2009. június 3., szerda

Kölcsönsorok 2/4.


ION MUREŞAN

Mureşan, Ion (1955, Vultureni/Borsaújfalu * Kolozs megye): költő, esszéíró. Kolozsváron szerez bölcsészdiplomát, majd falusi tanár. 1988 óta a Tribuna című irodalmi folyóirat szerkesztője; közírással is foglalkozik.


Pohár
(Pahar)

Tündöklő éjszaka.
A sárgás hold kitelve remeg a pohárban.
Ujjam a pohárba dugom.
Majd könyökig belenyúlok a pohárba.
Majd a vállamig nyúlok a pohárba bele.
A vodka akár a jég, hideg.
A pohár alján roppant terméskő.
Van ott még lehullott lomb és elfeketült gyökerek.
Továbbá egy hasadt gumicsizma.
A pohár fenekén egy rozsdás kályha áll.
Fejemet a pohárba dugom.
A vodka akár a jég, hideg.
Kinyitom szemem a pohárban.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Azt mondom: “Álom minden, csupa béke.”
A terméskő fehér, vörös erezettel.
Most meglátom a szörnyet.
Most hallom őt, halkan dorombol, macskamódra.
Látom elkékült lábait.
Látom iszonyú farkát kikandikálni a terméskő alól.
A kőtömb mellett tiszta forrás csörgedez.
Kristályosan csobog a kavicsok fölött.
Körötte örökzöld a fű.
A fű közt kecses virágok nőnek.
A forrás vizében, játékbabányi apró gyerekek úszkálnak.
Hihetetlenül gyors mozdulatokkal úsznak.
Élénk színű kis ruhában, ingecskében, apró nadrágban felöltözve úsznak.
A pohár angyalkái senkit nem harapnak s nem bántanak.
Hányni támad kedvem a szánalomtól, hányni kén' a szomorúságtól.
Hányhatnékom van a gondolattól, hogy lenyelhetnék egy ilyen angyalkát.
El is bőgném magam a gondolattól, hogy hirtelen annyira egyedül maradna.
Sírhatnékom van ha arra gondolok hogy egész éjjel szipogva felzokogna bennem.
Sírás fog el a gondolatra hogy óvodában tanult dalokat idézne bennem.
Vékonyka hangján elénekelheti, hogy “Itt van, itt van a tavasz!”
Körmömet a szörny hátába vájva a pohár aljára szállok.
Ott egy kőtömb van piros erezettel.
A pohárban, távol, kutya ugat.
Ősz van.
A fogyatkozás napja.
A puffadt sárga hold a pohárban remeg.
Egy gyertyakormos üvegcserépen át látom egy légy keresztülrepül a villanyégőn
Hátába vájt körömmel a szörny fejét kirángatom a kő alól.
Roppant háta kígyózik mint hegyek közt a vonatszerelvény.
Körmömmel cibálom a szörny mozdonyát a kőlap alól.
A pohár angyalkái egymást kézen fogva illedelmes körtáncot lejtenek.
A pohár angyalkái körbelejtenek minket és énekelnek.
“Minden béke, minden álom.”
A szörny egyik szeme anyáé, a másik apáé.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Kiolvasom anyám szeméből: “Gyermekem, mikör jön meg már az eszed?”
Kiolvasom apám szeméből: “Gyermekem, mikör jön meg már az eszed?”
A pohár vasabroncsként homlokomra szorul.
Fájdalmas.
A fejem a falhoz csapódik: egy, kettő, egy, kettő.
A pohárbeli angyalka, fájdalmában, szipogva zokog.
A pohárbeli angyalka cérnahangon dalolja bennem: “Itt van, itt van, a tavasz!”
“Minden béke, minden álom.”


Az alagút
(Tunelul)

Asztalnál ülünk pincérre várva.
Szomorúan, töprenkedőn,
mert tudtuk, kevés maradt az életünkből.
Képünk ekkor átszakítja az utcai falat.
Mintha éppen akkor, azonnal, látni akart volna
egy ellenkezést nem tűrő tekintet mintha
egy srác kis lombfűrésszel körvonalunkat körbevágta volna
egy deszkadarabból.
A képünk később átszakította
az épp arra jövő busz oldalát
egy pillanatra minden megállt
az áthatolásig.
Képünk továbbá a túloldali ház falát is átütötte
keresztülgázolva szekrényen székeken
gyermekeken és nőszemélyeken.
Képünk hogy épp asztalnál ülünk pincérre várva
alagútként fúrta át a távoli hegyet
cafattá szaggatva a tenger fölött lebegő sós leget
egy török hajót és egy halat.
Képünk meg üvegalagútként áthatolt
a sivatagon.
Anyám a mellén érzett egy lökést
miközben pincérre váró asztalnál ülő képünk
átsuhant rajta
és a kutyánk ugatott
és a kakasunk kukorékolt
áthatoltan.
És lassan, ráérősen, képünk újra átfúródott a városon
és a kocsma túlsó falán és a képünk
reánk rontott,
de mi benne se voltunk.

Az istenekről
(Despre zei)

Kezükben haszontalan tárgyakat cipelnek.
Nyomukban a levegő csupa össze nem illés: semmi nem illik semmihez.
Teszem azt, tíz méternyi körön belül
érezni valami fanyar sutaságot
vékonyka réteg ostobaságot.
Az utca fölötti égbolt akár a részeg tekintet:
aranyba játszó fakózöld
fekete lyukkal a nap helyén
a közepén.
Minden pillanatban várható, hogy a kerítések mögül
ezernyi gyerekfej bukkan elő
hogy könyörtelenül kicsúfoljanak
és cérnahangon visongva
gyalázó szavak ezrével illessenek.
De a dolgok mindenek előtt, megalázottaknak tűnnek; egycsapásra
budiban felejtett múzeumi tárgyakká válnak.
Mikor érzed hogy a tárgyakat megsajnálod
és végtelen szánalom fog el magad iránt,
biztos lehetsz, hogy istent láttál,
ki elvonultában észrevett téged
s azonnyomban el is felejtett.

Az ablakból
(De la fereastră)

Ha egyszer eljutunk a Városba
te is meglátod miként nyílnak a redőnyök
az asszonyok hogyan hajítják ki a vacsoráról megmaradt
angyalszárnyakat.

A versől való vers
(Poemul despre poezie)

Egy életen át gyűjtöttem a rongyot egy madárijesztőhöz.
Emlékszem a napra amikor az ágy alá rejtőzve betetőztem
művemet
az ócska cipők halmára ahová olykor lehajtottam fejem
mikor elszenderedtem.
Most meg hogy elkészült
valahányszor eljön az éj eloltom a lámpát és már attól
hogy sejtem ott van
a rettegéstől felüvöltök.

Középszerű dal
Strófák 1930-as hírekre
(Cântec mediocru
Strofe pentru faptele diverse, 1930)

Mellettem az ősz elszelelt
(Nőktől hemzsegett az utca)
Mellettem az ősz elszelelt
Karon ragadott engemet
Éjjeli vackára húzva.

Egy kertbe vonszolt ezután
(Sárga gyümölcsfák, szürke égbolt)
Egy kertbe vonszolt ezután
És megtelt rozsával a szám
Rámcsukta a kertnyi koporsót.

És rámszólt: hunyd le a szemed
(Mostantól jó éjt, kisbabám);
És rámszólt: hunyd le a szemed,
És nyíltan megcsókolt engemet;
És szólt: mostantól enyém vagy ám!


Hideg
(Frig)

Az emlékezet határain akkora a hideg
hogy ha egy hattyút lövedék talál el
egy öreg is ellakhatna a tátongó seb mélyén.

Az emlékezet határain akkora a hideg
csak a szomszédok állnak derékig fűrészporban és dalolnak
csak a szomszédok - mint holmi zöldes lángok.

Az érthetetlen vers
(Poemul care nu poate fi înţeles)

Én az érthetetlen verset faragom.
Ez egy kő: fényes, fekete,
amiből hirtelen harminchárom fenevad érdes
szőrzete nő ki;
a város terén elterülő zöld mocsár -
nádasának sűrűjéből lágyan, hízelgőn vakkant
egy magányos róka;
a fából faragott menyasszony (ó, a csodálatos
famenyasszony!) - lila ruhája,
fű-benőtte szája,
az ablakot belepő nyöszörgés fehér mohája;

maga az égi odú és a vérfelhő, mely az égi odúban
vicsorog;
a varjúcsapat maga, mely vídáman köröz a
homlok körül,
homlokom fekete hóharmatja: a szájban a nyelv jég-
hideg és már-már törékeny,
mint egy isteni rendjel a
próféták mellén;
a bor, mely homokká válik a szájban.

Ó, micsoda idők, mikor a házunk sikamlós nyelvezet
tájain virágzott!
A szóló repedésekből előbúvó szavakon,
amikor a beszélő repedésekből kiözönlő szavak
csigaként másztak a falon...
Majd az elmeosztályok szelíd, porlepte irattárai,
ahol az őrültek kieszelte szimptómákat vizsgáltuk,
ahol megírtuk nagyszerű történetüket

amelyet épp ama szikár jelekkel róva,
magam se tudtam elolvasni soha.
Ezért foglaltam bele a versbe, ami
megérthetetlen.
Látom a kerek koponyát arany léggömbként
távolodik az égbe nyúló polcok fölött.

Hallom a tenger hullámait amint egy sárga
lerakat magas falának csapódnak
és félig belevénülve, félig roskatag,
föltekert dicsfénnyel a hónom alatt,
beállok a sorba, emberek százai mögé,
hogy én is láthassam, életem utolsó napján legalább
a gyógyító verset
ami megérthetetlen.

Nincsenek megjegyzések: