2009. január 28., szerda

Perpetuum mobile


Dicséretes a huszadikszazad.hu
portál törekvése, hogy a korszak nagy tudományos elméleteit, mint amilyen az Albert Einstein által ránk örökül hagyott relativitás-elmélet (amiről többen beszélnek, mint ahányan értik), megpróbálja szakemberek révén lebontani, érzékletessé tenni, "közönségbaráttá" szelidíteni. Hogy ez kinek milyen mértékben sikerül, sok esetben a befogadókon is múlik, hiszen az olyan nagy elmék, mint amilyen Einstein volt (bár ő is csak egy példa), olyan előre ugranak az elvi összefüggések felismerésében, hogy mi, a gyakorlatibb, apróbb gondolatokból építkező praktikus emberkék nehezen követjük őket. Lemondunk, lemaradunk...

Igaz, hogy Bolyai János a tizenkilencedik század embere volt, de az ő ideáit is csak viszonylag kevesen látják tisztán - bár jóval népesebb azok tábora, akik eljátsszák a bölcs befogadót -, ilyen szempontból tehát Bolyai és Einstein akár kortársaknak is tekinthetők, hiszen mindketten koruk nagy szintéziskészítői közé tartoznak, akik kihüvelyezték, majd csomóra kötötték a megismerés "levegőben lógó" sejtéseit, de úgy, hogy további nyitott kérdéseket hagytak hátra utókoruknak, követőiknek.

Az 1931-ben a székelyföldi Énlakán született, Temesvárott élő Toró Tibor akadémikus, elméleti fizikus és jeles professzor, aki Szegeden mai napig is tanít az egyetemen, tavaly decemberben kimagasló tudományos tevékenységéért és kitartó nevelői munkásságáért a Kriterion Alapítványtól megkapta a Kriterion Koszorút, ami ugyan egy erdélyi elismerés a sok közül, akár csak az is, hogy szülőmegyéje, Hargita önkormányzata 2007 pünkösdje előtt az énlaki templomban Pro Hargita díjat adományozott neki, nagy szenvedéllyel kutatta a Bolyai- és az Einstein-féle tudományos gondolkodás érintkezési pontjait. Többek között nem csak megállapította, hanem bizonyította is azt, hogy Albert Einstein utolsó nagy álma, hogy megteremtse a fizikai erők geometriai elméletét, s amelyben számos részeredményt elért ugyan, de halála miatt mégis csak a beletörött bicskával naradt, tulajdonképpen Bolyai elképzelésén nyugszik, aki a tér rejtett tulajdonságait így fogalmazta meg: „A tér belsejében, olyan rejtett kincseket tartalmaz, melyeket a felszínen haladó nem lát meg sohasem." Ez a gondolat nem hagyta nyugodni Einsteint sem, de végül utódaira maradt a feladat megvalósításának kiteljesítése: Abdus Salam, a neves pakisztáni származású atomfizikus éppen 1979-ben, az Einstein-centenárium évében kapott Nobel-díjat (S. Glashow-val és H. Weinberggel együtt) a végigvitt elmélet - ez az asztrorészecske-fizika, vagy ahogy Andrej Szaharov atomfizikus nevezte: kozmomikrofizika - kidolgozott modelljéért.

Ugyancsak Toró professzor volt az, aki személyesen utánajárt annak Einstein magánéletének néhány új, felderítetlen adatának, többek között annak a híresztelésnek, miszerint a relativitás elméletének atyja tulajdonképpen megfordult Marosvásárhelyen is, hogy a Bolyai hagyatékba belekukkintson. Erről a professzor így számolt be a Várad című folyóirat 2004/3. számában

A Münchenben 1974-ben megjelent Hídfő Könyvtár 3. számában közli dr. Szakáts Istvánné előadását, Minden relatív, mondotta Bolyai címmel. Ebben az előadásban, többek között, mint tényt közli, hogy Einstein 1914 tavaszán Marosvásárhelyre érkezett, ott a Teleki Tékában „megkapta betekintésre a Bolyai János ládába zárt hagyatékát". Így azt a munkát is, mely a relativitás elméletére vonatkozik. A nevét bejegyezte a Téka naplójába, és azt a kéziratot, mely a relativitáselméletre vonatkozik, magával vitte, s halála után, mikor hagyatékát Princetonban leltározták, megtalálták. Mindezekre reagálva, az igazság a következő: Einstein sohasem járt Marosvásárhelyen. A Teleki-tékában 1914-ben semmiféle Einstein nevével kapcsolatos bejegyzés nincs. De feltéve és meg nem engedve, hogy járt és bement a Teleki Tékába, megtekintendő a Bolyai János kéziratos anyagát, ott azt, 1914-ben, nem találta volna meg, mert akkor azt nem ott őrizték, hanem a helybeli Református Kollégium könyvtárában. Csak az 1948-as államosítás után, az ötvenes években kerültek át Bolyai János kéziratai, körülbelül 14.000 lap, a mai Teleki- Bolyai Dokumentációs Könyvtárba, és ott őrzik őket mind a mai napig. Itt van most is a 491. számot viselő Folió is, melyben Bolyai János zseniális sejtésével a következőképpen fogalmazta meg kvalitatív formában az einsteini gravitációelmélet (általános relativitáselmélet) fizikai és filozófiai lényegét: „az nehézkedés törvénye is szoros összveköttetésben, foljtatásban tetszik (mutatkozik) az űr természetével, valójával (alkotásával), miljségével; gondolom az egész természet (világ) foljása".

(Kiderült tehát, hogy a zsenik nyugodtan ismételhetik egymást, hiszen egy és ugyanazon világegyetemről, annak törvényszerűségeiről beszélnek, vallanak, s tulajdonképpen nem is beszélhetünk esetükben "koppintásról", csupán arról, hogy tovább görgetnek egy elődöktől kapott hólabdát, amely saját hozzájárulásuk révén egyre nagyobb, nyilvánvalóbb, tekintélyesebb és egyetemesebbé válik.)

Toró Tibor már említett írásában külön fejezetben szó esik arról is, hogy Einstein bár sosem járt Marosvásárhelyen, viszont igenis járt a Monarchia magyarországi részén, a bácskai Titelen és Újvidéken, ahonnan felesége és munkatársa, Mileva Maric származott. Einstein és Mileva évfolyamtársak voltak a zürichi egyetemen, Albert a huszadik század elején több időt töltött felesége családjánál. Toró professzor elmondása szerint ugyanakkor Einstein sógora, Mileva öccse, akiből neves orvosprofesszor vált, a kolozsvári Ferenc József tudományegyetemen tanult s lett Apáthy István professzor tanársegédévé, majd adjunktusává. Szerb anyanyelvén kívül kitűnően beszélt magyarul, de tudott németül, franciául, angolul és oroszul is.

Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül időztem el Toró Tibornál, hiszen ha igazat lehet adni Vekerdi Lászlónak, aki nagy beleéléssel elemzi és kommentálja Staar Gyula: Fizikusok az aranykorból című "beszélgetőkönyvét" (Forrás, 2006/9. szám), s miközben azt bizonygatja, hogy a nagy felfedezők száma és minősége jóval nagyobb a díjazottakénál, s a tudományban egyre inkább a csapatmunka hozza a kiemelkedő eredményeket, a neutrinót fölfedező, amúgy világszerte ismert és elismert Toró professzorról így ír: 

"Önkéntelenül felmerül az emberben a sanda kérdés: kellő intézeti, intézményi, anyagi, politikai háttér, és nem utolsó sorban társadalmi támogatottság esetében lehet, hogy Toró Tibor kapott volna Carlo Rubbia helyett Nobel-díjat? Hagyjuk, jól van így is. Különben is, akad még kutatnivaló elég, és Rubbia (nagyon rokonszenves) véleménye szerint a Nobel-díj csak gátolja az aktív kutatómunkát. Mondhatta volna akár Vermes tanár úr is, olyan szellemes, találó mondás. Staar Gyula mindenesetre feltesz Toró Tibornak egy egyedi, a többieknél elő nem forduló kérdést:
- Ha mondjuk kétszáz év múlva visszatérhetnénk az árnyékvilágból, miről érdeklődnél először,
mire lennél kíváncsi?
- Mindenképpen szeretném megtudni, hogy a fizikusoknak sikerült-e egy koherens, logikus, szintézisteremtő elméletet megalkotniuk. A másik, ami nagyon izgatna, hogy hol tart a neutrinókutatás. Még mindig csak három neutrinót ismernek-e, és az univerzumban rejtőző sötét anyag felfedte-e titkait?" 

Nekünk, laikusoknak, akik inkább csak "hozzászagolunk" a dolgokhoz és jóindulatú érdeklődésünk elbotlik a szigorú szakmai igényesség küszöbén, nem is azt a kérdést kell teljes mélység-szélességben tisztáznunk és megértenünk, amit a relativitás elméletét megelőlegező, megfogalmazó, majd kiteljesítő és továbbgörgető tudós elmék lefektettek, hanem azt az egyre cáfolhatatlanabbnak tűnő valóságot, hogy ez a világ végtelenül véges, hogy a semmi mögött is van valami, hogy minden minőség törvényszerűen feltételezi a saját ellenpólusának a meglétét. A Bolyait és Einsteint, majd az utódaikat emésztő elmélet izgalmas és rendhagyó irodalmi megközelítésnek tartja a sepsiszentgyörgyi újságíró-bölcsész, Bíró Béla József Attila Eszmélet című versét (meghallgatható Latinovits Zoltán remek előadásában is), amelyről tavaly 350 oldalas, interdiszciplináris eszközökkel operáló monográfiát adott ki Csíkszeredában (Bíró Béla: Eszmélet és körkörösség. Bibliotheca Transsylvanica, 61. Pallas-Akadémia, 2008), s mivel nagy költőnk se vetette meg a filozófiát (Vágó Márta emlékirataiból tudjuk, milyen mélységű és intenzitású filozófiai csatákat vívtak Attilával, s hogy József Attila minden gyakorlati kérdést szeretett filozófiai dimenziókba emelni), versciklusa tulajdonképpen egyetlen nagy idő- és térutazás, a modern kozmogónia legfőbb kérdéseinek és paradoxonainak a sajátos kivetülése; ennek nyomán szánta el magát, hogy alaposan, a különböző természettudományok elméleteibe "belekontárkodva" körbejárja a "téridő körkörösségének hipotézisét", amely mellett maga is lándzsát tör. Szerinte ez az elképzelés inkább csak a művészetekben "számíthat több-kevesebb respektusra, s ott sem magától értetődően", viszont "nem csak a természettudomány régebbi és újabb eredményeivel nem áll ellentmondásban, de talán legmakacsabb paradoxonainak racionális (az eddigieknél mindenképpen racionálisabb) értelmezésére is lehetőséget teremt. A kérdés rendkívüli hordereje talán egy esztéta elmefuttatásait is érdemessé teheti arra, hogy igazságuknak (a botlásokat és az esetleges tájékozatlanságból adódó melléfogásokat megbocsátva) az adott szakterületek szakemberei is megpróbáljanak utánajárni. Illúzióim természetesen nem lehetnek. A természettudós ritkán bízik meg a - saját szakterületén talán vele egyenértékűt teljesítő - humán szakemberben. De - ki tudhatná - előbb-utóbb mégis akadhat valaki, aki - a "vak tyúk is talál szemet" elvét vallva - utána jár: hátha egy az elméletek közt szabadabban mozgó kívülálló, akinek látását - a nagy magyar fizikatanár Mikola Sándor szavaival élve - nem akadályozza az elfogadott elméletek köré rögtönzött állványzat, esetleg olyan alapvető összefüggéseket is megpillanthat, melyekre a (túl sok ismeret által nem csak magabiztossá tett, de bizonyos mértékben el is vakított) szakembernek már nem lehet rálátása."

Az, hogy Bíró Béla szövetségeséül nevezi meg József Attilát abban a meggyőződésében, hogy a "kétértelműségek világában" élünk, amikor a kint lehet egyszerre bent is, a fent lent is, egyesek szemében talán felér egy olyan eszement tettel, mintha azt jelentené be, hogy márpedig ő föltalálta a perpetuum mobilét. Vagyis azt a gépet, amely örökké mozog, mert annyi végtelen energiaforrás van benne, hogy nincs szüksége energiát felvennie környezetéből. Az örökmozgó gondolata - amelyre a Francia Tudományos Akadémia már 1775-ben végleges "embargót" jelentett be, ekkortól kezdve nem fogadják az azóta is fel-felbukkanó kísérletezőket - mindig is élt az emberiségben, s természetesen, az a mód, ahogyan mi a gépek munkavégzését tapasztalati világunkban elképzeljük, valóban lehetetlenné tesz minden kísérletet. De azt se felejtsük el, hogy a paradoxonokkal küszködő természettudomány igen is, fel van készülve arra, hogy a laikus szemmel a lehető "legképtelenebb" törvényekre is fényt deríthet. Mert ha gép soha nem is létezhet örök mozgásban, egy rendszer, mint amilyen a világmindenség - amely magába kell hogy foglalja a "világsemmiséget" is -, nyugodtan elforoghat míg a világ a "saját tengelyén", hiszen egyre tisztábban "látjuk" azt is, ami nem látható: az örök természetet.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2009. január 24.

Nincsenek megjegyzések: