1956-ban az Oktatásügyi Minisztériumhoz tartozó Tankönyvkiadóban dolgozott, felesége pedig egyetemi aspiránsként a kandidátusi vizsgára készült. Váci akkoriban kezdett ismert költővé válni; első kötete, az 1955-ös kiadású Ereszalja a következő évben meghozta számára a József Attila díjat. Az Írószövetségnek még nem volt a tagja, így már fórumokon figyelték a forradalom kitörését megelőző eseményeket. Kuczka Péter Nyírségi naplója Váciék számára is irodalmi esemény volt; eljártak a Petőfi Körbe, együtt hallgatták Lukács Györgyöt, majd Déry Tibor beszédét a sajtóról, résztvettek Rajk László temetésén - a forradalom kitörése nem érte őket váratlanul. Illetve…, Váci Mihályné október 23-án is a Széchényi Könyvtárban dolgozott disszertációján, amikor déltájban érte jött a férje: - Te itt ülsz és olvasol, künn a városban pedig tüntetnek! 

Átmentek az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre, onnan pedig a Petőfi szoborhoz. A nap többi eseményét pontosan rögzíti a költő naplója. Az egyetem tanári karából név szerint is említett Waldapfel tanár Váciné szerint Trencsényi-Waldapfel Imre volt. 

A napló, melynek címét a szövegből emeltem ki, a Tanács (ma: Károly) körút és Rákóczi út sarkán lévő Kicsi eszpresszóig követi az első napon megtett útjukat. Váciné szerint még sokáig bolyongtak a városban és csak másnap reggel öt óra felé mentek haza a költő fivére, András Bartók Béla úti, a Feneketlen tóra néző műterem-lakásába; ő ugyanis épp a szüleinél tartózkodott Nyíregyházán, ezért hagyhatták el Váciék Szabadság hegyi albérletüket. Itt vészelték át a forradalom napjait, ennivalójuk alig volt, nagy örömet okozott amikor egy üzletben néhány pacalpörkölt konzervet vásároltak. A szomszéd műterem (ma is) Molnár József festőművészé; szerény készletüket megosztották egymással. 
Váci Mihályt beválasztották a Tankönyvkiadó Forradalmi Bizottságába, ezért október 25-én bementek a minisztériumba. Innen a Parlamenthez mentek, kevéssel a hírhedt sortűz után. A téren éppen összesöpörték a vértócsákat, a Rákóczi szobornál pedig a hullákat rakták halomba… Később a háztömb, ahol akkor laktak belövést kapott, a Gellérthegyről lőtték az oroszok a felkelőket. A november 4-i Nagy Imre-szózatot mindketten sírva hallgatták. 

*

Itt be is fejezhetném a napló kommentálását. Annyit még, hogy Váci Mihályéknak volt egy 1956 decemberére szóló lakáskiutalásuk a Fiastyúk utcai lakótelepre. A forradalom leverése után ide önkéntes lakásfoglalók költöztek be, Váci Mihály hasonló módon jutott egy félkész lakáshoz a Villányi út 28/C-ban. Itt éltek a költő haláláig, felesége azon is túl. A költő további sorsa, élete, művei meglehetősen ismert, Váciné azonban fegyelmit kapott ötvenhatért és disszertációját se fejezhette be. 
Váci Mihály hátrahagyott kézirataiból néhányat már közöltem az Új Forrásban. ötvenhatos naplójának helyenként csiszolatlan, de őszinte, lávaként ömlő (vers) sorai a költő eddig ismeretlen arcát mutatják fel. A napló egyben a forradalom hiteles dokumentuma. 

(Új Forrás, 1996. 8. sz.)

*

Váci Mihály 
„népünk legtisztább áldozása”
Napló 1956 októberéből 


Nem lesz előttem semmi szent
csak a magyar nép, s szenvedése,
s mind az, aki miatta nem pihent,
s a lobogót bemártva vérbe,
az ágyúcsővel szembe ment!
1956. okt. 23-24-25-26-27. 


I.

Azzal kellene kezdeni ezeknek a napoknak a megörökítését, hogy elmondjam a tüntetés lefolyását, de most, amikor a vér folyik az utcákon, a lakásokban és a kaszárnyákban -, és áruló kormányunk még a mai nap - 1956. okt. 27-én szombat este 3/4 hatkor is azt a belügyminiszteri parancsot adja ki, hogy a B.M. beosztottjai hűségesen teljesítsék feladataikat, tehát az Ávósok tovább is lőjenek - ilyen percekben már nem lehet a történelmi sorrendhez igazodni, nem lehet lassan és megfontoltan írni. 
Az egyetemi ifjúság kedden du. három órakor felvonult a Petőfi szoborhoz! 
A Belügyminiszt. előzőleg megtiltotta a felvonulást - még mindig a sztálini politikához híven. Révai - Moszkva finom logikájú, művelt bérence, a magyar nép kultúrájának tönkretevője a róla elképzelhető kegyetlenséggel kiáltozta: - Lövetni! Közéjük lövetni. 
Ezt még jóval a felvonulás előtt jelentette ki. Erre tanú és a tényt megerősítette Déry Tibor. A politikai bizottságot azonban a K.V. leszavazta, és így megadták az engedélyt a felvonulásra. 
A párt legfelső köreinek szűklátókörű politikáját az alsóbb szervek undorító aljassággal nyomon követték és teljesítették - a Tankönyvkiadó pártszervezetének vezetője - Steinné - azonnal körbeszaladgált s kiadta a legszigorúbb utasítást, hogy senki se merjen kivonulni. Felelősségre vonással fenyegetett engem is, amiért egy rövid feliratban hírt adtam a dolgozóknak arról, hogy mi történik a városban, mikor lesz a felvonulás és hívtam mindenkit a tüntetésre. De ezek az apró, jelentéktelen, de annál kártékonyabb elemek - mikor az O.M. párttitkára a tilalom ellenére kijelentette, hogy az O.M. minden tagja kivonul - és a B.M. visszavonta a tilalmat - szorgalmasan megjelentek a Bem szobornál. 
A Petőfi szobornál az egyetemi ifjúság legrendezettebb, legfegyelmezettebb sorai előtt, a Petőfi szobor talapzatáról Sinkovits Imre színművész elszavalta Batsányi: A látó, és A Francia-országi változásokra c. költeményét. Utána a tömeg követelte a Talpra magyart, a Nemzeti dalt. Sinkovits sírva kiáltotta világgá, több ezer ember esküjével kísérve: 
Rabok tovább nem leszünk!
Csak a Petőfiék-lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte kezét és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy, mámorító merészségtől, hogy mit merünk, és hogy merhetjük mindezt, ha akarjuk és ha van bátorságunk - könnyekre fakadva esküdtünk: 
Rabok tovább nem leszünk! 

Talán nem is hittük! Elhittük mi ezt akkor!?
Csak néztünk körül - igaz ez!
Nem jön értünk valaki?
Nincs mögöttünk egy gyanakvó szempillantás?
Nem igaz, hát nem figyel senki?!
Nem jegyez senki. Nem írják fel a nevünk!
Ennyi ezer ember közt nincs egy sem aki azt
kiáltsa:
De elvtársak!
Nem hittük: - hát nem vesznek körül ávósok,
katonák, oroszok.
Nem teszi senki a kezét a vállunkra -
Nyugodtan hazamehetünk!?
Nem jegyezték meg az arcunkat?!

De igen az arcunkat azt megjegyezhették!
De! az arcunkat megjegyezzék.
A tekintetünket ne feledjék.
Ne feledjék a hangunkat sem!
Ne feledjék azt a mennydörgést,
azt a forró könnypatakot,
Jegyezzék meg jól az arcunkat,
a tiszta bátor tekintetet,
ez a bátrak, a becsületes szándékúak,
az életet, a szabad életet szeretők arca,
hangunk - egy nép hangja,
Ezt a hangot jól jegyezzék meg!
Ezt a hangot mi sem feledjük!
Sokáig nem hallottuk ezt a hangot,
csak morgását valahol mélyen
csak nyögéseit, sóhajtását,
csak mélyről jövő jajgatását,
elfojtott hörgését-vajúdását,
csak már haldokló fuldoklását
hallottuk mi is e hangnak,
s már azt hittük, hogy elhallgattak,
hogy örökre elhallgattak
mibennünk is, az egész népben
az ég-zengető tiszta érzés,
a szabad, szeleket-keltő hangok.
És most mi magunk is döbbenve
hallottuk, hallgattuk s kiáltottuk
a saját hangunkat - mámorban.
Hát megszólalt?! Hát ez a mi hangunk!
Micsoda zokogtató mámor
tört ott ki mindenki torkából.
Ó, ez feszítette a mellünk,
ez fojtogatta a torkunk
ez az amit nem énekelhettünk,
amit soha nem kiáltozhattunk,
Ez az a hang, amit mondtunk volna,
de csak mozgott a néma ajk motyogva,
némán csak mozgott volna jajunk,
de hangunk nem volt, hogy kiáltsunk! 
Hát most kitört minden elfojtott
kiáltás az összetört bordák közül.

A torkokat hiába tépték
a régi félelmek hurokjai,
a mellet hiába gyötörték
a rettegések abroncsai,
kiáltások felszakadtak,
suhogó szárnyakra kaptak,
a jajok zokogva kibuggyantak,
kilobbantak, mint a lángok
a remegő ajkakon az átkok,
volt akinek már nem jutott másra
az összetört erőből - csak sóhajtásra,
voltak öregek, összetörtek,
széttiportak, és elmorzsolt gerincűek,
kiknek csak ajkaik remegtek,
s nem volt hangjuk - csak egy lehelet!
De mindenkinek szíve fölül
lehullt valami vagy egy szikla,
vagy csak egy rög - csak egy szikra,
de hegyláncok dőltek ott össze,
s alóla feltört dübörögve
a kiáltás -
Rabok tovább nem leszünk!

***

Végül Sinkovits Imre felolvasta az egyetemi ifjúság 14 pontba foglalt követelését. Ezeket a pontokat még az előző napokban fogadta el az egyetemi ifjúság legszélesebb tanácskozó testülete és csatlakozott hozzájuk az egyetemek minden rektora és dékánja. Ezeket a felhívásokat sokszorosították és kedden délelőtt a belváros minden pontján kiszegezték a fákra és az épületekre. Az emberek nagy csoportokban olvasták és egymásnak adták a hírt ezekről a papírlapokról, melyek maguk nem égtek, de mindennél jobban gyújtottak. 
A tizennégy pont olvasása közben a diákok ezrei zúgták a forró helyeslést.  
Végighömpölygött a téren a Himnusz szélesen kibontott ünnepélyesen zengő, súlyos megrendítő dallama. Az emberek énekeltek és úgy zúgtak-lobogtak, mint harsogó, zsongó, égig egyenes, merész nyárfák, jegenyék. Hányszor azután az elmúlt napokban, hányszor hallottam a Himnusz[t] végig zúgni a tereken, az utcákon, a menetelések fölött kibomlani mint védelmező lobogó[t]! 

Ó, szent imádság! Százéves fohászunk.
Hányszor zokogtál fel sötét-bársony súllyal
hányszor terítettük súlyos dallamod
magunk elé, mikor a fegyverek meredtek felénk,
Hányszor zengtek zsoltáros jajaid, mikor
a tankok közt meneteltünk,
s az ágyúcsővel szemben csak úgy
volt bátorságunk szembenézni,
ha a Himnuszt énekeltük.

Hányszor énekeltünk Téged legszentebb
leganyaibb, legősebb,
legaranylóbb dallam,
mikor a golyók záporoztak köröttünk,
és végső kétségbeesésünkben
a Természethez kiáltó megrendülésünkben
nem volt más erőnk, mint a
te zsoltáros zokogásod.

Hányszor csak Téged, Téged! Te
kőfalaknál megrendíthetetlenebb
erőt adó imádság! - csak Téged
tudtunk szembeszegezni a
ránk-öldöklő fegyverekkel!

Hányszor álltunk zokogva
ökölbeszorzott kezekkel egymásba markolva,
a másikat, akit a borzalom futásra kényszerített,
a másikat maradásra kényszerítve,
egymást fájdalmasan átölelve,
miközben a lábunknál hullottak el
a legdrágábbak, akik
azok közül akiket e föld kibuggyantott,
kisajdult magából,
és a golyózáporban csak a Te dallamod,
átokként, görcsös ajkakkal elzokogott
dallamod volt az egyetlen fegyverünk,
erőt-vigasztalást adónk!
Himnusz! Nemzetünk imádsága!
Néma voltam eddig téged énekelni!
Legyek néma, ha másra nyílna ajkam,
Számban kavics forogjon nyelvem helyett,
ha helyetted - Te Anyák egyetlen ajándéka,
más imádságot énekelnék hazámért,
Sírom fölött ne zengjen részvét
ha nem fogok ezentúl mindenkit
arra hívni-buzdítani,
hogy csak Téged énekeljen, Himnusz!


A Petőfi szobortól a diákok a Bajcsy-Zsilinszky-úton a Margit-hídon át a Bem szoborhoz vonultak. Ott haladt az élen az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem színe-java tanári testülete. Mellettem ment Waldapfel tanár, és minden egyetemi tanszemélyzet boldog volt, hogy az ifjúság élén mehet. Mire az egyetemisták - a bölcsészek és a műszaki egyetemisták is - a Bem szoborhoz értek - óriási, több tízezerre tehető tömeg gyűlt össze a Bem szobor körül. A Bem szobor háta mögötti hatalmas laktanya minden ablaka tele volt katonákkal, a tetőn kiszedték a cserepeket, kimásztak a kéményekre, a zászlókat kitűzték, sapkájukat lengetve üdvözölték az utcákat szétfeszítő áradatot. A Külügyminisztérium ablakai csokrosak voltak a kihajoló, zászlókkal integető emberektől. 
A diákok első soraiban haladtunk Marival s így a szobor talapzatához kerültünk, mintha a szívben ég a legmagasabb hőfokon egy vércsepp - a lüktetés előtt, mielőtt a szétvető robbanás ki nem repíti a vérkeringés zuhatagos piros viharos érdzsungelébe. 
Veres Péter - legyen örökre neve halhatatlan - csak azért, mert becsülettel részt vett népünk legtisztább áldozásában, felolvasta az egyetemisták pontjait, de nem sokat hallhattunk belőle; amikor százezrek szíve dobban, akkor egy-egy meghasadhat észrevétlenül. 
A Bem szobor talapzatára felnyújtották a Kossuth-címert, amit nemrég festhetett valami lázasan, reszketve-siető kéz egy deklire. Egy diák vagy fiatal munkás, - csaknem verekedés közepette - kiragadta a címer nyelét és egy pillanatig sem gondolkozva - szájába kapva a címer nyelét, nem tudom hogy, fenn termett a szobornál és annak karjába fűzte a címert. Utána rögtön fenn termett egy másik diák és kitűzött egy zászlót - a piros-fehér-zöld színű zászlót. Erre lenn a végeláthatatlan tömeg szikrázó tapsa közepette - ki tud ilyenre válaszolni! - hogyan?! egy másodperc alatt felrepültek a kilyukasztott közepű zászlók, melyekből hiányoztak azok a címerek, melyek eljegyezték országunkat a Szovjetunió 16 állama 16 címeréből kovácsolt koszorújába való beforrasztásra. A lyukas és tiszta magyar zászlók láttára a tömeg az öröm és a sírás határán járó mélységes megrendüléssel énekelte el a Himnuszt. 
Nem tudom a további jeleneteket itt leírni. 
A tömeg innen a Parlament elé vonult. Itt órákig jelszavakat kiáltoztunk „Vesszen Gerő! „Mondjon le a kormány!” „Egyetemi pontokat!” „Ruszkik haza!” Küldöttségek mentek a Parlamentbe, akiket nem fogadott senki, vagy ha fogadott valami hatodrangú tisztviselő, nem válaszoltak a tömegnek. 

És itt kezdődött az árulás!
Itt kezdődött el nagy megtagadásod!
Itt kezdtek eladni és elárulni
Nem először - de leggaládabbul!

Egy nép színe-java gyűlt össze itt!
A vulkán felgörgette szörnyű köveit,
Izzva sistergett a legtisztább ércek lávája,
az indulatok hófehér tiszta felhője,
ötszázezer ember állt e szent köveken,
ötszázezer ember hallatta a szavát,
kért, követelt, sürgetett,
öklét rázta - szívét emelte,
dübörgött - zúgott énekelve,

de vezetői - akik sohasem vezették!
vezetői - akik mindig csak terelték,
vezetői - akik csak hajszolták-kergették,
vezetői - kik soha nem előttük jártak,
vezetői  - kik nem a kormánypálcának
               de a dorongnak és korbácsnak
               véginél álltak, mindig hátul, mindig hátul,
vezetői - kik soha nem e nép elől jártak,
            de akik mindig e nép mögött álltak,
úgy bántak veled most is mint gyermekkel,
hagyták, hogy játszd ki magad -
ártatlan jelszavakkal-énekekkel,
hagyták hogy kiáltsd ki ami fáj,
majd elfáradt a jajokba a száj,
hagyták hogy átkozódj, dühöngj,
még jobb is ha így kiadod dühöd,
hagyták hogy egy évtizedben kikiabáld magad,
majd tíz évre újra befogják a szád!

Ott voltak ők a függönyök mögött,
Röhögtek, míg nekünk fogunk ketté törött,
röhögtek míg a Himnuszt lengettük feléjük,
s rúgtak, mikor még szívünk mutatva kértük
őket - mi kértük! - őket
hogy hallgassák meg szavunkat,
s a morajló időket!

És nem jött ki egyetlen egy, közülük egyetlen sem,
ó mennyi volt itt közülük azelőtt,
hányan voltak - ki tudta számon tartani
sok tisztüket és méltóságukat,
elővarázsolt rangjukat.
hány törtető titkár
és hány marcangoló miniszter,
elvetemült elnök,
hány here helyettes,
hány bárgyú bizottsági tag,
hány vétkes vezetőségi tag,
ó hányan voltak itt még máma is,
hányan fonták falánkságuk háló hurkait
testünk köré, még ma is benne rángtunk
hálójukban, s egész befont országunk
hányan zümmögtek itt finom legyűrt[?] kocsik zöngésével,
s cikáztak mint könnyű darazsak - kék fénnyel,
ó hányan csörtettek - ordító ordasok,
s nyúltak a porba lapulva - róka-ravaszok,

de most nem volt egy sem ki kiálljon,
lehet:
Hazudni könnyű: hangos harsogók,
Zsarolni könnyű: zsarnok zsarolók.
Bűnözni könnyű - bérelt banditák,
Vétkezni könnyű - vásárolt vezetők,
Gyilkolni könnyű - gyötrő gyilkosok.
Országot eladni könnyű: átkos árulók
Népet irtani könnyű: -
öletni lehet: őrült öldöklők.
De egy nehéz: - elibénk állani,
                             hangos harsogók
Hazudni lehet: hazug harsogók
De egy nehéz: - kiállni elibénk,
nagyon nehéz: -
De egy nehéz: - előttünk állani
nagyon nehéz: - nekünk felelni
nagyon keserves: - mentegetőzni!
[nagyon keserves]: számot adni,
rettenetes lesz: megbűnhődni,
borzalmas lesz: - mindenért fizetni. 
***
A parlament előtt folyt a tüntetés, békésen, forró türelemmel. 
Nagy Imre szólt, akit úgy vártunk,
róla szólt titokban az álmunk,
De ő is megcsalt, becsapott minket,
mint gyermekeket - rendre intett.
míg amoda már könnygáz facsarta
amúgyis könnyes szemünket.

Nem volt elég a könny, mit eddig facsartak
szemeinkből, nem volt elég a parázs,
a sok üszök, mit szemüregünkbe raktak,
nem volt elég a gyötrelmek mardosó savja,
mely szemünket üres gödrökké marta,
nem volt elég hogy szemeink gyönyörű gyöngyét
kivájták pilláink közül, mint a kagylók drága gyöngyét,
s az sírások füzérei fűzték,
s szétpergő szilánkokra törték.

Csodálkozó kék szemünk a könnyek
arcunkba vájt medrében elszivárgott,
Szemünk olvadt ezüst tégelyéből
a könnyek [serege] sisteregve izzva sercegett
s arcunkba szörnyű jeleket égetett-vágott!

E nép könnye nem volt még elég!
E nép könnye nem volt még elég!
látását még nem vette el egészen,
még látott valamit a könnyek zuhatagán át,
még látta, felismerte a gyilkos arcokat,
még megjegyezhette, kik hajolnak fölé fegyverrel,
még látta
szerették volna hát szemét kivájni örökre
feltűzdelni a szuronyok hegyére,

hát bombát dobtak rá, fakadjon ki szeme
buggyanjon ki mint eleven seb,
ne legyen csak szivárgó üreges sötét helye,
csak két üszkös seb maradjon s a véres nyíláson
csorduljon ki vér-könnye szakadatlan,
agyveleje buggyanjon ki patakban,
csak ne lásson, ne lásson, ne lásson!

Bombát dobtak - de a robbanás
nem vakított meg: - letépte
szemeinkről a vakságot
s ha hull a könny - csak tisztábbra mossa
szemünket mely előtt a torkolattüzek
fényénél az igazság fellángolt. 


***

A Nagy Imre beszédét hallgató tömeg mögött autós és motoros hírvivők jelentek meg, akik kiáltozták: A Rádiónál az Á.V.H. a tömegbe lövet élessel! 
A parlament előtti sok százezer ember közül lelke mélyén talán senki nem hitte el, hogy mindez megtörténhet. Rövid hullámzás után a tömeg kétfelé vált - az egyik fele ottmaradt a Parlament előtt - az „Együtt maradunk!” jelszót kiáltozva - a másik fele, amellyel mi is tartottunk - a Rádióhoz indult. Nem ment ez ilyen határozottan. A felnőttek, a férfiak mind tanácstalanul tolongtak jobbra-balra, míg végül 17-19 éves fiatal diákok csoportosultak vagy 20 zászlóval és megindultak „A nyomdához” jelszóval. Utánuk vonultunk vagy 6-10 000-en, ahogy az oszlop éléről visszanézve felbecsülhettem. A Szikra nyomda előtt kinyomattuk a nyomdászokkal az egyetemi ifjúság 14 pontját. A nyomdászok az első felszólításra kiszedték és felolvasták az ifjúság követeléseit, majd utána nyomni kezdték! 
Tovább vonultunk a Bajcsy-Zsilinszky útra, és a széles úton a tömeg növekedve hömpölygött, énekelve, jelszavakat kiáltozva. Ekkor már az egész várost elragadta az a csodálatos hangulat, melyben végre barátra, testvérre leletek az örök gyanakvással elárvított emberek. 
A „Sztálin út” sarkán megállt a nép és taps helyeslő kiáltások közepette egy fiatal - 17 éves körüli gyerek, vagy lelkes magyar - hogy nevezzem? - felugrott egy újságosállvány tetejére és zászlója nyelével lefeszítette az utca névtábláját, amit az emberek megrohantak és köpködve tapostak, rugdaltak meg. Fentről kalapácsot és baltát dobtak le az ablakból és a fiatal diák a kőtáblát kezdte vele döngetni; - csengett a balta a Sztálin-névvel összevésett kőtáblán, szikrák szálltak s biztos még abban az órában lehullt a félelmetes emlékű ember utolsó kőbevésett nyoma is a fővárosban,  - mert akkor már szobrát ledöntötték és a Nemzeti elé vonszolta a tömeg. 
Tovább vonultunk és már a Madách-téren hallatszott a gyűlöletes és utált hang: a puskák és géppisztolyok perregő-pattogó hangja, idegesek lettünk, a szembejövők egyre többen, egyre többen erősítették meg, hogy nem tanácsos arra menni, mert az Á.V.H.-sok lőnek. A nép azonban egyre vonult - szétszórtan már - de ömlött a Múzeum, a Bródy Sándor utca, a Rádió felé. Az Ady mozinál rám kiáltott Paulinyi, egyik szerkesztő-társam, s figyelmeztetett, hogy az ávósok könnyfakasztó bombákat dobálnak és élessel lőnek. Hogy ezt bizonyítsa, kezét kihúzta a kabátja zsebéből és tenyerében ott csillogott egy súlyos, hosszú lövedék. 
Mi erre még gyorsabb ütemben igyekeztünk a fegyverropogás felé. 
A „Kicsi” espressó előtt már kevesebben jártak, tétován álldogáltak, vagy a ropogástól menekültek az emberek. Az egyik nő még kiabált a Rádió felé haladókra: 
 - Mártírt akarnak?! Minek mennek arra?! 
Gyűlöletes pillantásokat és szavakat kapott válaszul. 

(Közreadja: Tasi József, Új Forrás, 1996. 8. sz.)

*

Kiss Valér:
Váci Mihályra emlékezem 


Mindenütt otthon című kötetét útravalóul kaptam magyartanáromtól egy tizennyolc éves "anarchistából" eleve ellenkezést kiváltó mondat kíséretében: "Fiam, ma ő a legnagyobb!" Szerettem volna ellentmondani, de mert Váciról alig tudtam valamit, s ezt, az akkor néhány napja megjelent kötetét még nem is láttam, okosabbnak véltem a tartózkodó hallgatást.
Úgy fogtam a kötet olvasásához, mint a mészáros vágóhidi munkájához. Ízekre akartam szedni kutatva a leggyengébb pontját, hogy rásüthessem a dogmatikusság, középszerűség bélyegét, amit mi - eszmélő fiatalok - oly könnyen és gyakran igazságtalanul égettünk mindenre, ami picit is pártosnak tűnt. Benne volt ez akkor a levegőben, s érződött rajt az 56 utáni gyakran elvtelen magyarázkodások, mosakodások-kiváltotta gyanakvás, csömör. 
A rosszindulatú elfogultságot már az első versek elolvasása után az ámulat váltotta fel, s egyre növekvő csodálattal és tisztelettel olvastam végig a kötetet. Új volt ez a költészet számomra, s mégis ismerős. Petőfi, Ady, József Attila hangja szólt belőle hozzám, de másképp. Ez a hang nem a tartalmat, modort utánzó epigoné, hanem a "nagy elődök" útján érkezett igazi költőé volt. 
"Ha nem tudsz mást, . . . mondta Petőfi, "de véreteket megérdemeltem. . ." hirdette Ady, "Én egész népemet fogom. . ." vallotta büszkén József Attila. A nyírségi tanyavilág múltját lelkében sajgó sebként hordozó Váci Mihály hozzájuk hasonló meggyőző erővel, hittel, önfeláldozással vállalta küldetését: 

"Aki csak a szíve gödre előtt ciripel magánya csalánja alatt, 
olyanra a veszély, ez a hirtelen ölyv, rubinos karmaival sose csap. 
De akit gondjai fű-sürűjéből a magasba pacsirta-dalok parittyája repít: 
szívére lecsap, s szaggatva ragadja diadalmas harag a csillagokig." (A csillagokig) 

Ekkor és így találkoztam először Váci Mihállyal, pályája csúcsán, s lettem tisztelője hitének, forradalmas lendületének, művészetének.

(...)

A Szegények hatalma a legnagyobb Váci-versek kötete. Népszerűségük - (meg az idő rövidsége) - miatt hadd elégedjünk meg csak a címek említésével : A haza és a nép szeretetéről szóló újabb vallomásai a Mint a példabeszédben, a Csak ezt az utat el ne hagyjam című versek.

Ebben a kötetben jelenik meg a Szelíden, mint a szél, a Szabadság! Tégy gazdaggá minket !, a Szegények hatalma, a Te bolond, a Miránk hasonlíts, kommunizmus!, a Méltó hatalmat!

Bizonyára ezekre a versekre is gondolva fogalmazza meg Tóth Dezső a hatvanas évek szocialista lírájáról összegező véleményét:

"Váci Mihály és Garai Gábor költészete nőtt ilyen, a szocializmus mellett szenvedélyesen elkötelezett, érzelmileg, gondolatilag gazdag, szocialista humanista lírává. Váci Mihály költészetét nagyfokú személyesség, nyílt közvetlenség, határtalan élet- és emberszeretet jellemzi, amelyben megejtő őszinteséggel tárul fel izgatott, mindent átélő egyénisége, s amelyben nem csupán áldozatos közéleti szenvedélye, annak minden öröme és kínja, de testi szenvedéssel, szerelemmel küszködő harcai, a szülőföld, az emlékek, a nyírségi táj hangulatvilága is közüggyé, emberformáló élménnyé válik." A magyar irodalom története VI. Bp, 1966. Akadémiai Kiadó 1065. oldal
Új színfoltjai a kötetnek szatírikus hangvételű, bürokráciát, szemellenzősséget, protekciózást, maradiságot, haszonlesést és az érdekből, számításból vállalt forradalmiságot ostorozó versei. Ezeket a Péteri had című ciklus tartalmazza. A hatalom méltatlan birtokosait ostorozza, s az ügyeskedő képmutatóktól óvja a "szegények hatalmát."

"- A rongyot, Ezt a tenyérnyi vörös darabot, a fejbevertek 
vérével itatottat, a biblia fedelébe kötött 
vörös rongyot hova hagytátok e kavargó 
zsibvásár kócai közt, 
milyen damaszt abrosz feledtette el veletek? (Felgöngyölt lobogók)

A móriczi világból itt maradt "rokonok"-tól félti a forradalom vívmányait :

"Mi Verecke volt egykoron 
az nekik a forradalom. 
Mind kimutatja: 
ősökig 
forradalmári hősök itt 
mindnyájan! Rég a nemesi 
kutyabőr volt, ma megteszi 
hogy Szimpatizáns volt - az ám! 
a gyárában vagy birtokán!"

Undorral utasítja el a hízelgőket, haszonlesőket: 

"Egy biccentést, egy kézfogást se. 
Senkivel nem iszom! 
Rangom a tett teremtse - más ne! 
Ne a sok jólápolt viszony." (A fogadásokon)

Éles gúnnyal ír az alkalmatlan pöffeszkedőkről, a talajtalan demagógokról :

"Minden szónok az állatokkal küszködött. 
A marhanevelésről beszélt huszonöt. 
Egy marha szólt a parasztgyerekek 
neveléséről - és mind nevetett. 
- Miket beszél? Micsoda állapot! 
Nem ismerték e kivesző állatot." (Értekezleten) 

Mély megvetéssel szól a nyugati rokoni kapcsolataival kérkedő világ csecsét szopva" élő "rendszerhű" ügyeskedőkről Sziámi ikrek címü versében, tömören megfogalmazva az igazi hazaszeretet lényegét is

". . . mi nem választottuk e társadalmat, 
mert mi vagyunk az". . .

vagy ahogy a Szegények hatalmában mondja:

"A mi erőnk - a restelt, kínos szégyen 
vetéskor szükségből négyfelé vágott 
krumplicskák ereje: növünk a mélyben, 
s tápláljuk a ránk éhezett világot." (Szegények hatalma)

Ezeknek a verseknek az elismerése az 1965-ben kapott Kossuth-díj.

Életében már csak egyetlen kötete jelent meg, 1968-ban az Eső homokra című. Ez a kötet viseli leginkább magán a férfikor delének fájdalmait,a forradalmak nélküli kor válsághangulatait, de megőrzi népe, osztálya iránti hűségét, felelősségét. E. Nagy Sándor írt kritikát az új kötetről, abból idézem az alábbi elemző, méltató, magyarázó gondolatokat:

"Kevés olyan költészet van, mint Váci Mihály szenvedéllyel kiküzdött plebejus lírája, amely - csúcsain - az évszázadokon keresztül közéleti ihletésű magyar költészet modern örököse és korszerű kiteljesítője." "Váci Mihály a 'homloknyi' ország népének nagyságát most is sorsával méri, és az elbukott forradalmak örökségéből feltámadó hazában bújdosó szívvel hirdeti, hogy ez a nép a múlt szenvedéseivel megváltotta boldogabb jövőjét." 

"Az édes hazához most is forró vallomást intéz, de az útnak indító környezetet és az oly sokszor versbe varázsolt hazai, nyírségi tájat a harcosságra buzdítás helyett visszarévedő, érzelmes nosztalgiával idézi. ( Hatszáz forint nyugdíja van, Nyírség, Sírokkal teli, Hazai temetőben)"

"Ő, aki hajdan az ütéseket másokért elviselte, tudja még, hogy másokért csatázni a legszebb költői feladat, de az elkötelezettség plebejus indulata mintha elfáradt volna benne. "Ha érdemes - ha nem", vállalt sorsként megőrzi még hitét, de úgy érzi, hogy ebből már nem fakadnak, vagy a jelenben nem fakadhatnak nagy tettek. Az ifjúságában lázas forradalmárra a bénító tétlenség zuhant. Az egykori próféta mozdulatai félbemaradt pózokba merevülnek. Az álmok szertefoszlottak, és innen csak egy lépés annak kimondása, hogy "nem, volt semmi ily hasztalan, mint odaadott hű életem."

És a magyarázat, ami tíz év távlatából is helytálló, igaz: "A kritikust leginkább az foglalkoztatja, hogy miért van e kötet verseiben az erős zaklatottság, fájdalom és lemondás, néha belenyugvó türelem, máskor türelmetlen újrakezdés? Nemigen lehet ezt az egyenetlenséget másként megérteni, csak ha tudjuk, hogy az objektív világ jelenségeinek tartalma a történelmi-társadalmi fejlődésnek megfelelően módosult. A forradalom lobogása esendes teremtő erővé változott, a prófétákat felváltották a nyugodt munkával újat teremtő hétköznapi emberek. A jelenkori emberi sorsokról a közéleti költőnek bizonyára másképpen kell szólnia: korunk emberének megvan az oka a derűs bizakodásra is, bár jövőjét több veszély fenyegeti. 
A humanizmus általános szépségei megfakultak, helyüket a súlyosabb gondok foglalják el. Az emberiség - és ebből következően egy nép sorsát, jövőjét nem lehet szokványos irodalmi eszközökkel kifejezni, mert a nehéz, sokszor drámai küzdelem. amelyet fennmaradásáért folytatni kell. az új konfliktushoz igazított kifejezőeszközök keresésére kényszeríti a költőt. E kötet tanúsága szerint Váci Mihály költészete most birkózik ezekkel az átváltozásokkal.

A sokaság fia Váci lírai hagyatéka. Felesége, Juhász Mária szerkesztette a posztumusz kötetet, rendszerezve a költő utolsó éveinek lírai termését és a kötetbe vonta a gyűjteményesen meg nem jelent korábbi verseket is. Szerkesztési elveiről az utószóban így ír: 
"Ebből a változatos, több rétegű, a költői pálya különböző szakaszait felvillantó vers-zuhatagból ugyanis rendkívül élesen - tán minden eddiginél élesebben bontakozik ki az egyéniség, az a szélsőségekben mozgó, halálfélelem és intenzív életvágy kettős szorításában vergődő, ezért sorsát, küldetéstudatát lebilincselő szuggesztivitással átélő ember, aki a versek mögött áll. . ."
"Szerettem volna Váci Mihály költői arculatának minden lényeges vonását kidomborítani, tragikusan sokat vállaló s teljességre törő személyiségét egész bonyolultságában felmutatni." Kritika, 1969. szeptember, E. Nagy Sándor : VM : Eső a homokra 

Kovács Sándor Iván : Váci Mihály utolsó versei című kritikájában (Kritika, 1970 október) költészetének továbbfejlődéséről, új hódításairól számol be, bár találhatók csüggedt, kiábrándult, a magányérzetet panaszló versek is a végsők között. 

"A Leg-korszak (Kortárs, 1970. 4. sz.) Lengyel József szerint "az egyik nagy Váci-vers", "A keserű, kíméletlen, kegyetlen, önkínzó és kérlelhetetlen. Kiábrándult, mint próféták pusztába kiáltott szava." (Új írás, 1970. 6. sz.) - már nem bánatokkal bíbelődik. Keményen végigsújt az önhitt túlzásokon, a forradalom kispolgári kufárjain, akiknek tetteiből úgy tetszik :

"a legforradalmibb, ami 
a legkevesebb kockázattal 
a legártatlanabb céllal. . ."

Megállás ez a kötet, mintsem előrelépés Váci Mihály költői pályáján, de erőt gyűjtő megállás, és új eredményeket ígérő erőgyűjtés. S ezzel nemcsak az elkötelezett, pártosan aktív költészet tartalma újul meg majd Váci Mihály lírájában magasabb szinten, de a költői magatartásforma is igazodik a korszerű követelményekhez. Ez pedig a hatvanas évek során átformálódott magyar líra új sikerei felé mutat."

Ebben az erőt gyűjtő "aktív pihenésben" azonban benne van már az új út felismerése is, vállalása, küzdelmeinek értelme, haszna:

". . s ha nyár se lesz tőled - s a táj se zöldebb: 
- kutakká gyűjt a mély : - soká isznak belőled !" (Eső a homokra)

a leghaszontalanabbul 
a legtöbbnek eljátszható."

Vajda Jánost idézve saját ítéletét fogalmazza meg irodalmi-iparos kortársairól A virrasztó című versében:

"A nagy nemzeti múltat siratók 
vízparti és hegyretört palotákban 
meséltek egyre hosszabb ívterjedelemben. 
Époszok lusta kanyarjaival 
kerülték ki az égbekiáltó hegyeket. 
A régmúlt dicsőségével koszorúzták homlokukat, 
ne égjen az arcuk a jelen szégyeneitől" 

Haza-eszményének utolsó összegzése a Kell lenni valahol egy őshazának .

Az értelmes, cselekvő halál értelmének faggatása az: Ami Che Guevara naplójából kimaradt.

"Indulni kell. Mire várjak? 
S mi vár, reám itt: miniszteri nyugdíj. 
Ott egy világrész szegényei várnak, . . . 
Orvos vagyok: tudom a diagnózist, 
s hivatásom a gyógyítás."

Élete utolsó időszakában legjobban ez a kérdés izgatta. Jovanovics Miklós rajzolja ezt az állapotát a legtalálóbban az Új Írás 1970 májusi számában: 
"A körülötte kialakult szerkesztőségi eszmecseréket, a vers további csiszolásának költői készségét megszakítva egy tragikus pillanatban posztumusz művé lényegült. Kétféle forradalmiság ütközik meg és szintetizálódik benne: a türelmetlen politikai avantgardizmus rohanó lendülete és a hatalom birtokában lévő forradalmárok bázisépítő bölcsessége: 
A megromlott forradalmi mozgalmak egységesítésére irányuló őszinte vágy egyik lírai dokumentumát hagyta ránk Váci Mihály, mielőtt elindult saját szemével is meggyőződni a vietnami nép hősi erőfeszítéseiről." Hanoiba utazott. Ott halt meg, Vietnam földjén 1970. április 16-án.

Tudom, Váci Mihály költői pályáját áttekintő szándékom e rövid elemzésben nem teljesülhetett. Költészetének csak kontúrjait rajzolhattam meg, legfontosabb vonásairól volt módom szólni. Elemzésem végére hadd tegyem Czine Mihály nekrológjának befejező gondolatait, utolsó összefoglalás helyett :

"Az irodalmat ő is, mint nagy példái, a nemzeti élet egyik fórumának tartotta. Azt tudta legmodernebb írónak, akinek a művei nyomán a legtöbb tett és társadalmi változás születik. Lírája, prózája, életmódja, feladavállalása innen érthető. Ezért sürgetett kórházat, iskolát, a tanyai gyermekeknek kollégiumot; ezért volt "történelmi alkalmazott". Az elesettek iránti részvétele vitte a közélet küzdőtereire. A szegényeké, az elesetteké volt a szíve és a tolla; bármilyen nyelven beszélő elesetteké.

Forradalmas lendülettel élt egy nyugalomra hajló korban. Nem volt könnyű így élni. Meg kellett vívnia naponként a maga harcát, emlékeibe gyökerezve, szerelmébe kapaszkodva, munkájába menekülve. Vívta. Akkor is, mikor úgy érezte, hogy hiába buggyan a vér, nem moshat sebet. Felissza az "országos pólya." 
A még nem elég szent hitével küzdött a szegények "méltó hatalmáért." A teljes emberségért.

Élete, művészete még félbeszakadtan is példa; hogy lehet úgy élni, sebzetten, hogy az alig néhány évtizedes kurta élet - történelem legyen.

*

Margócsy István
Piros postaládák" 
Követési távolság

Valami nincs sehol. Válogatott versek Váci Mihálytól, Simon Istvántól, Garai Gábortól. Papirusz Book Kiadó, 2003. 144 oldal, ár nélkül

Valami nincs sehol - mondja szomorú nosztalgiával e kis kötet címe, s az olvasó, akitől pedig annyit vár a kötet szerkesztője, csak szomorúan, nosztalgia nélkül ismételheti meg: bizony, ebben a kötetben alig-alig találni valamit. A válogatás összeállítója, a régi jó barát, Baranyi Ferenc, úgy látta, hogy mivel "manapság az agresszív középszer uralkodik", igazából itt az ideje, hogy újra felmutassa a hatvanas évek "szocialista kultúrájának" "perlekedő, kényelmetlenül realista" líráját, s megmentse az utókornak e líra nagy értékeit - az olvasó pedig, aki egyrészt csodálkozva gondol rá, mily szép és jó is lehetett élet és irodalom hajdan a hatvanas években, mikor emez igaz értékrend költői, minden középszer híján, fennen ragyoghattak (no persze csak addig, amíg "a hatalom" meg nem "szeppent" tőlük! - bár az persze kérdéses, miért is kellett volna megszeppenni például 1961-ben "a hatalomnak" attól, ha valaki a kispolgári magántulajdon ellen prédikálván úgy vélte: "nagy fertőtlenítés kell, / tiszta szigorúság légárama"; "s ha lesz olyan, akit e szép szigor / meg nem szelídít, azt holta után / tömjétek ki, s majd bölcsebb unokáink - ős idők múzeumában bolyongva - / megbámulják..."), másrészt egyáltalán nem érti, mitől lehettek olyan lelkesek és ugyanakkor olyan kiábrándultak e jeles poéták, akik mindig a jót akarták, s sohasem sikerült nekik semmi, akiknek soha semmi nem volt elég, holott pedig megelégedtek volna azzal is, ha elismerik róluk: "túl kevés volna halhatatlanságnak, / hogy szépen voltunk élhetetlenek..." (bár azt persze ismét nem árulják, el, mi is a szép az élhetetlenségben...). E költészet újraolvasása - hiába az előszó naivan magabiztos pozitív ítélete - rengeteg kérdést hagy az olvasóban, melyek közül a legfontosabb : mi is volt tulajdonképpen e költészet mozgatója, éltetője - s mára, sajnos (?) nyugodtan mondhatjuk: buktatója?
E három hajdan ünnepelt költő, ki nemzetének, népének, társadalmának, közössége jövőjének súlyát nem szűnt meg hordozni, e kötet olvastán úgy tűnik fel előttünk, mint aki mindig csak "gürcölt, mint elnyűtt hivatalnok". Illyés Gyula nagyhatású bon mot-ja arról, hogy a magyar társadalomnak még vízügyeit is költőknek kell kijárniuk, e korszak ilytípusú költészetében öltött szinte testet: e költők azért írnak verset, hogy az országban egyre több legyen a "járda, villany, gyár, iskola!". Ki vonná kétségbe e célok fontosságát? - s ki állítaná, ma (s persze akkor), hogy ezeknek eléréshez a vers a legcélravezetőbb eszköz? E költők már kinőttek a sztálinizmus nagyon durva kötelezettségei közül - ideológiájuk sokszor olyan üresen általános, hogy akár száz év előtti egyházi iskolákban is felolvasható lenne évzáró ünnepélyen - ki merné például azt tagadni, bármikor, hogy "nem elég a jóra vágyni, / a jót akarni kell !"; e költők mind úgy mutatkoznak be, mint nagyon jó, példaadó emberek, akik sokkal többek és nagyobbak a többieknél (s ha már ők maguk mondják, mért ne higgyük el nekik?): "úgy éltem én, ahogy itt élni kell, / ahogy érdemes élni! / Egy emberöltőt éltem, - de a sorsom / történelem és ezerévnyi!"; "S ím a teremtés minden hangja benned / egy értelemre zendül..."; ezek a költők fenntartják a népi írók társadalmi képviseleti igényét (de persze azoknak tényleges radikalitását már rég elfeledték: a Lovaspóló a Vérmezőn kemény kérlelhetetlensége itt, náluk azért nagyon szolid panaszolkodássá sorvadt!), de igazából csak közvetítetni próbálnak a magas vezetőség és a nép között: költészetüket postaszolgálatként határozzák meg ("Történelme sok hű oklevelét / írassa, küldje el velem a nép, / s a címzetthez úgy intézzem a szót, / hogy ne áruljam el a feladót" - ahol is komolyan felvetődik a kérdés: ki e versben a "címzett", s vajon nem freudi alapon értelmezendő elszólás-e a "ne áruljam el" fordulat kétértelműsége, a néphez való hűség és a fel nem jelentés egyszerre jelenléte?); e költők már nem a kommunizmus gyors és nyers utópiáját szolgálják, hanem a Király István professzortól oly meghatóan megfogalmazott "mindennapok forradalmiságát", ahol forradalomnak (mert hisz anélkül nem élet az élet!) már az minősül, ha "telet a gyertya lángja" szelídíti; "csendes (?) hű forradalomban élni - szeretni, hinni a világot..." - hisz az ő számukra (no persze ez ideológiatörténeti szempontból nem elhanyagolható!) az ideál már a jó klasszicista, valláserkölcsön nevelkedett derék ember volt, aki persze "RENDÉRT kiált", de közben azt is tudja, hogy "a munka azért készül, / s tudja ki nekilát, / hogy épp általa szépül, / tisztább lesz a világ...".
E költészet ideologikus jellege minden ízében tapintható - megdöbbentő, hogy a nyilván mélyen beidegződött ideologikus ráhallások mennyire süketté tették e költőket saját szövegük elemi fonákságait illetően. Csak néhány kézenfekvő példa: valóban mindig kelet felől jött a szabadság (például: tatárok, oroszok...)? Baloldala a hazának a keleti fele (a térkép mást mond...)? Mit szóljunk a buchenwaldi tábor mártírjainak pozitív átfogalmazásához: "Mert harccal, összeharapott daccal ők, / ha lerogyva is, itt kezdték ácsolni a jövőt."? Komolyan vehetjük-e a fia paralízise miatt aggódó atyának épületes szózatát: "ép jobblábat én, hiába, tenéked / nem adhatok - de szárnyakat igen: / alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet!"? A konvencionális képek és a konvencionális pozitív mondanivaló időnként úgy összekeverednek, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza, mire is kell gondolni: például: "Jön már a hó, de elmegy majd a tél, / és ez a dal is újra visszatér, / csípős tavasz lesz, fodros vadvizek, / s fönt az égen, mint pici jancsiszeg, / pacsirta áll, - hisz újra szántanak, / vetők járnak a tág egek alatt, / s hozzájuk mindig van szava, dala, / akkor is, ha a május madara."... Stb. stb.
Fájdalmas olvasni e kötetet - hisz ideológiatörténetileg kétségtelen, hogy költői a politikai olvadás jegyeit hordozzák, s verseik távolról sem olyan ellenszenvesek, mint voltak pár évvel előttük mondjuk A hűség és hála éneke, A béke katonái vagy az Önkéntes határőr. De persze ma mindez kevés (vajon akkor nem volt kevés?). E három költőnek azonban volt sok erénye is - sajnos, ezek az erények ebből a kötetből nem derülnek ki. A legrendesebb, legtisztességesebb és legszenvedélyesebb ember közülük Váci Mihály volt, a legnaivabb és leggyengébb Simon István (ő, sajnos, még egy nagyon gyarló irodalomtörténetet is megírt...), a legtöbb modern költői érzékenységet - más verseiben - viszont az a Garai Gábor mutatta, akinek korabeli szerepvállalásai a legkevesebb javallást tudnának ma kiváltani. Kár, hogy e kötet "a szocialista kultúra" értékeit akarta csak összegyűjteni - mindhármuk versei között találhatnánk olyanokat is (no, nem sokat!), melyeket nemcsak érdeklődéssel, hanem örömmel is lehetne újraolvasni. De azt persze semmi nem teszi felejthetővé, hogy míg a hatvanas években ők uralták az irodalmi mezőnyt, addig olyan "középszerű" alkotók, mint például Pilinszky, Weöres, Juhász a pálya szélén kellett csupán hogy jelen legyenek...
A hetvenes években jelent meg Tandori Dezsőnek érdekes kritikája Garai Gábor összegyűjtött verseiről (Új Írás, 1974/4.). Mikor akkoriban olvastam, nagyon haragudtam: nem értettem, miért s hogyan tudott Tandori méltató szavakat találni a hivatal dédelgetett kegyencéről. Mikor később újra elolvastam, elképedtem: be kellett látnom, hogy a szöveg nyílt dicséretet sehol nem tartalmazott, ahol pedig értéket talált, azt oly körülíró iróniával mondta ki, hogy annál szemtelenebbet abban az időben elképzelni sem igen lehetett. Idézzük hát fel e cikk zárógesztusát, mely a maga rejtett módján minden ideologikus költészetnek létalapját vonja meg: a legszebb sor, eszerint, így hangzanék a Tűz-tánc prófétikus Garai Gáborától: "vagy visszaszállni Paramaribóba..."; vagy a talán még ennél is impozánsabb és gonoszabb kritikusi trouvaille-t: "de a legnagyobb telitalálat mégis egy zöldpaprika...". Legnagyobb sajnálatunkra, azt kell látnunk, ebben a kötetben még egy zöldpaprika sincsen.

(Élet és Irodalom, 2004. 10. sz.)

*

Cseke Gábor
Rövid kifutópályán

Így lehetne jellemezni azt a pár évtizedet, ami Váci Mihály (1924-1970) nyíregyházi születésű tanyasi tanítónak a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben megadatott, hogy meredeken fölröppenjen a magyar költészet egére, s halandó, beteg teste az elérhető legnagyobb magasságokból katapultáljon...

Sajnos, mára az ő nagy becsben tartott és talán példaként, egyfajta mintaként beállított “repülő szerkezete” - Illyés Gyula által is igen nagyra becsült költészete - alább hanyatlott, kikezdte az a meredek korfordulat, mely sehogy sem tud különbséget tenni az immanens érték és annak gyarló, halandó létrehozója között.

Szomorú, amikor az irodalmi értékítéletet egyesek ahhoz kötik, hogy valaki szoborra érdemes személyiség-e vagy sem. Az irodalom, a művészet nem múzeális szoborpark, amelyben girhes és potrohos alakok mellett többé-kevésbé daliás fickók is előfordulnak, hanem művek emlékezete és hatása.

Váci Mihály költői és prózai termése ma már összegyűjtve, kéznyújtásnyi közelségben. Özvegye hűségesen gondoskodott arról, hogy összegyűjtött művei által mérhető legyen ez a gyors égésű életmű, amely a “népből a népért” művészi alapállást vallja magáénak, s ezen immár nem változtathat semmilyen divat vagy esztétikai programváltozás. Alulról jött, de ezt sose feledte. (Talán mert nem is volt rá elég ideje - mármint a feledésre, a meghasonlásra...) Valamikor sűrűn idézett versei arról tanúskodnak: érezte, tudta, nem hazudta sose a valóságot, viszont annál jobban áhította a jobbnak álmodott jövőt. Tulajdonképpen az emberi szebbre-jobbra törés sziszifuszi küzdelmének költője ő, aminek nem tud határt szabni a kiábrándulás, a csalódás. Váci inkább belehalt a küzdelembe, mint hogy kiejtse a száján: minden hiába.

Társadalmilag kiválott, országgyűlési képviselőségig vitte, politikus volt, aki ügyet és közösségeket képviselt, felelősen, önmagával örökké elégedetlenül. Nem az ő hibája, hogy sokan mások ezt csupán színlelték, s az elsők között léptek ki - adandó alkalommal - a szerepükből, nem egyszer rendszerváltói “elhivatottsággal”.

A Váci-összesből szándékosan zömmel az utolsó versek közül válogattam: a kétely és a hit szétválaszthatatlan elegyéből építkező összegzésekből, a népies motívumaitól megszabaduló gondolati költő letisztult, hagyakozó diskurzusából. Váci életműve arra inti az olvasót, hogy élményei, emlékei maradandóságát, értékbesorolását sose kösse a szerző konjunkturális besorolásához, hanem mindig csak saját benyomásainak, a leírt gondolatnak, betűnek és szónak higgyen - ami még fennmarad belőlünk. Számunkra az az igazi - a többi az enyészeté.

(Hargita Népe, 2008)

Nincsenek megjegyzések: