A huszadik
szazad.hu portál advent első hetében archív közlemé-
nyeiben elért az első világháborút lezáró párizsi békekonferenciához, illetve Trianonhoz. E történelmi pillanat gyökerestől megváltoztatta Magyarország és az elcsatolt területek, köztük Erdély életét. Rovatunk a honlap anyagaiból készült lényegi válogatásban, hétről hétre, lépésről lépésre korabeli lapok alapján igyekszik nyomon követni, mi minden történt velünk Trianon óta. Az 1920-ban Adyt ért igaztalan támadásokkal szemben barátai állítják: bukást tisztán előrelátó költő nem hibás a bevált jóslatért. (Cseke Gábor)
Ady igazsága
1920 február
Ady Endre mindenkinél jobban érezte az író felelősségét. Egy alkalommal arról beszéltünk, hogy szabad és illik-e névtelenül írni.
- Amit írtál, azért viselned kell minden felelősséget. Aki névtelenül ír, az elbújik a felelősség alól, ez pedig erkölcstelenség.
Ez volt az ő véleménye, amelyhez ragaszkodott. Fiatalkorában, mikor rövid ideig A Hét-be írt, álneveket tett a cikkei alá, családi predikátumai (lellei és diósadi) valamelyikét, nagy néha más lapokban is jelent meg ilyen álnévvel egy-egy zsurnaliszta jellegű cikke, de az inkább csak alkalmazkodás volt az illető lapok szokásaihoz (a Hétbe tudvalevőleg csaknem kivétel nélkül álnévvel írták a cikkeket) s az ő álneveire könnyű volt ráismerni.
Hiába is rejtőzködött volna, mert az ő írása annyira egyénileg bélyegzett volt, gondolkodása és írásmódja annyira sajátos, hogyha valaki csak egy cikkét olvasta, okvetlen ráismerhetett minden későbbi munkájára. Később mindent a nevével jelzett, jelentéktelen apró cikkeket is.
Általában sokat adott az irodalmi erkölcsre s e tekintetben önmagára a legszigorúbb mértéket alkalmazta. Azt tartotta, hogy az írónak semmi körülmények között sem szabad mást és másképp írni, mint ahogy meggyőződése diktálja.
Költészete a teljes odaadás vágyából fakadt, fenntartás, képmutatás nélkül tárta fel egész lényét a világ előtt, érzéseit úgy, ahogy forrtak benne, nemcsak a nemes fémet, hanem a salakot is, ami bennünk van, gondolatait a maguk teljességében és feszítő erejében, óvatoskodás és politizálás nélkül...
Ady igazi zseni volt. Nem az az egyetemes zseni, souverain ura a gondolat és kifejezés minden formájának, mint Goethe. Ő nem tudott úgy az élet fölébe emelkedni, hogy objektíve szemlélhesse önmagát és a világot és objektív formákban fejezze ki.
Az ő kifejező ereje a lírára volt korlátozva. Ő a tipikus lírai költő, aki a szubjektivitás választóvizében oldja fel az egész mindenséget. Neki a vers nem volt csak egyszerű lelki folyamat eredménye, egész organizmusával benne van, az ő verse egyúttal gesztusa is, cselekvése, lélegzése, élete.
Akik csupán esztétikai kategóriákkal közelednek hozzá, azok sohasem fogják megérteni nagyságát, mert nem jutnak el odáig, hogy az egyes versek tömegén túl meglássák azok egységét, meglássák, hogy életének munkája egy egységes, élettörvények által megszabott dráma, amelynek cselekvénye egy hatalmas élet-akaratnak vereségről vereségre való küzdelme azzal a világgal, amelyben élnie kell és amellyel nem tud békét kötni.
Innen van támadó ingerültsége, innen forradalmi szelleme. Nem tudta megkötni azokat a kompromisszumokat, amikkel mi, többi emberkék egyéniségünkből való áldozatok árán is megszerezzük magunknak a nyugodalmas élet olcsó lehetőségeit...
Közölni akarta magát az emberekkel - ezért volt költő - s heves élt benne a vágy, hogy megértsék és reagáljanak rá, de ennek a vágyának sem tett engedményeket, mindig azt mondta és úgy, ami és ahogy benne élt, tekintet nélkül arra, hogy tetszik-e másoknak, megértik-e és nem támaszt-e maga körül ellentmondást.
A legkevésbé azok értik, akik a politikai eszmék mai kavargásában azzal akarják védeni, hogy kénytelenségből alkalmazkodott a környezetéhez, az olvasóihoz, támogatóihoz. "Adyt nem karolták fel a magyarok, tehát kénytelen volt elfogadni a zsidók támogatását, amiért árat kellett adnia, a zsidó célok és politikai törekvések szolgálatába kellett állnia." Ez egészen öntudatlan beszéd, akik mondják, azoknak úgy látszik nincs fogalmuk arról, hogy milyen erkölcstelenséggel vádolják azt a költőt, akit nagynak hirdetnek s akinek kultuszt akarnának csinálni.
Ady sohasem írt le egy szót sem, amely ne fejezte volna ki a legközvetlenebbül az ő meggyőződését. Harcban állott, mint az egész világgal, kora magyarságának uralkodó rétegeivel is, mindenekelőtt pedig az uralkodó politikával. Neki, mint verseinek minden olvasója tudhatta, megvolt a maga koncepciója a magyarság sorsáról, ez a probléma foglalkoztatta legtöbbet és legmélyebben.
Életének nagy boldogtalansága volt, hogy nem logikai következtetés, hanem idegrendszerének valami rejtelmes megérzése útján, előre látta a magyarság katasztrófáját, hirdette fennszóval, lelkének minden erejével és nem hittek neki, nem hallgatták meg a szavát, gyűlölték és üldözték érte, mert nyugtalanította a békés polgár csöndes emésztését, háborgatta a hatalom birtoklóinak uralmi rendszerét. Úgy haragudtak rá, mint ahogy a lelkiismeretre szokás haragudni.
A közelgő katasztrófa okát a magyar politikai és társadalmi rendszerben látta, tehát természetszerű szövetségeseinek tartotta a politikában azokat, akik ennek a rendszernek a megdöntésére törekedtek. Természete, világfelfogása szerint nem volt szocialista, de erős szociális érzés volt benne és ez szólította sorompóba a nép mellé, a boldogabb sorsért való küzdelemben. Ebből az érzéséből fakadtak szocialista ízű versei, innen eredt a szocialistákkal való barátkozása.
A szocialisták szívesen túlozzák ezt, holott az ő szocializmusa távol állott minden marxista dogmatizmustól és általában minden párt-ortodoxiától, lényegében véve nem egyéb, mint becsületes humanizmus, amint hogy szociális költészetében mindig csak az emberiség és a szabadság szempontjait hangsúlyozta. Költőknek tragédiája az, hogy politikai áramlatok és pártok igyekszenek őket a maguk számára kisajátítani és értékesíteni.
Minálunk, ahol a napi politika annyira uralkodik az egész kultúrán, nem kerülte el ezt a sorsot egyetlen nagy költőnk sem: ez is egyik oka annak, hogy a magyar intelligencia igen sokat szónokol költőiről, de annál kevésbé tud őszinte viszonyba lépni velük. Nem érti és nem szereti őket igazán. Adynál, akinek költészetében a magyarság sorsán és jövőjén való kétségbeesés oly nagy teret foglal el, ez fokozott mértékben van meg s a gyűlölet, amely alakja körül tornyosul s még sírja fölött sem csillapodott le, teljesen politikai természetű. De amennyiben politikáról beszélünk vele kapcsolatban, politikája az ő politikája volt, nem konzervatív és nem radikális politika, hanem Ady-politika.
... Kasszandrát megfenyítették jóslatáért s most, hogy Trója elbukott, azt mondják, Kasszandra az oka.
Az októberi forradalom előtt két-három nappal, zaklatott szívvel, egész lényemben lesújtva meglátogattam Adyt, mint annyiszor, mikor válságos órákban megnyugvást kerestem. Ő akkor már nagybeteg volt... Előtte kis asztalkán kancsó bor. Sokáig nem szóltunk semmit. Aztán egyszerre megfogta kezemet és halkan így szólt:
- Úgy érzem magamat, mint Vörösmarty, mikor a Vén cigányt írta...
Hallgattunk, aztán újra megszólalt:
- Erdély... fáj nagyon...
Nemsokára rá a betegség erőt vett rajta. Élete együtt borult el a fajtájáéval.
Schöpflin Aladár
Illusztráció: Ady temetése (Múzeum-kert) * huszadikszazad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése