A póttag (Petru Popescu)

7.

Supleantul című regényében Petru Popescu távolról sem ír meg mindent, amit a főtitkár lánya mellett vagy vele kapcsolatban átélt. Így a könyvben azt is ejti, hogy Kuba után Costa Ricába tartott a küldöttség, s ott is töltöttek pár kellemes napot. De az író siet, rövidíti az utat szerelmese szívéhez, s azzal együtt a szerelem végéhez is, mert a könyv végével - gondolhatjuk - véget ér a szerelem, megokosodnak a szereplők, vagy ahogy a mesében mondják: itt a vége, fuss el véle...

Épp ezért furcsa nekem, hogy pár napja egy jóbarátom, aki kíváncsian lesi a póttagról szóló bejegyzéseket, mind türelmetlenebbül érdeklődik nálam: ugyan, mondanám meg neki, ne hagyjam kétségek között őrlődni, hogy lesz-e végre valami ebből a szerelemből, vagy a nagyfőnök lánya olyan huncut erényövet hord magán, amihez az író sehogy se találja a kulcsot, vagy ha meg is találja időközben, kiderül, hogy az éppen nem nyílik... Igaz, hogy én valamelyik nap megnyugtattam, hogy várjon csak türelemmel, mert aminek meg kell történnie, az meg is fog történni, abban hiba nincsen, de még hosszú az út, még ezernyi jobbnál jobb alkalom adódhat a gondtalan hancúrozáshoz, mert PP egyelőre nagyon foglalt, az éjszakákat végerérhetetlen cikkírással tölti, és erre éppen az ő szerelme, Zoia biztatja, ő tartja benne a lelket és magas hőfokon a vágyat...

Bevallom azt is, hogy amikor megnyugtattam a barátomat: az író a könyvében is eljut oda, hogy letépje a pillanat virágát, csak egy kis türelem, de majd meglátja, az úgy lesz bemutatva, hogy a kutya se hiszi el, szóval amolyan regényes esemény lesz, amilyen csak a regényekben fordul elő, a valóságban soha, akkor ő visszakérdezett: jó-jó, de őt a valóság érdekli, hát nem értem? Az mindegy, hogy mi van a regényben, de mi van a valóságban?

Ettől kezdve én is egyre zaklatottabban nézek szét a könyvben s legszívesebben az írótól kérdezném meg, ha valamilyen csoda folytán egyik nap utamba hozná az élet. S ha nem is éppen személyesen, de áttételesen, egy kb. egy éve adott interjúja révén mégis csak közelebb kerülhettem az ő vélekedéséhez, amiből én azt a következtetést vontam le, hogy történt, ami történt, a könyve mégis csak regény lesz, amelyben az élményeit dolgozza fel, de nem a naplóját írja meg, hanem a valóság égi mását...

Íme, a barátom kedvéért néhány kérdés és felelet a 2008. december 14-én az Evenimentul Zileinek adott interjúból :

"Miként ismerte meg Zoiát, akiről írni készül? Mi volt az, ami vonzotta?

Első beszélgetésem Zoiával a Kelet-Berlin-Bukarest repülőjáraton zajlott le, és megtudtam tőle, hogy az olvasóm. Ezt egy igen röpke, egy évig sem tartó barátság követte. A végén Zoia amilyen fontos, annyira meglepő és saját magára nézve veszélyes tanácsot adott: "Mentsd magad!" Paradox módon arra buzdított kapcsolatunk végén, amelyről írni szeretnék, hogy a szabadságot válasszam.

Könnyűvérű volt-e Zoia, ahogy Alex. Stefanescu (egy kritikus - sz. m.) állítja?

Egy olyanvalakiről, aki oly magas polcon él egy társadalomban, képtelenség azt állítani, hogy könnyűvérű. A hatalom csúcsán bármit megtehet az ember. Bebizonyosodott, hogy míg fiatalon vadócként és kihívóan viselkedett, Zoia később érett és tragikus lényként élt.

Hogy érezte magát egy fiatal román író a diktátor lányának szeretőjeként?

Zoia rendkívüli és lenyűgöző egyéniség volt, aki családja sorsának rabja maradt. Igenis, szerettem Zoia Ceausescut.

Igaz, hogy a Szekuritáté választotta szét önöket?

Arról, hogy mit gondolt a Ceausescu házaspár, vagy hogy a Szekuritáté volt az, amely elterjesztette idillünk szóbeszédét, semmilyen bizonyító anyagom nincsen, de mindenki tudja, hogy egy adott pillanatban a hatalom valamennyi tekintete és a közönség érdeklődése rám felénk irányult. Ekkor tettem fel magamnak a kérdést és kérdezte meg tőlem Zoia is: "Mit gondolsz, mi történik veled és az irományaiddal?" Azt mondta nekem tehát, amit úgy is tudtam: hogy egy felelős és saját írása értékére büszke írót is rá lehet kényszeríteni, hogy selyemfiú legyen, mind szexuális, mind politikai értelemben. Odalett volna a büszkeségem és talán a lehetőségem is, hogy írhassak.

Nem volt más választása mint a szökés?

A menekülésemhez vezető döntés számos részletéről, beleértve a Ceausescuval folytatott egyetlen négyszemközti beszélgetésemről a Visszatérés / Intoarcerea („The Return“, Grove Press, New York) c. regényemben írtam, amit szeretnék Romániában újra kiadni, mert néhány éve fel se figyeltek rá, pedig olyan könyv, ami érdekelheti az olvasót.

Hogyan viselte el az ön távozását? Utána is kapcsolatban álltak?

Nem álltunk kapcsolatban, mert így láttam helyesnek. Azt leszámítva, hogy az útlevelet Ceausescu személyesen adta át (a jelenet és a közjáték benne van a Visszatérés-ben) és a távozásomat személyes dacként könyvelte el, lásd az én és könyveim nyilvános üldözését, tartottam attól, hogy ne okozzak a lánynak problémákat. Különben nem hittem, hogy valaha viszontlátjuk egymást, mert nem reméltem, hogy szovjet Oroszország s vele együtt a romániai kommunizmus is összeomlik.

Bánja, hogy nem látta viszont?

Amikor 1992-ben először visszatértem Romániába, tizennyolc évi távollét után, szerettem volna visdzontlátni, de közbejött a Forradalom, a szüleit kivégezték, azt mondták, ő már nem az, mint akire én emlékeztem. Azt mondták hogy már-már szerzetesi visszavonultságban él. Halogattam, hogy felkeressem. Hibáztam. Aztán megbetegedett és gyorsan el is ment, amiről az újságokban olvastam.

Mi jut elsőnek az eszébe, ha őrá gondol?

Kevés ember éreztette velem olyan erősen, hogy a szabadság micsoda érték. Mert az a Zoia, akire úgy emlékszem, hogy tapasztalatlan és elkényeztetett, ugyanakkor kedvesen gyöngéd és sérülékeny volt, már kamaszkorától a kiváltságosság foglya lett és az is maradt. Irodalomnak kiváló téma, de micsoda szerencse lett volna, ha új életet választhatott volna..."

Tudom, hogy a barátomat izgató kérdések közül még van megválaszolatlan is, például az, hogy nőként - fizikumát tekintve - milyen volt Zoia. Erre, sajnos Petru Popescu könyve se ad objektív választ, csakis azt, hogy milyennek látta. S én, aki szintén egy asztal mellett ült a hölggyel egy darabig, hasonlóképpen nem tudok elfogulatlan választ adni - én nem láttam rajta és benne mindazt, amit a regényíró láthatott, tehát nem nyilatkozom, viszont került egy kép róla, 1978-ból való, amint anyjával mosolyognak - sőt, nevetnek - valamin, ki tudja min, az élet valamilyen habkönnyű semmiségén, mint bárki más ("ca tot omul"), bele a semmibe, a végtelenbe...

Ennél többel most nem is szolgálhatok...

De holnap most már tényleg Venezuelában folytatjuk utunkat.