2009. november 6., péntek

A póttag (Petru Popescu)


10.

Ideje, hogy visszatérjünk 1973 szeptemberébe, oda, ahol fiatal hősünket hagytuk felszállni Caracasban a 4-es autóbuszra, hogy megszabaduljon kényszerű fogságából. Szabad akart lenni, legalább néhány órára, gondtalanul sétálgatni az egzotikus ország fővárosában, kötelmek és sürgető időbeosztás nélkül. Útközben a várost figyeli, s az a benyomása, hogy Caracas majdnem olyan, mint Bukarest, csak spanyol kiadásban. (De aztán, ahogy egyre jobban elmerül a város forgatagában, amit bemutat belőle, abból az derül ki, hogy Bukarest elbújhat Venezuela fővárosa mellett, különösen, amikor feltünedeznek a hipermodern felhőkarcolók, a Bolívar központtal együtt...)

Az író zsebét égeti a százdolláros, ezért nekilát, hogy az otthoniaknak vásárfiát vegyen egy hipermarketben: parfüm, könyv, lemezek gyűltek halomra, amit aztán elegáns csomaggá varázsolnak az eladók, de a bankóból még így is marad elköltetlen. Sokat töpreng, mivel lephetné meg Zoiát is, aztán végül egy fizika- és matematikatörténeti kompendiumot választ megvételre (Zoia ugyanis matematika szakot végzett...).

Az üzletből kilépve megpillant egy órát: este kilenc is elmúlt. Vissza kell térnie a szállodába. Azt forgatja a fejében, vajon a maradék pénzével eljuthatna-e a braziliai határig. Mert ha azon átjutna, akkor bottal üthetnék a nyomát - Brazilia nem szerepelt a látogatás útvonalában, így nem volt rá érvényes a kiadatási szerződés, amit a román állam a meglátogatott országokkal kötött arra az esetre, ha valaki a küldöttségéből "dobbantani", "meglépni" szeretne... De ez még csak ártatlan játék a gondolattal, elhessegeti magától a kísértést, nem jött még el az ideje a lázadásnak, így hát szépen visszafordul s az Avila hotelhez vezető utat keresi.

Közben hazagondol, az otthon maradottakra. Szüleire, barátaira, s köztük is Luminitára, aki úgy hat a négy fiú baráti társaságában, mint Hófehérke a törpék között. És a visszaúton furcsa álmot lát, éppen a lány jelenik meg előtte, aki úgy viselkedik, mint aki féltékeny lenne az író és a Zoia között kialakult kapcsolatra.

(E meglehetősen hiteltelen és eléggé erőltetett jelenet majd szerepet kap a későbbiekben, egyelőre csak furcsa betétként hat az események előadásában.)

Az álmodozó ifjú hirtelen ismerős alakot vél felfedezni a mellette hömpölygő tömegben a caracasi utcán: Coman az, a főfő biztonsági, aki szimatoló kopóként tekint jobbra-balra, láthatóan keres valakit. Popescu egy újságosstand mögé rejtőzve hagyja, hogy elhaladjon mellette a férfi, s mikor megbizonyosodik, hogy nem vették észre, lopva utána ered. Groteszk jelenet, fordított üldözés következik, amikor felcserélődnek a szerepek, s az űzött vadból ravasz üldöző lesz. Olyan közel kerül hátulról a háziszolgához, hogy ki tudja hallgatni rádiótelefonos beszélgetéseit is, mert valahonnan nagyon érdeklődnek őutána - Coman nyugalomra inti a vonal túloldalán található ismeretlen érdeklődőt. Folytatja útját a széles sugáruton, Popescu a nyomában, izgatottan lüktető szívvel, megmámorosodva a váratlan szereptől. Szemtanúja annak, amint Coman hirtelen megtorpan egy szoborcsoport előtt, amelyen három embernagyságú cigányzenész - két prímás és egy kobzos - szerepel, az emlékművön lévő felirat szerint, amit a biztonsági ember nagy lelkesedéssel olvas el, a szobrot a cigánymuzsikusok tiszteletére emelték 1949-ben, a Görögországból, Törökországból, Romániából és egyéb távoli országokból érkezett cigányzenészek megtelepedésének centenáriumán. Az író nem mondja ki nyíltan, de a jelenet azt sugallja, hogy a román belügyis saját őseit véli fölfedezni az emlékművön, és mert úgy tudja, hogy senki se látja, nem leplezett büszkeséggel, már-már tisztelegve időzik el a szobor talapzata előtt.

Közben ismét szól a telefon - ki más lehetne a vonal végén, mint Zoia, s a beszélgetésből kikövetkeztethető, hogy korábban is ő volt a hívó -, Coman atyai hangon vigasztalja: nyugi, nem hiszi, hogy meglépett volna, mert nincs hová menekülnie, és ezt az író elvtárs is tudja, ezért nem is fogja megkísérelni. Túlságosan kötődik... Istenem, fiatalember, egy kissé kirúgott a hámból, de saját jószántából haza fog térni, száz százalék, Zoia elvtársnő...

Coman visszafordul, a szálloda irányába, s Popescu, bár mindent hallott, leforrázva szintén hazafelé veszi az irányt. A belügyes jó emberismerő...

Az írót barátja, Stejar várja türelmetlenül a hírrel: Chilében kitört az ellenforradalom, Allende elnök élete veszélyben, mindenki izgatott, nem tudni, megtartják-e ezután a chilei látogatást. A délután pedig - folytatja Stejar -, amikor egyikünk sem volt otthon, Bukarestből telefonon kereste őket az egyik barátjuk, Marcel, majd a Petru apja, de nem hagytak semmiféle üzenetet.

Az író a szálloda halljában az ideges, tévé előtt gubbasztó Zoiát próbálja megnyugtatni, átadja ajándékát, plusz egy csokor virágot, amit az utolsó pillanatban vásárolt, majd a bárba vonulnak s kicsikét iddogálva, a hangulatvilágításba süppedve kibékülnek forma, olyannyira, hogy a lány kíváncsi lesz Petru és Stejar szobájára, hogy megtapasztalja, milyen egy közönséges hotelszoba. Aztán mégse mennek föl, mert a lány az elnöki rezidenciára invitálja az írót, a szülők ugyanis a repülőtérre mentek, mert Zoia öccse érkezik Guatemalából. Egyáltalán, mindenki elfoglalt...

(Persze, ők is...)

Popescu váratlanul megkérdezi Zoiától: ami most történik, az az ő részéről sportnak minősül vagy sem? A lány biztosítja: szándékai komolyak. (Szabad a gazda?)

Megérkeznek a kihalt rezidenciára. De ezt már az író szavaira bízom:

"A patioba érve Zoia ingembe kapaszkodva maga felé ránt. Nedves arcához hajolok... miközben megfogadom gondolatban: néhány perc múlva amilyen férfiasan és hevesen a magamévá teszlek, épp úgy nem törődöm majd a fájdalom vagy a tapasztalatlanság kiváltotta sóhajaiddal. Majd megmutatom én neked, kiegyenlítem a számlát a rádiótelefonos pribékeid miatt. És amiatt, hogy könnyen elhitted, hogy túszul ejthetsz. Majd megmutatom, mit tesz egy valódi férfi, egyelőre csak az ágyban... de ki tudja, talán hamarosan másféleképpen is megmutathatom, nemsokára...

És ekkor a hátunk mögül...
- Az amerikai filmek! szólal meg valaki hangosan. Az amerikai filmek!
Az elvtársnő hangja."

Igazi deus ex machína...

Illusztráció: a román küldöttség érkezése Venezuela fővárosába 1973 szeptemberében * A romániai kommunizmus online fototékájából (61/1973)

Nincsenek megjegyzések: