2009. április 11., szombat

Neves helyszínek, neves embereink


Az alábbi bejegyzés több részletében már megtalálható a blog eddigi anyagaiban. Ennek ellenére önálló írásként helyezem el itt, hiszen most került föl a huszadikszazad.hu Páholy rovatába, s ebben a szintézisben, minden önismétlés dacára is önálló írásnak hat.

*
Egyre csak gyűlnek a huszadikszazad.hu adatbázisában a neves „kortársak”, akik korabeli fellépése több mint egyszeri figyelmet érdekel. A sajtóanyagok által felidézett évtizedek közszereplői természetesen jóval számosabbak, így a Névtár-ban tapasztalatom szerint inkább csak azok kerülnek be, akiket nem csupán a politikai-gazdasági konjunktúra sodort bele az események alakulásába, hanem maguk is tevékeny, minden szempontból meghatározó formálói voltak a történelemnek, a szellemi életnek.

A közösségi emlékezet amúgy szorgosan igyekszik manapság névszerint is átmenteni a múltból mindazokat, akikről úgy érzi, köszönhet nekik valamit, akikhez bizonyos sorsdöntő események, fordulatok köthetők, s akiknek ma már csak kegyeleti úton lehet valamit is törleszteni az életükben, esetleg éppen az életükkel hozott nem kevés áldozatért. A temetőkben szorgalmazott általános és hagyományos családi mementó e célra sokszor nem működőképes, bár igaz az, hogy számos jeles emberünkre emlékezni ma még inkább csak temetőkben tudunk, ugyanis a más jellegű, tisztelgő kegyelet megnyilvánulásai sok esetben késnek.

Nem szeretnék hiú és köldöknéző embernek látszani, de azt elmondom, hogy a puszta kíváncsiság kedvéért felkerestem a Wikipédia Híres kolozsváriak listája szócikkét, amely jelenleg is szerkesztés alatt van, s „a Kolozsváron született vagy a városhoz a tevékenységük kapcsán kötődő híres embereket” tartalmazza. Kolozsvári születésű író, újságíró lévén, némileg joggal kereshettem a magam vagy a volt egyetemi tanár apám, a földrajztudós nagyapám nevét is e hosszú-hosszú lajstromon, amely - jól tudom - az oldalt felkeresők alkalomszerű ötletei és javaslatai alapján duzzad és teljesedik ki. Mit mondjak: nem vagyunk rajta... De akár első ránézésre is, kapásból tudnék több tucat nevet mondani, akik úgyanígy nem kerültek be a Wikipédia látómezejébe. Igaz, azok még többen vannak, akik szerepelnek ugyan a híres kolozsváriak listáján, de szócikkük gyakorlatilag még várat magára, hiszen az internet sem egyéb egy roppant temetőnél, ahol holt és eleven információk “hantjai domborulnak”, viszont a jó, megbízható keresőmotoroknak köszönhetően könnyű és meglepően átfogó sokszor az eligazodás.

Eszembe jut Páskándi Géza zseniális abszurdoid darabja (nagyon szerette hangsúlyozni ezt a határozott műfaji elkülönülését az abszurd drámától), az Akik nincsenek a Brehmben, amelyben panasztevők gyomrozzák megszeppent szerkesztőt amiatt, hogy hiányoznak a frissen kiadott Brehmből, pedig ha másnak nem, nekik valóban ott a helyük. E panasz pedig egyre jobban propagálódik, végül egy hatalmas elmegyógyintézet egyesíti mindazokat, akik vagy amiatt dohognak, hogy nincsenek, vagy azt állítják, hogy indokolatlanul vannak benne az emberiség legátfogóbb állatmeghatározójában. Az író sarkítása a végsőkig vitt kivagyiságot körvonalazza és veszi célba, de most arra is jó, hogy józanul eltöprengjek azon: vajon szeretném-e igazán, hogy híres kolozsváriként tartsanak számon mindazért, amit eddigi életemben tágabb környezetemért tettem, mindenek előtt szellemiekben; hiszen 1968 óta gyakorlatilag minden közvetlen kapcsolatom megszakadt szülővárosommal. Fél évszázad telt el úgy, lapszerkesztéssel, hogy a kezem ujjain meg tudom számolni azokat az alkalmakat - jobbára temetésekről van szó -, amikor eljutottam Kolozsvárra. Közvetlen rokonaim - szüleim, testvéreim - is rendre odahagyták, s a valamikori éltető helyszín megkopott, kiüresedett, elsemlegesedett. Igazság szerint több joggal lennék köthető életem olyan színhelyeihez, mint Bukarest, vagy akár Csíkszereda is.

Igaz, hogy ez utóbbi városban a naptár szerint csak 2003 karácsonyától élem mindennapjaimat, de évtizedekkel korábban már a szüleim kiszemelték maguknak a vidéket: a hetvenes évek végén váratlanul elhatározták, hogy feladják kolozsvári illetőségüket és Csíkba költöznek idős napjaikra. A gyermeki illendőség úgy kívánta, ne firtassam érzéketlenül döntésük hátterét, amelyben legalább annyi volt a kényszerű tragikum, mint egy új, még ez egyszer megkísérelt életépítő nekifutás reménye. Döntésük után az én későbbi választásom magyarázata már roppant egyszerű és érthető: az ő csíkivá válásuk néhány szép, majd megpróbáltatással terhes gyakorlóéve után, időnap előtt e földben leltek végső nyughelyet, s hagyták hátra örökségként legutolsó, még alig belakott fészküket. Testvéreim közül egyedül követtem őket, hogy a nyomuk, az emlékük ki ne hűljön egészen.

Persze, ennyi még nem elégséges ahhoz, hogy az új közeg odatartozónak fogadja el az alkotó embert, és néhány évnél mindenképpen hosszasabb folyamat szükségeltetik ahhoz, hogy a jövevényből “csíki ember” legyen. Mindenesetre a város története igazolja, hogy nem lehetetlen, sőt...
Pár esztendeje a csíkszeredai Kájoni János Könyvtár három könyvtárosa saját kezdeményezésű könyvjelzőgyűjteménnyel állt elő, amelynek minden egyes darabján neves csíki személyiségek arcképe és rövid méltatása kapott helyet. Az anyag, bár nem volt teljes, 36 távolabbi és közelebbi múltunkban élt jellegzetes, Csík vidékéhez szorosan kötődő híres embert tartott számon. Mivel a kezdeményezőknek nem állt a rendelkezésére kiterjedt információs-műszaki apparátus, sem a feladat nagyságához mért ráérő idő, a teljesítmény professzionalizmusa a szenvedéllyel, ám puszta magánszorgalomból végzett, műkedvelő tevékenységekre jellemzően vitatható lett, mind a válogatás, mind a bemutató szövegek tartalmát illetően. A kezdeményezőket s a munka oroszlánrészét végzőket szerencsére nem törte le az eredmény kapcsán elhangzott temérdek okoskodás és akadékoskodás, építő módon álltak hozzá a bírálatokhoz, s az első sorozat kivitelezése után egy évvel sikerült jelentősen bővíteniük a neves csíkiak listáját, illetve gazdagítani a tartalmi és formai vonatkozásokat. Így jött létre a könyvjelzősorozat második gyűjteménye, amely immár 44 személyiséget számlál, a kettő együtt pedig már igen tisztes arcképcsarnokot alkot.

Örök vitára alkalmat adó szempontnak bizonyult ezúttal is - és ezzel minden, helytörténeti jellegű lustrának hivatalból szembe kell néznie -, hogy ki az, aki még beleillik a vizsgálódás feltételrendszerébe és meddig lehet büntetlenül tágítani a kört, hogy minden, a szűkebb tájegység kihordta teljesítmény megkapja az illő figyelmet, ne egyszerűen csak egy parttalan névsorolvasás legyen, hanem a térség életében jelentős helyet elfoglaló személyiségeket értékelő szellemtörténeti becslés is egyúttal. A ki kerül be és a ki maradt ki nyugtalanító és ellentmondást gerjesztő kérdései sosem lebecsülendőek és nem seperhetők a szőnyeg alá. Gátat kell vetni már jóelőre mind a parttalan kisajátítást, a kritikátlan besorolásokat hajszoló, mind a mereven kirekesztő, formalista szemléletnek, mert csak így biztosítható az eredmény, hogy nem sikkad majd el a figyelem köréből senki, aki arra érdemes, ugyanakkor az arcképcsarnok jellege nem csúszik el az olcsó, kirakati provincializmus irányába.

Érdemes megfigyelni a csíki provincia személyiségeinek kettős mozgásirányát - amely különben majd minden, jeles szülötteket adó helységnél megfigyelhető, csak az arányok különbözőek -; az egyik a végvári szülőhelytől való elmozdulás, kitörés, majd az egyetemesség szintjén való kiteljesedés vargabetűje, a másik a Csíkba való betelepedés és itt népszolgálati elszántsággal és odaadással intézményteremtő, teljesítménygerjesztő, provinciaépítő sors vállalásának, a tudatosan csíkivá válásnak az életútja. (Előbbire a földrajztudós Xantus János, utóbbira a Kájoni János példája a jellemző...)

Azt a következtetést levonni az eddigiekből, hogy nem csupán Csíkra, de majd minden vidékünkre ráférne az ilyen jellegű és tartású helytörténeti önfelismerés, jogos, ám nem elégséges tanulság. A neves emberek jelentőségét, szellemi kisugárzását ébren tartani sajátos módját láthatják el olykor azok a képzőművészek - grafikusok, festők, akár fotográfusok is -, akik előszeretettel rögzítik kortársaik vagy éppen a letűnt múlt személyiségeit, örökítik meg hol a karikatúra, a skicc, a rajz, a festmény vagy a fotográfia segítségével a fizikai arculat kifejezte nyomokat, egy-egy szellemi jelenlét képi lenyomatát.

Itt van mindjárt, kezünk ügyében a Magyar Elektronikus Könyvtárba nemrég fölkerült Major Henrik írói Panoptikum-a (1913), amely nagyszámú korabeli magyar író és újságíró karikaturisztikus portréját tartalmazza, s amelyhez maga Kosztolányi Dezső írt meleghangú, ajánlással felérő előszót. A nagyszalontai születésű grafikus, aki emigránsként végül is New Yorkban halt meg 1948-ban, egész életét egyfajta dokumentarista, ténybegyűjtő programnak szentelte. Íróskiccei mellett színészportréi is jelentősek, emigrációja után pedig politikai rajzoló, majd az amerikai filmszínészet hivatalos karikaturistája - többek között Chaplin megörökítője - egyben. Kosztolányi szerint a Major-féle íróportrék nem is jöhettek volna létre másutt, mint Pesten: “Ebben a poros és beteg és cinikus városban született meg a művészete, ahol a nyugat és a kelet ölelkezik, s heves karakter-érzéke itt lobbant fel, ahol az ívlámpák mellett, hátsóudvarokon petróleumlámpák, áporodott illatok égnek és görbe-utcákon fantasztikus figurák ödöngenek, rongyosan, mint a koldusok és rikitóan kifestve, mint az élet cirkuszának legszomorúbb bohócai.”

Másfajta, egyfajta műtermi megközelítésre vállalkozott pár évtizeddel később a különben színvilágban gondolkozó zsögödi Nagy Imre festőművész, aki mind a két világháború között, mind a második világháború után örömét lelte abban, hogy az erdélyi irodalom és szellemi élet válogatott arcképcsarnokát létrehozza. Néhány lényeges ceruza- vagy szénvonással létrehozott, az ábrázolt írók által is szignózott portrék - a fotográfiai dokumentumokon túlmutatóan - a magyar kultúra közösségi emlékezetének felbecsülhetetlen örökségéhez tartozik.

Az erdélyi képzőművészetben azóta is élő ennek a dokumentarista érdeklődésnek a továbbmentése: a kolozsvári születésű, de Budapesten, tragikus körülmények között elhunyt Cseh Gusztáv grafikus az erdélyi főemberekről készült, kitűnő és korszakalkotó grafikai sorozatával a kisebbségellenes romániai diktatúra körülményei közepette is leütötte az arcképcsarnokba szervezett hagyomány- és értékátmentés alaphangját. Kezdeményezését többen is folytatják, elég ha közülük Paulovics László, Szatmárnémetiből Németországba elszármazó, ma Szentendrén élő grafikust említem, vagy a brassói Csutak Leventét, aki nagyszabású grafikai kompozíciók összefüggő sorát alkotta meg az erdélyi kultúrtörténet nagyjainak teljesítménye, hagyományaik továbbmentése céljából, s ehhez - a brassói magyar lap grafikai szerkesztőjeként - nyilvános fórumot is teremtett.

Említhetném ugyanakkor a tiszántúli születésű Bérci László 1939-1943 között készült emblematikus fotográfiáit a népi írókról, Asztalos Istvántól Darvas Józsefen, Féja Gézán, Kodolányin, Móriczon át Tersánszky Józsi Jenőig és Veres Péterig; az sem lehet véletlen, hogy az 1943-as szárszói írótalálkozó portréi is mind egy szálig kiváló Bérci-fotók, amelyek kapcsán a kollekciót méltató Pintér Lajos többek között így ír: “Vagyunk mi, portrék nézői: kiknek tudnunk kell az értékek értékét. (Lehet: az értékek és igazságok elhagyatottságán kétségbeesni mégse oktalanság.) Van az érték, ami: talán igaz, érdeklődésünk nélkül is rengő virágzásba pattan egyszer. S a legjhobb portrét az készítheti, legpontosabbat, legemlékezetesebbet, aki a közönségéért elkötelezett, felelős ember megjelenítésére tör. E három adott pontja jelöli képzeletünk háromszögét.” (Népi írók. Bérci László fotói 1939-43. A kecskeméti megyei művelődési központban szervezett kiállítás katalógusából.)

A “Brehmbe bekerülni” - ahogy az Páskándi jelenetének keserű tanulságából kiderül -, szempont kérdése; attól függ, hogy emlékezetünk működéséhez milyen játékszabályokat állítunk fel. Hogy vállaljuk-e a parttalanság felé taszító pozitivizmust, vagy az értékre fókuszáló szigorú,s némileg elfogult szelekciót szorgalmazzuk. Bármelyik ösvényt választjuk, nagyon lényeges, hogy a kettő között a szükséges átjárók végig nyitva maradjanak, mert - a Páskándi professzora megfogalmazta végszó szerint ­ “az igazság percről percre, óráról órára, napról napra, évről évre, századról századra szüli az igazságtalanságot...”

Csíkszereda, 2009. április 8.

Cseke Gábor

Illusztráció: Kaffka Margit portréja Major Henrik Panoptikumából (1913). Tevan-kiadás

Nincsenek megjegyzések: