Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a nagy Sztálin portréival, gondolataival, szellemére utaló szimbólumokkal? Rajzkészségemet azzal próbálgattam egy-egy kósza papírlapon - de olykor tankönyveim margóján is - lemérni, hogy Sztálin-portrékat rajzoltam ceruzával, lehetőleg profilból, mert úgy könnyebb volt elkapni a lépten-nyomon kifüggesztett , jóváhagyott arcélet a dús bajusszal. Igaz, iskolás gyermek voltam, de nem láttam környezetemben senkit - pontosabban nem emékszem ilyen jelenetre, hogy valaki örömtáncot lejtett volna a hírre, hogy meghalt a Generalisszimusz.
1953-at írtunk, március 5-ét.
Akkoriban még nem voltam újságolvasó, nincsenek emlékeim arról, miként jelentkezett a megrendítő esemény a korabeli sajtóban, mi volt az, ami átjöhetett a szigorúan ellenőrzött sajtó szűrőjén. A napokban régi fotókat, nyomtatványokat gyűjtő jóbarátom megajándékozott néhány újság példányával a negyvenes-ötvenes évekből.
Közöttük az egyik az Ifjúmunkás című hetilap 1953. március 11-i száma. (Ez az az esztendő, amikor az Ifjúmunkás Szövetség Országos Hetilapjaként meghatározott lapot a hatodik évfolyam kellős közepén megszűntetik, s 1957-es újraindításakor már könnyebben kezelhető, tabloid formában jelenik meg. A szóban forgó szám még lepedőnyi 4 oldal...)
A lapszám bal felső sarkában ceruzával írták fel: Cam Cult Valea, ami azt jelenti, hogy a példány a tekerőpataki kultúrotthon (Caminul Cultural Valea Stramba) tulajdonát képezte, de látszik rajta, hogy soha nem volt befűzve valamilyen gyűjteménybe, hanem négyrét hajtogatva, az időbe belesárgulva várta feltámadását, amely ím most általam elérkezett.
Egy letűnt világba lépő időutas kíváncsiságával hajtogattam szét a lapot...
*
Elsőnek is megpróbáltam visszalépni abba a tudatállapotba, amiben akkoriban lehettem, hogy ne a mai eszemmel ítéljem meg a nagyrészt szövegekből álló lapösszeállítást.
Mindjárt meg is állapítottam, hogy az eseményt nem ebből az újságból tudtam volna meg, hiszen az Ifjúmunkás korábbi száma épp aznap jelent meg - tehát nem számolhatott be róla -, amikor vezérünk, Sztálin az "utolsó csepp vérét" is feláldozta a munkásosztály, a világforradalom ügyének... (Ebben egy szemernyi gúny sincsen, hiszen egy héttel később, amikor már az újság a halál és a gyász, a temetés és az ezzel járó ceremóniák négy oldalra bezsúfolt krónikáját és dokumentumait hozza, a következő Sztálin-idézettel vigasztalja olvasóit: "Ne kételkedjenek abban, elvtársak, hogy... kész vagyok odaadni a munkásosztály ügyének, a proletárforradalom és a világkommunizmus ügyének minden erőmet, minden képességemet és ha kell, minden csepp véremet, az utolsó cseppig.")
Olyan hát ez a szám (1953. március 11.), mint egyfajta enciklopédia, amelyben mindenki megkapja a magáét: a lapot irányító szervek viszontláthatják azokat a szövegeket, amiket jónak láttak a szovjet vezér halálával kapcsolatban a Nép tudomására hozni (nem többet, de nem is kevesebbet), az olvasó pedig egy helyen hozzáfér mindahhoz, amit vele el akarnak hitetni.
Az első oldalt a nyomda egy kb. 1 cm vastagságú gyászkerettel fogta körül, a belső oldalakon csak a a Joszif Visszárionovics Sztálin teljes szélességben húzódó neve került gyászkeretbe. Összesen két kép teszi "mozgalmasabbá" a betűtengert: az első oldalon a közismert, "szembenézős" Sztálin elvtárs fogad bennünket, parancsnoki ruhában, A Szovjetunió Hőse aranycsillagával, de hajadonfőtt (ez az arcképe szerepelt azokban az években valamennyi tankönyvünk fedőlapja után közvetlenül), a harmadik oldal jobb felső sarkában pedig egy gyászszalagos Sztálin-portré előtt tisztelgő fiatalok látszanak, a következő aláírással: "A bukaresti Állatorvosi Intézet vörös-sarkában a hallgatók gyászőrséget álltak Sztálin elvtárs gyászkeretes képe előtt. A román hallgatókkal együtt Gin-Du-Nam és Csoj-Ben-Szen koreai ifju hallgatók is őrséget álltak."
Az akkori idők védelmére hozható fel az a tény, hogy a nyomdatechnika korabeli romániai színvonala, ellátottsága miatt még ezt a képmennyiséget is túlméretezettnek találhatjuk, hiszen míg a Sztálin-portré még csak-csak, addig a gyászoló ifjak és az ő vörös sarkuk szinte kivehetetlen, haszontalan helypocsékolás.
Az első oldal vezető anyaga, amely tudatja a szovjet kommunista párt valamennyi tagjával, a Szovjetunió valamennyi dolgozójával a lesújtó hírt, nem más, mint egyetlen nagy vigasztaló szöveg, amelyből az derül ki, hogy még egy ilyen nagy veszteség is megerősíti a kommunistákat, az embereket, összébb tereli erőiket.
A portré alatti orvosi jelentés az egyik legtárgyilagosabb az anyagok közül. A szöveget jegyző népes orvoscsoport - valamennyien derék akadémikusok és egészségügyi minisztériumi vezetők, akikről az ember feltételezi, tudják, mi a dolguk - annyira komolyan veszik a feladatukat és az olvasóközönség orvosi tudásszintjét, hogy mindenféle diagnosztikai műszavakkal teletüzdelt helyzetjelentésükben elmondanak mindent a halál beálltának körülményeiről, amit végül is úgy lehetett csalhatatlanul felismerni, hogy "a légzés felületes és lényegesen szaporább lett, az érverés percenként elérte a 140-150-er, az érverés teltsége csökkent. 21.50 órakor J.V. Sztálin a növekvő szív-, ér- és légzési elégség következtében elhunyt."
Az orvosi jelentés alatt még két igen fontos, magas szintű határozat kapott helyet: egy párt- és kormánydöntés arról, hová kerüljön a felravatalozott koporsó (természetesen a Vörös Téren levő mauzóleumba, Lenin szomszédságába), illetve arról, hogy Leninnek és Sztálinnak, illetve a Kreml falánál eltemetett forradalmi vezetők maradványai részére Pantheont emelnek, "a Szovjet Ország nagy emberei örök dicsőségének emlékművét".
Ezzel át is fordíthatunk a 2. oldalra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése