Az első fecske

A piacon jóformán még nem is látni, de a maros-

vásárhelyi Látó decemberi számában már ott a kritika a Jelentések - magamról (Ellenkezések ellenfényben) c. kötetemről. Köszönet érte Gergely Tamásnak, aki a mű internetes ősformáját is sietett ugyanott méltatni. Nem volt nehéz dolga, ugyanis kérésére eljuttattam hozzá Stockholmba a könyv kéziratát. Mondhatni, összejátszottunk. Az ügy érdekében...

Hogy egyetértek-e ítéletével vagy sem, az most teljesen érdektelen. A lényeg a visszhangon van ebben a hangfogós, visszhangtalan, havazásos időben. De itt, a blogban jó és méltó helye van az írásnak - szerzőjét becsülöm érte.

*

„KESERŰ, MEGHASONLOTT FICKÓK”

(CSEKE GÁBOR: JELENTÉSEK - MAGAMRÓL C. KÖNYVÉRŐL)

Gergely Tamás

[Látó, 2009. december]

Cseke Gábor: Jelentések – magamról. (Emlékezés ellenfényben). Kolozsvár, Polis, 2009.

A megfáradt, keserű, meghasonlott fickók az egykori Előre munkatársai, akik az új világban már új fejléccel, de a múlt terhét hordozva, nem igazán tudják megünnepelni a lap fennállásának 55. évfordulóját, „meghasonlott fickók. Ki-ki a maga belső elszámolni valójával” – így fogalmaz Cseke Gábor memoárjában. Írja róluk, írja magáról, hiszen közéjük tartozik. Nem első alkalommal vall a maga elszámolnivalójáról: a világhálón, az Andrassew Iván honoldalán Milos könyve című naplójában már olvastunk arról, hogy az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként hogyan írta meg az egykori román diktátort dicsőítő első versét, a jelen szövegben: Jelentések – magamról folytatja önmaga élve boncolását. Keresi azokat a jellemvonásokat, körülményeket, amelyek simulékonyságát, a konfliktusoktól való félelmét, saját szavával: „balekségét” eredményezték, melyeknek „köszönhetően” a diktatúra eszközévé vált.

Első ilyen emléke gyerekkorába vezet vissza, mikor is ugyanúgy átverik, mint főszerkesztőként, s neki nincs ellenszere, módszere válaszolni az átverésre: jegyet vált egy cirkusz előadására, a jegyet tőle belépéskor suhancok, akiket ő jegyszedőknek hisz, elveszik. Betámolyog mégis, de amikor meglátja mások kezében a kettébe szakított jegyet, megijed. Attól tart, hogy ha felfedezik, hogy nála nincs jegy, problémája adódik, ezért fájó szívvel ugyan, de úgy dönt, kimegy. Volt jegye, mégis elfogadja a helyzetet, amibe akarata ellenére kerül. Ugyanígy enged, amikor rájön, hogy nincs érve, hogy visszautasítsa azt, aki álforradalmi verset kér tőle, hiszen a hivatalos propaganda szerint kell cselekednie.

S ha egyszer „igen”-t mondott, másodszor nem mondhat „nem”-et. Tragikomikus próbálkozása, hogy a pártot, a „hőn szeretett” vezért dicsőítő versbe próbál tartást vinni, belelopni a cenzorok akarata ellen. Ő maga így fogalmaz: „Mint Ifjúmunkás főszerkesztő és botcsinálta ifjúsági mozgalmár bilincses foglya lettem saját státusomnak.” Módszere, mint szinte mindenkinek azokban az időben, a „lehajtott fej” politikája, meggyőződése, hogy simulékonyságával több eredményt ér el, mint nyíltan szembeszegülve. Az eredmény egy, a lapba belopott vers, egy gerinces riport, a lap felének, harmadának olvashatóvá tétele. Magának a lapnak a megjelenése, mert ha sok minden hamis is volt a sokszor utált lapokban, a magyar szó összekötötte a közösséget, melyhez szólt, hasonló szerepe volt a magyar nyelvű sajtónak, mint az egyháznak.

Természetesen nem mindenki egyformán hajtott fejet, volt, aki éppen csak annyira, hogy megmeneküljön, más kényszerből vagy önszántából mélyebbre hajolt. Kényszerből: készen álltak a szerepek. Az Ifjúmunkás, ahol Cseke előbb főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő, mozgalmi lap volt, egyenesen alárendelve a kommunista ifjúsági szövetségnek, mindössze nyolc megállónyira a kommunista párt központi bizottságának C-épületétől, ahol a sajtót ellenőrző „elvtársak” ültek. A főszerkesztői szobában két telefon állt egymás mellett, a vékonyabb hangú a sajtóházon belüli „sima” beszélgetésekre szolgált, a másikból megjelenés előtt utasítás, megjelenés után számonkérés érkezett, s illett bokát összeütve válaszolni.

Cseke Gábor vétkei két csoportba oszthatók: az elsőbe tartozók a főszerkesztői székhez kapcsolódnak, amiről nem ő maga, hanem az egyre jobban szorító diktatúra tehet. Ha nem ő, vállalja más, hiúságból, balekségből, vagy mint Cseke utóda esetében, kényszerből. Tekinthető ez valamiféle társadalmi „leosztás”-nak, amiért akár a közösségi felmentés is kijár. A másik kategóriába tartoznak a megbocsáthatatlan bűnök, amik abból adódnak, hogy főként az Előre szerkesztőjeként túlságosan is azonosul a szerepével. Jelen könyvében mindkettőért egyformán vezekel. Ám túl sok, amit a szennyből felvállal, a differenciálás tárgyilagosabb képet eredményezne.

Irtózott mindenféle konfliktustól, egyenesen félt („Akkoriban sok mindentől féltem”). Féltette többek között családját, amelyiknek lakást szeretett volna szerezni, s az abban az időben fölöttesei akaratától függött… Bűnnek számított, hogy két testvére külföldre távozott. Saját hibájából, vagy csak helyzete következtében nagyon egyedül állt. Szellemi társak nélkül (azt kellett nézni, ki besúgó a közvetlen közelében), egy idegen városban (miért kellett magyar lapot írni a román fővárosban?) sebezhető az írástudó. Nem beszélve arról, hogy mindig is meg akart felelni, jófiúnak látszani, számítsuk ide hiúságát („még ha dekoratív is, helyem volt a hatalmi hierarchiában”), meg hogy hitt a szóban, továbbá hitt a szocialista eszmékben, meggyőződése volt, legalábbis kezdetben, hogy a pártot belülről alakítani lehet. Hite baleksággá változott, s mire felkapta a fejét, már beszennyeződött a lelke, kifosztották. Az egyre kórosabb diktatúrára jellemző, hogy még az ő megalkuvása sem elegendő, menesztik, hogy egy megbízhatóbb elvtárs felügyelje az ifjúság kommunista szellemben történő nevelését.

Beszennyeződött akkor mindenki, csupán a csecsemők voltak tiszták, még az öngyilkosok lelke sem mindeniké patyolat. Nem egyformán besározottak, viszont a fény felé emelve az első (a kötelezően „pártos”) meg a „civil” második vagy ötödik, még a sportoldal szövege is egymásba folyik... Jellemző a történet, ahogyan elvállalja az elnököt dicsőítő könyv szerkesztését: a Kriterion Könyvkiadónak ki kell adnia a könyvet, ukáz érkezik rá, vállalnia kötelező a mocskot, viszont a szerkesztők ódzkodnak saját kezük bemocskolásától, úgyhogy felkérik azt, aki már megtette. S az a valaki, Cseke maga, egyrészt nem lát nagy különbséget napi újságírói munkája meg a könyv szerkesztése között, s valószínűleg imponál is neki a híres kiadóval való együttműködés. Ráadásul megzsarolja a kiadót: elvállalja, ha a Kriterion kiadja Bozót című könyvét.

Cseke őszintén feltár minden titkot, célja nem a bocsánatkérés, hanem, hogy belső nyugalmát meglelje („Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges”). Alapállását a következő elvek magyarázzák: „Kollektív bűnösség nincs. A múlt hibáiért egyénenként kell megvallania mindenkinek a maga felelősségét.” Néhány sorral lennebb ez áll: „Ezen túl viszont kollektív bűnrészesség igenis van. A hallgatás, a ferdítés, a kényszerű fintor, a számlabenyújtás, a mosom kezeimet, a minimalizálás – csupa szégyenletes tett.”

S éppen ez, mármint a Cseke őszintesége a legerősebb pontja a memoárnak, ez volt a Milos könyvéé is – a Látóban erről már szó esett. A memoárnak, melynek legizgalmasabb oldalain konkrét esetekről olvashatunk az Ifjúmunkás című hetilap, valamint a párt orgánumaként szolgáló napilap, az Előre kulcsfontosságú eseményeiről. Például arról, hogyan zajlott le ez utóbbinál rendszerváltáskor a főszerkesztőváltás. Arról, hogyan történt a hetvenes években újságírók káderezése. Hogyan telepedett rá a szerkesztőségekre a Securitate. A szerző szándéka az élmények leülepedtekor még egyszer megfogalmazni a vele megesetteket. Egy tárgyilagos, a történéseket időrendi sorrendben prezentáló, még inkább részletező összegezést (ha viviszekció, hát legyen viviszekció!), mely mellőz a gyújtópontban álló témához nem közvetlenül fűződő életrajzi elemeket, nagyon várunk, addig is ajánljuk kötelező olvasmánynak a Jelentések…-et azok számára, akik nem élték át a szóban forgó éveket, akiknek élete tisztábbra sikeredett, s nem utolsósorban a szembenézést eddig elodázóknak, hadd ismerjék meg belülről a kényszerűségből együttműködő politikai „balek” lélekrajzát. Önéletrajzok általában nem erről szólnak – Cseke Gábornak volt ereje megírni.

*

Egy megjegyzést azért fűzök az egyik befejező mondathoz. Azt írja Tamás, hogy "Egy tárgyilagos, a történéseket időrendi sorrendben prezentáló, még inkább részletező összegezést (ha viviszekció, hát legyen viviszekció!), mely mellőz a gyújtópontban álló témához nem közvetlenül fűződő életrajzi elemeket, nagyon várunk..." Ez szíve joga, de megnyugtatom, hogy éntőlem ugyan várhatja. Az időrend nem erősségem, az összegezéshez szükséges tisztánlátásom viszont erősen kétséges. Balekségem nem tette lehetővé, hogy a fölső összefüggésekbe, az irányítottakat irányítók irányításának áttételeibe kellő biztonsággal és élességgel belelássak. Az összegezést azoknak kell megtenniök, akik a főtengelyt hajtották és olajozták, illetve azoknak, akik látták őket e cselekedeteik közben és mindent feljegyeztek, mindent ledokumentáltak, hogy majdan bemutassák az objektív kronológiát és szintézist...

Illusztráció: saját fotó