2009. november 4., szerda

Életből kibomló látvány


(Fotótábor Külsőrekecsinben / 2009)

1.

Szeptember vége felé számos napi- és hetilapunkban, internetes portálokon jelent meg a hír, illetve hangzott el tévében, rádióban:
"2009. szeptember 25 - október 2. közötti időszakra Külsőrekecsinbe szervezi újabb fotótáborát a Hargita Megye Tanácsa - Hargita Megyei Kulturális Központ...
A fotósok e moldovai csángó falu múltjának és jelenének, mindennapjainak (betakarítások, szőlőszüret) és néprajzi értékeinek megörökítését tűzték ki célul.
A tábor résztvevői: Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Veres Nándor és Ádám Gyula (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Fülöp Lóránt (Agyagfalva)."
Nem tudni, mi ragadta meg a sajtó figyelmét a közleményben, hiszen az 1990-es rendszerváltás óta a moldvai csángóság életének kutatása és rögzítése már nem ütközött hivatalos tilalomfákba, s nem kevesen éltek is a lehetőséggel, hogy felkeressék ezt a földrajzilag-néprajzilag és szociológiailag is érdekes, archaikus vidéket.
Hogy a fotósokat milyen szándék vezérelte, arra könnyebben választ kaphattunk. Elég volt megkérdezni Ádám Gyulát, a tábor eltervezőjét és animátorát, aki elmondta, hogy a nyolcvanas években gyakran jártak oda fényképeszkedni Barabás Zsolttal, s bár tudták, hogy tilosban sántikálnak, rendre belopták magukat a külsőrekecsiniek szívébe - olyannyira, hogy idővel hivatalos lett ünnepeikre, sorsdöntő eseményeikre, s ő olyankor se hagyta otthon munkaeszközét, a fényképezőgépet. 2006 novemberében egy lakodalmi meghívás, 2009 augusztusában szomorú életesemény - Szarka Márton feleségének temetése - szólította Külsőrekecsinbe, s ez alkalommal a készülődéseket és ceremóniát sikerült a maga természetes gazdagságában lencsevégre kapnia.
Miután a Hargita Megyei Kulturális Központ egyszer már nyitott Moldva felé, amikor is 13. fotótáborát Pusztina látta vendégül, kézenfekvő volt a gondolat, hogy XIX. fotótáborát, korlátozott számú résztvevővel újabb csángó helyszínen, ezúttal Külsőrekecsinben tartsák meg.

2.

Külsőrekecsin (Fundu Răcăciun) viszonylag új település, a XVIII. századtól létezik önálló helységként, de csak a XIX. században vált jelentősebbé. A faluban úgy tudják, az adóterhek előli “fugárok” - szökevények - alapították a szomszédos településekről menekültek közül, s nagyrészt magyar csángók lakják. A falu népe mindig a legnagyobb szegénységben élt, amit csak tetézett az, hogy önazonosságukat kereső törekvéseikben mindegyre durván megakasztotta őket a hatalom.
Gazda László tanár, aki a hetvenes években következetes népismereti expedíciókat szervezett pionírkorú tanítványainak a moldvai csángó falvakba, Codex c. munkájában (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2005, Bibliotheca Moldaviensis - kétnyelvű kiadás) tudományos pontossággal térképezi fel a csángó települések múltját és jelenét. Könyvében leírja: Külsőrekecsint 1947-ben katonaság lepte el, hogy a híveivel magyarul is beszélő Susanu paptól és a magyarul éneklő Benke Antal kántortól "megszabadítsák" a falut.
"Amikor a falusiak megtudták, hogy a papot el akarják vinni - áll Gazda könyvében -, fellázadtak az odavezényelt agitátorok ellen. Megverték őket, s a kocsijukat is megrongálták. Megtorlásként katonaság szállta meg a falut: «fegyvereket kerestek». A kántort megtalálták a rejtekhelyén, és lelőtték, a papot elhurcolták, bebörtönözték és magyarul nem tudó esperessel helyettesítették."
Ilyen és ehhez hasonló történelmi konfliktusok nyomán ma sem meglepő, hogy a külsőrekecsiniek ösztönösen a taszítás és vonzás ellentmondásos reflexével viszonyulnak azokhoz, akik kívülről érkeznek és akikről úgy vélik, hogy megpróbálják felbillenteni életük megszenvedett egyensúlyát. Súlyos örökség a falu hagyományos szegénysége is: Bákó városig 38 kilométert kell megtenni, bűnrossz földutak vezetnek a helységbe, a legközelebbi vasútállomás (Forrófalva) 8 kilométerre van... 1991 júliusában a falut átszelő patak példátlanul megáradt, mintegy 50 házat szinte teljesen elpusztított. A kárvallottak akkor a falu egy magasabb részén (Dumbrăveni) építettek maguknak új telepet.
Külsőrekecsinben őrzik a leghívebben a néphagyományokat és a régi magyar viseletet - állapítja meg Gazda -. Ünnepnapokon legtöbben népviseletbe öltöznek, de sokan hétköznapokon is viselik, ahogy ezt - sok egyébbel együtt - a fotósok is lépten-nyomon tapasztalhatták.

3.

Ádám Gyula, a tábor szervezője és vezetője a tábor zárása után elmondta:
- Amikor megérkeztünk, a falu a a halott Szarkánéra való hat hetes megemlékezés küszöbén állt, a szertartáson szinte a fél falu, mintegy 150 ember vett részt. Egy péntek estén érkeztünk, nagyban folyt a készülődés a megemlékezésre. Jó pár helyen sütötték a kenyeret. Nagy volt a sürgés-forgás, ráadásul ott voltak a sürgető mezei munkák, a szüret. Ilyenkor segíteni illik, volt, aki odaállott udvart söpörni, másikunk vizet hordott... Ezen az alapon fonódtak az első szoros emberi kötelékek szombaton, amikor a Magyar Ház avatása is történt, ott elsősorban fiatalok voltak, akikkel sikerült összeismerkedni, azok hazavitték társaimat a családi házhoz, ott megismerkedtek a szülőkkel, azok meg elvitték őket Rekecsinbe, a vásárba, majd a családnál etették-itatták őket, mutogattak nekik ezt-azt, elvitték a templomba, a szőlőbe...
- Vasárnap volt az emlékező mise, majd a megemlékezés, ahová mindenki bejött, a fotósok is mind ott voltak. Egész Rekecsin jelen volt azon az udvaron: rengeteg étel, hagyományos menü, végig tudtuk nézni, ami az udvaron történt, a leves főzéstől egész a torig, ami a végén átment szabályos népi szórakozásba... Ugyanígy, másnap, szüretkor: ott elsősorban munka folyt, nem fotózás. A fotózás az közben történt.
- Eszembe jutottak a nyolcvanas évek, amikor Barabás Zsolttal együtt merészkedtünk át partizán módra a hegyen, csángó életet fotózni, akkor is ez volt az elfogadás nyitja: azonosulni a helyi közösséggel. Persze, ennyire nyíltan, mint ma, mégsem lehetett... S ami érdekes: most elhárultak a külső akadályok, viszont az emberek nem eléggé nyitottak...
- Még indulás előtt úgy számítottam, hogy a tábor közepe táján kénytelenek leszünk összepakolni. És már szombat reggel, mikor egyet fordultunk a faluban, mindenki megkapta a maga rekecsini leckéjét. Vasárnap éjjel az is megfordult a fejünkben, hogy legjobb volna abbahagyni az egészet. Azt hányták a szemünkre, hogy megtöltjük velük az internetet, mindenhol mutogatjuk őket, kiállításokon s azon kívül is. Nagyon rosszul esett a nekünkfeszülés. De másnap, a szőlőben gyökeresen megfordultak a dolgok. A tábor így nem is a fotózásról szólt, inkább sorsokról, kapcsolatokról. Mi nem az emberek ruháját, a szegénységét, a házukat, a kerítésüket fényképeztük le, hanem az embert, aki benne van, ahogyan él és boldogul. Úgy éreztük magunkat munka után, mintha egy hatalmas gödröt kiástunk volna kalákában s most le kell ülni. Rendkívül jól esett... Köszönet Szarka Péternek és feleségének, Feliciának, akik szíves házigazdaként végig példásan ellátták a csapatot.

4.

A fotótábor résztvevőinek öt kérdést tettünk föl:
1. Mit jelentettek fotós pályafutásukban a szeptember 25-október 1 között Külsőrekecsinben töltött napok?
2. Milyen elképzeléssel utaztak oda és milyen tanulsággal távoztak a csángó falutól?
3. Mi jelentette számukra a fotóstúra "legmelegebb" pillanatát?
4. Osszák meg velünk legsikerültebb felvételük keletkezéstörténetét.
5. Mi a véleményük a fotótáborról mint alkotói "módszerről", és konkrétan a XIX-ről? (Válaszaikat tömörítve és szerkesztve közöljük.)

Fülöp Lóránt (Agyagfalva):

- Ez a tábor talán azért volt sokkal több az eddigieknél, mert egy olyan településen kellett fotózni, ahol sokan, sokszor megfordulnak. Az internet tele van ráfosszekerekkel, emberek jövő-menő pillanatképeivel, de úgy érzem, hiányzik a mindennapok olyasfajta ábrázolása, amely az életüket mutatja be úgy, hogy emberi közelséget is sugároz.
- Külsőrekecsinről sok csodafénybe szabott fotót láttam Ádám Gyulától, aki őszintén, tiszta szívből készítette még akkor, amikor nem volt szabad olyan sűrűn arrefelé járogatni. Először jártam ott, különös érzések kavarogtak bennem. Az első léckerítés, az első bacsó (öreg), a járomba fogott tehén, és ráfos szekere egyszerűen elkápráztatott. Első pillanattól tudtam, hagyományőrző településre csöppenek, de arra nem számítottam, hogy akár akadályokba is ütközhet az, amit fotografálásnak - és szándékosan nem kattogtatást használok - neveznek. Meggyőződésem nem volt, inkább levontam magamban a következtetéseket, és ha az Isten megsegít, a nehézségek ellenére, biztosan visszatérek még ebbe a faluba.
- A világ e része egyszerűen megragadó, ámulatba ejtő, szeretnivaló. Még akkor is, ha ott nem mindenki akarja, hogy szeressék őket. Szeretni pedig kell, mert erősen őrzik hagyományukat, mindenekfelett van a hitük, éjt nappallá téve dolgoznak, és úgy élnek, ahogyan egykor az én őseim is éltek: a maguk kis egyszerűségében. Ugyanakkor talán a legfontosabb: betekintést nyertem életükbe.
- Talán a népviseletes fotók közül emelnék ki egyet. Amikor a kislány áll az ikon alatt, meghitt oldalfényben szépen kiemelve gyerekarcát. Fölötte Mária, kezében a kis Jézussal, mintha letekintene rá, figyelné mozdulatait, gesztusait. Kezeit egy picikét összeszorítja, de bátran „állja a sarat” a fotózás során. Néhány perccel később tudtam csak meg, hogy ő tulajdonképpen măicuţă (apáca) szeretne lenni... Ezután éreztem azt, hogy a dolgok nem véletlenül alakultak úgy, ahogyan akkor történtek.
- A fotótáborok amellett, hogy dokumentálás céljából (is) szerveződnek, egyfajta kohéziós erőt is kifejtenek. Különböző emberek, különböző helyeken történő találkozási pontja. Dokumentálunk és alkotunk. És talán így egyben a legnehezebb. Külsőrekecsinben egyéb tényezőknek köszönhetően ez még nehezebb volt számomra.

Urbán Ádám (Budapest):

- Budapesten, a nagyváros gyorsan zajló életében dolgozom. A reklámügynökségek mindent előre kitalálnak és szinte azonnal elvárnának tőlem. A fotótáborok kiszakítanak e rohanásból és kötöttségekből, megmutatják a nyugodtabb élet szépségeit. Jó kicsit lelassulni.
- Az effajta táborok jó légköre és az ott megismert értékes emberek társasága előre garantálja bárhol a felejthetetlen élményeket.
- Forró pillanatok számomra az esténkénti csoportos képnézegetések és eszmecserék voltak az adott nap megfotografált anyagairól.
- Székelyföldön már hozzászoktam az ott élők kedvességéhez, barátságához. Rekecsinben azonban ellenségesebben viszonyultak a fényképészekhez, azt hiszem azt gondolták, gúnyt űzünk szegénységükből. (Pedig az a hely varázslatos és romantikus egy urbánus fotós számára.) Ezért itt nagyobb bátorsággal kellett egy-egy udvarra befordulni, hogy fényképezőgépemmel megragadjak és elvigyek egy pillanatot a ház lakóinak életéből. Szerencsémre, a kék házas képem készítésekor éppen szívesen látott ember voltam, kivéve a kiskutyát, mely jól megugatott.
- A fotótáborok lehetőséget kínálnak nemzeti értékeink közeli megismerésére és lehetőséget adnak a fotókon keresztül bemutatni a mai regionális állapotokat a távolabb élőknek, s egyben archiválni mindezeket az utókornak.

Balázs Ödön (Székelyudvarhely):

- Jó volt látni a Hargita megyei fotótáborok után, hogy még létezik valahol a hagyományosabb életforma, az ottaniak nagy része tud élni vele, még ha roppant nehezen is, de a modern világ káros hatásai nap mint nap már itt is érzékelhetők. Szakmailag-emberileg erős kihívásnak tartom a tábort, az emberek egy része nehezebben nyílt meg, és ez megnehezítette a fotós dolgát. Végül is nagyon kedvező tapasztalatokkal távoztam, és szeretnék még visszatérni. Köszönet a szervezőknek, hogy részese lehettem e világ megismerésének.
- Legkedvesebb képem sajnos, nem készülhetett el, ugyanis mind a saját, mint a Lóri (Fülöp Lóránt - sz. megj.) gépe éppen fotóalanyaink kezében voltak, két csángó viseletbe öltözött kislánynál, akik egymás mellett ugyanabban a pózban állva fényképeztek valamit. Kellett volna egy harmadik gép vagy fotós, de nem volt se ez, se az.

Bálint Zsigmond (Marosvásárhely):

- A több mint fél évszázad alatt, mely számomra a fényképezés varázslatos világában telt el, nagyon sokat jártam az erdélyi falvakat, emberekkel ismerkedtem, barátkoztam. Külsőrekecsin egy újabb mozaikkocka fotográfiai pályafutásomon. Miután a Gyula által kitaposott ösvényen megismerkedtem az ott élő emberekkel, és nekem is meséltek életükről, ragaszkodásukról a szülőföldhöz, mely biztosítja számukra a megélhetést, egyre inkább azon töprengtem, hogyan fogom mindezt fényképeimen visszaadni. Most viszont gazdagabb lettem egy élménnyel, mely hosszú ideig elkísér. Ezt szeretném a képeken keresztül másokkal is megosztani.
- A HMKK meghívása felkeltette az érdeklődésemet a település iránt. Feljegyzések és útiélmények alapján ismerkedtem a moldvai magyarok életével. Tudtam, hogy a faluban is a régi archaikus magyar nyelvet beszélik, de amikor élőben szembesültem mindezzel, rádöbbentem: bizony, sok mindent nem értek meg és szükségem van a Gyula nyelvi ismereteire. A közel egy hét a helybeliek társaságában elégséges volt betekinteni a portáikra, ismerkedni a családok idős és fiatal tagjaival. Úgy tűnik, az évszázadok hagyománya, mely egybetartotta a közösséget, lassan a múlté lesz. A globalizálodó világ áldása és átka egyszerre hat a településre. Fényképeink kordokumentumok, bemutatják a mai falu hangulatát, embereit. Érdekes és tanulságos lenne ugyanezeket az embereket újra fényképezni mondjuk 5 vagy 10 év múltán.
- Bizonyára nem volt véletlen az időpont kiválasztása. Szeptember vége az őszi betakarítások ideje. A szüretkor az időjárás is kedvezett, aki csak tehette, a mezőn volt. Munka közben mindenről szó esik. Így kezdték el mesélni házigazdáink, hogyan ismerkedtek meg a rendszerváltás előtt Ádám Gyula kollégánkkal, majd hogyan próbáltak segítséget nyújtani neki, amikor a hatóságok nehéz helyzetbe hozták mindannyiukat. Ez a ragaszkodás, szeretet, mely énjükből sugárzott, részemre emlékezetes marad.
- Felvételeim hangulatában adják vissza a falu mindennapjait. Nagyon nehéz kiemelni egy képet a sok jól sikerült közül. Két képsort azért említenék. Az egyik a szürethez kötődik, amikor a szekér megtelt szőlővel, befogták a teheneket, majd elindultak hazafelé az erdőn át. A falu a völgyben helyezkedik el, a szőlős meg a hegy tetején. A meredek keskeny, gübbenős úton a tehenek több alkalommal szekerestül futásra kényszerültek. Mi a fényképezőgéppel a fák között le és fel szaladgálva kerestük a megfelelő kompozíciót, s a jól sikerült felvételek kárpótoltak minden fáradságért... A másik képsor akkor készült, amikor Szarkáék 40 napos megemlékezésére készültek. A család, a nagyszámú rokonság sütött-fözött. Én oda cseppentem be ahol a kenyeret meg a málét sütötték. (Ez utóbbit ők pitánnak nevezik - a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a bukovinaiak, moldvaiak, de a székelyföldiek egy része is pitánt, bosztánpitánt, toros pitánt emlegetnek, amelynek tésztája kukoricalisztből, főtt marhatökkel keverve, váltakozva lepénykenyér, ill. kenyér módjára készült, kenyér szerepében fogyasztott, halotti torban elmaradhatatlan sütemény.) Lencsevégre kaptam a hevítést, a tészta kiszakítását, tepsibe helyezését, a bevetést, majd a kisült kenyerek egymás mellé sorakoztatását. Ezt követően megtörték a párolgó ropogós kenyeret és elsőként kóstoltuk meg. A felvételeket nézegetve érzem a friss kenyér illatát.
- Amikor 2002-ben először találkoztunk a közös fotótáborozás alkalmával, még nem gondoltuk, hogy a HMKK értékteremtő, értékmegörző hagyományt teremt belőle, mely példaértékű a magyar nyelvterületen. Bemutatni, hogy a harmadik évezred első esztendeiben miként éltek, viselkedtek falvaink, településeink emberei, mindnyájunk számára kihívás volt és marad. Ennek próbáltunk méltó módon eleget tenni Külsőrekecsinben is.

Veres Nándor (Csíkszereda):

- Nem először járok Moldvában, van egy moldvai barátom is, részt vettem a pusztinai táborban s jártam Magyarfaluban is, s viszont teljesen más élmény volt a rekecsini. Mert nagyon erős a vendégszeretet, ugyanakkor a tartózkodás is, ami elsősorban a fényképezőgépnek szól. Indulás előtt számítottam ilyesmire, de ahhoz képest nem volt olyan komoly az ügy, egy hangos kisebbség hallatta a hangját.
- Nem is egyszer átnéztem már a behordott anyagot, de mondhatom, sok újat hozott számomra a tábor. Éppen a terep mássága miatt másként is álltunk hozzá a dolgokhoz. Velük együtt éltünk, szüreteltünk, s közben fotóztunk, s az egész valahogy bensőségesebbre sikerült.
- Egy szüretes fotómat emelném ki a sok százból, amit készítettem, előtérben egy szőlőtő látszik, s a háttérben egy asszony katrincában, amint éppen indulna tovább. Úgy készült, hogy éppen szüreteltünk, a kamera átvetve a vállamon. A rekecsinyi szőlőtövek annyira alacsonyak, az ember nem is állva szedi a szőlőt, inkább térdelve vagy éppen a földön ülve. Én is ültem éppen, s a gépemmel állandóan hátrafelé leskelődtem, hogy a kellő pillanatban lekaphassam az asszonyt, a másik kezemmel meg vakon tapogatózva szedtem a szőlőt, hogy a munka is haladjon. Amikor elfogyott keze alól a szőlő s felállt hogy lépjen, akkor készült a kép.
- Azon töprengek, vajon nem lenne célravezetőbb ez a módszer másutt is. Máshol inkább csak vendégek, kívülállók maradtunk...

5.

A végső tanulságot Ádám Gyula, a moldvai terep jó ismerője vonta le:

- A Külsőrekecsinben töltött hét egyetlen óriási látvány volt... Nem kellett órákig, napokig mászkálni, mint máskor, nem lehetett csipegetni, mert itt minden töményen sűrítve volt. Ez a tábor nem hasonlított egyetlen eddigi rendezvényünkhöz sem. Még a pusztinaihoz sem, pedig az is csángóvidék... Igaz, hogy itt élni illett a helyiek életét, ráérezni gondjaikra, de ez az odafigyelés később háromszorosan-négyszeresen is megtérült, látvány formájában. Elég megnézni az ott készült fotókat...

Illusztráció: Fotótéka * Ádám Gyula fotója

Nincsenek megjegyzések: