Mindig vágytam a kalandok után, végül - mert az elérhetőbbnek bizonyult - nagy előszeretettel írtam olyan emberek hányódásiról, akiknek volt bátorságuk kitörni hétköznapi körükből és vállalni a bizonytalan kalandokat
Az az ember, akiről több alkalommal is írtam és akinek 1989 előtt, bár újságíró volt, sikerült bekóricálnia a fél világot, 1997 óta nincsen az élők sorában. Nem túl hosszú, ám hányattatásokban gazdag életében megvalósította azt, amit közülünk nagyon kevesen: kamaszkori vágyait követve behajózta a világ egy tetemes részét.
Egyetemista korunkban ismerkedtünk össze: sovány volt világéletében, mint egy agár, kerek, mélytüzű szeme úgy fúródott a másokéba, hogy az ember legszívesebben bevallott volna mindent öt perc alatt. Az volt az érzésem, képes a vesékbe látni. Gyakran találkoztunk a kolozsvári egyetemi irodalmi körben, majd elváltak útjaink, én laphoz kerültem, ő valahová a Bánságba, s csak amikor a hetvenes évek elején megalakult a bukaresti televízió magyar adása, tűnt fel ismét környezetemben, emberi közelségben. Ráhajtott az operatőri-riporteri szakmára. Nem sokára a magyar szerkesztőség egyik legstrapabíróbb operatőre lett, aki szerette önállóan megkomponálni mondandóját és annak képvilágát.
A nyolcvanas évek elején széleskörű visszhangja volt annak a vállalkozásnak, melynek maga is részese lett: zömmel marosvásárhelyi egyetemisták tutajjal leereszkedtek a Maroson, majd a Dunán, ő pedig filmezte őket egy-egy megállójuknál. A riportélményből szoros kapcsolat lett, a következő kalandra már közösen, maguk ácsolta tutajjal vágtak neki a Fekete-tengernek, hogy körbeutazzák. Ő volt az expedíció riportere, filmese. Pár nap múlva hatalmas ciklon közepén találták magukat, a tutajhoz kötözve maradtak csak fenn a fedélzeten. A kormányozhatatlanná vált járművet a hullámok és az áramlás Ogyessza felé sodorták, ott találtak rájuk a szovjet határőrök, étlen-szomjan, fizikailag meglehetősen lepusztulva. Pénzük semmi, személyi adataik még automatikusan gyanút keltettek abban az időben. A csávából Robert Rozsgyesztvenkij költő, akkor a Szovjet Írószövetség egyik vezetője húzta ki őket, Domokos Géza, a bukaresti Kriterion igazgatója, a romániai írószövetség igazgatósági tagja személyes kérésére; Robert és Géza hajdanában, még moszkvai diákkorukban barátkoztak össze.
Így érkeztek haza, csontra fogyva, de lelkesen az expedíció tagjai. A kalandról film (Aradits), illetve könyv is készült (a román turisztikai folyóirat kiküldött riportere írta), természetesen az események, a majdnem tragédiáért való felelősség kiosztásának ellentmondásos bemutatásával.
Következett egy eseményekben és tanulságokban gazdag riportút egy román halászhajón, amelynek tanulságos történetét szintén sikerült elmeséltetnem Lacival.
A tutaj Lacinak további hírnevet hozott: nem véletlen, hogy egy hajdani katonatisztből lett író, aki szabad idejében jachtot vezetett s aki fejébe vette, hogy olyan motoros bárkát építtet kapcsolatai és jóismerősei révén, amellyel - többedmagával persze - megkerüli a földet, meghívta expedíciójába, amit Decebal dák vezérről kereszteltek el, s amelynek úgymond Laci lett volna a tévés krónikása.
A tutajos kalandról szóló vallomása akkor már magnószalagon volt, éppen csak meg kellett szerkeszteni s meg is jelent még akkor, mielőtt a világkörüli hajóútra rajtolt volna. Aradits Laci nagy reményeket fűzött az utazáshoz s nekem ígérte a kaland megírásának elsőségét. Le is utaztam a Duna melletti Olteniţába, ahol a hajóépítő műhelyekben, hazafias munkával készült a Decebal, s amelynek munkásai műszak után, puszta lelkesedésből bütykölték a bárkát, amelynek több hónapi hányattatást kellett kiállnia.
Az induláskor egy üveg áfonyaszörpöt nyomtam a Laci kezébe - a feleségem készítette, nagyon tömény, kocsonyásan sűrű volt, energiapótlóként szántuk az expedíciónak. Barátunk boldogan tette el az üveget, de az örömből később üröm lett: a Dunára bocsátott jármű, amelyet ünnepélyesen, beszédekkel és szapora zászlólengetéssel és pezsgősüveg töréssel köszöntöttek, kormányozhatatlannak bizonyult az első pár száz méter megtétele után. A bárkát visszavontatták a szárazdokkba, a hibát kijavították, majd pár nap múlva a Dunán lefelé elindultak a Fekete-tenger felé.
A tengerre szállásnál személyesen nem voltam jelen, de figyelemmel kísértem a Decebál útját, amíg kijutott a Dardanellákból és a görög szigetvilág tekervényes útvonalain hajózott. Sajnos, egy különösen erős nyári vihar itt is közbeszólt, a zátonyhoz csapódott hajó annyira megsérült, hogy haza kellett vontatnia egy kereskedelmi járatunknak.
A kalandos történetet, bár nem lett belőle világkörüli út, ismét papírra rögzítettük. Aradits Laci elmondta: élete legnagyobb csalódása az volt, hogy amikor nehéz pillanatai elején elővette az általunk adományozott üveget, meg volt róla győződve, hogy áfonyapálinka. Életében olyan keserű csalódásban nem volt része, mint akkor...
Visszaemlékezésében Laci a Decebál tulajdonosát okolta a sikertelenségért. Sajtóvita lett belőle: a tulajdonos azt hányta a szemére, hogy széthúzásra szította a legénységet. Meg hogy az italkészletét dézsmálta, azért is vesztek össze.
(Ma már ki tudja, mi az igazság - amely rendszerint mindig középütt szokott elhelyezkedni...)
Szegény Laciról tulajdonképpen akkor vettem észre, hogy menthetetlenül szeszfüggő, amikor kalandjairól meséltettem. Néhány órai magnóra mondott beszámoló után, miközben sűrűn koccintgattunk, egyik percről a másikra összecsuklott. Egy más alkalommal a megbeszélt találkát szabályosan elfelejtette: miközben ajtaján hosszasan csengettem, ő mámoros álmát aludta, mint aki nem tud semmiről semmit.
A poharazás vitte el végül: a kilencvenes években, egy kora hajnalban, Nagyváradon vonat gázolta halálra, közel az egyik külvárosi kisállomáshoz. Kiteljesedni nem tudó, tehetséges erdélyi filmes veszett el vele, aki után egy felejthetetlen rövidfilm is maradt - máig örvendek, hogy egy félig-meddig rám erőszakolt házivetítésen végignézhettem: a Duna deltában utaztában, a hajó tatján állt s a haladástól és a hajócsavartól a vízen keletkezett fodrokra, hullámokra fókuszolva a végtelen változatosság csodálatosan sejtelmes formajátékát teremtette meg. Sehol egy szó, egy alak, csak a víz mozgása, alakváltozása - s az utat kísérő természetes vízi hangok…
Illusztráció: Aradits László a Decebal fedélzetén, amint a sikertelen vízrebocsátást filmezi * Fotó: Székely Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése