2009. szeptember 12., szombat

Kölcsönsorok 2/80

EMIL GÂRLEANU

Román novellaíró, szül. 1878., megh. 1914. Számos természeti tárgyú elbeszélést írt, amelyek igen elterjedtek. A román karcolat, tárcairodalom egyik nagymestere, a modern román próza egyik előfutára.


Az utazó
(Călătorul)


Utazunk!

A hangya előbújt a hangyabolyból és minden reggeli szokása szerint nekivágott a világnak... Tapasztalhatta már, hogy ami egyszer a szemen át a fejbe szüremlik, az meg is marad odabent; aki tehát sokat lát, az tud is, s még másoknak is juttathat belőle. Ó, milyen pompás a reggeli utazás, amikor feldereng a hajnal, a fű súlyosan csillog a harmattól, a levegő nyirkos és borzongató, az eget pedig aranyos fényhullám önti el. Meg aztán, reggelente mindent másként látunk, másképpen ítélkezünk; gondolataink nem cincálnak szanaszét, s már születésük pillanatában kristálytiszták, pontosak. Ez a magyarázata annak, miért koránkelő a hangya, s miért veszi nyakába a világot éppen pirkadatkor.

Ezen a reggelen kelet felé tartott. Lenyűgözte a nap szépsége, ami az első sugarak égre sziporkázó özönéből is kisejlett, miközben arról sem feledkezett meg, miszerint a menet közbeni ámulás-bámulás nem sok haszonnal jár. Igy aztán, a tarlóra érve, mihelyt egy vadász csizmája állta útját, fejébe vette, hogy alaposan szemügyre veszi ezt az emberi lényt. Amilyen merész és eleven teremtés volt, egykettõ felkapaszkodott a csizmasarokra tapadt homokszemcséken, s óvatosan megindult a csizmaszár varrásán, egyre feljebb. Igyekezett minél előbb búcsút mondani a fénylő bőrmicsodának, mert egy imásik vadász csizmájára emlékeztette, mikor is szemtanúja volt annak, miként pusztult el három bolybeli társa a kegyetlen bőrtalp súlya alatt. „Milyen furcsa, morfondírozott magában a hangya, mintha az emberek csak azért öltenék magukra e vastag bőrlábbelit, hogy másoknak ártsanak véle!" Míg ezen rágódott, elérte a vadász poros nadrágszárát. Ezt is sikerült megmásznia, persze, cikcakkban haladva, majd elidőzött a zubbony legelső zsebénél. Belemásszon vagy ne másszon? A tanulság, amit eddigi barangolásai nyomán s mások tapasztalatából leszűrt, az volt, hogy igen nehéz külsejükről megítélni az embereket. Egyik nagyanyjától hallotta, hogy amikor egyszer egy ember zsebébe tévedt, a szövetbarlang mélyén néhány hangyatojásra bukkant; nyomban hírül is adta a bolynak az esetet, az egész hangyanemzetség felkerekedett, s miközben a vándor az igazak álmát aludta, a szorgalmas népség egy pillanat alatt büszkén elhordta a tojásokat, mint valami hadisarcot... Hangyánk összeszedte hát minden bátorságát, és fürgén leereszkedett a zseb homályába. Ott aztán, míg ide-oda szaladgált, néhány rézpiculába botlott. Végigjárta, megvizsgálta õket, de azután sem tudta eldönteni, mire lehetnek jók ezek a jószágok. „Ugyan bizony, mihez kezdenek az emberek az olyan dolgokkal, amik semmi hasznot nem hajtanak nekik?" - töprengett. Aztán továbbállt. Feljebb kapaszkodott, egy másik zsebbe. Nézzünk szét ebben is! Alig ért le a mélyére, már fordult is vissza, s amilyen gyorsan csak tudott, iszkolt a napfényre. A dohánylevelekkel tömött zseb valósággal eíkábította. „No nézd csak, micsoda gyomokat gyűjtögetnek az emberek!" - szögezte le csalódottan a hangya. Nem volt szerencséje. Még feljebb mászott, míg a vadász nyakánál kötött ki. Az ember éppen akkor fölemelte a kezét. A hangya a kabátujj szélére iramodott, onnan pedig egy nagy ökölre lépett, amely egy puska agyán nyugodott. Amíg arra próbált rájönni, mire megy a vadász azzal a különös tárggyal, a puska csöve célba vett egy fürjet. Hirtelen szörnyűséges dörrenés rázta meg a világmindenséget, s a hangyát fojtogató, keserű füstfelhő borította be. A vadász az agyonlőtt madárnál termett, felemelte a földről és a tarisznyájára kötözte. A hangya irtózva iszkolt a kabátujjon visszafelé, majd a zubbony túloldalán leereszkedett. Útja a tarisznyán át vezetett. Gyors iramban igyekezett maga mögött tudni a vadász hátsó részét verdesõ bõrtáskát, de mire a végére ért, félelme elpárolgott. A tarisznyán megpillantott egy morzsát. Bármennyire sietõs volt az útja, ismerte a hangyatörvényt: a talált holmit tilos a sorsára hagyni; különösen, ha az a holmi - elemózsia! „Még szerencse, hogy nem megyek haza üres kézzel" - örvendezett és a morzsához sietett. De ahogy hozzáért, úgy el is eresztette rögtön: a morzsát teljesen átitatta a madár vére. „Brrr! Hát végül is ez az ember?" - borzongott meg a hangya, s amilyen gyorsan csak tõle telt, végigfutott a csizmaszáron. Onnan átlépett egy fűszálra, majd elégedetten lecsutakolta magát egy harmatcseppben.

Nincsenek megjegyzések: