2009. december 6., vasárnap

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (3)


Nicolae Labis nem sokat időzött Bukarestben. Öt esztendő elég volt ahhoz, hogy a terebélyesedő, mind jobban elidegenedő főváros ellene forduljon és felőrölje életerőit. Az Ijesztett minden villamos zaja... című verse kitűnően leírja a természettel összenőtt, szabad lelkületű ember riadalmát a kötöttségektől és a lépten-nyomon rá leselkedő veszélyektől, fenyegetésektől.

Nem véletlenül volt egyik kedvenc költője, akit George Lesnea fordításában nagy élvezettel olvasott, Szergej Jeszenyin. Emiatt szoros barátságba került Lesneával. Ugyanazt az idegen közegbe szakadt, bukolikus lelket találjuk meg Labisban, mint nagy orosz szellemi elődjénél, aki a moldvai költő születésekor már tíz éve halott és irodalomtörténet. Sorsukban még az is közös jegy, hogy mindkettőjük halála mögött a legkegyetlenebb titkos merényletet sejtik kortársak és mai kutatók egyaránt, éppen csak a bizonyítóanyag, a muníció kevés / nem elegendő a tényálláshoz.

Egy biztos: amekkora önbizalmat adott a gyermekfővel feltűnt tehetséges Labisnak az a román irodalmi versenyen nyert országos díj, amelyet 1951 májusában nyújtottak át ünnepélyes külsőségek között a bukaresti Hadsereg Színházában, olyan terhet is jelentett a gyorsan fellobbanó hírnév életére.

Az eseményről beszámoló Scanteia tineretului (a román ifjúsági napilap) szerint az ünnepi díjátadáson - amelyen az országos matematikai és fizikai verseny győzteseit is kitüntették - jelen volt Al. Buican, a Közoktatásügyi Minisztérium miniszterhelyettese, Paul Cornea, az Ifjúmunkáas Szövetsék Központi Bizottságának titkára, St. S. Nicolau akadémikus, a Román Népköztársaság Akadémiájának első titkára és Gr. Moisil akadémikus is. A kitüntetettek nevében a kilencedikes Nicolae Labis (a Falticeni-i fiúlíceumból) megfogadta, hogy fokozott szorgalommal újabb sikereket kívánnak elérni a tanulásban.

Lucian Raicu irodalomkritikus, Labis sorstársa az írófőiskolán, egy 1966-ból származó visszaemlékezésében elárulja, hogy 1951-es sikerét Labis egy turpissággal érte el: dolgozatához, mely a folklórral kapcsolatos témát tárgyalt, a népköltészeti "példaanyagot" saját gyártmányú, hitelesnek tűnő idézetekkel pótolta. A bíráló bizottságnak már csak későn esett le a tantusz - amikor Labis már átvette s meg is köszönte volt a díjat. Amit aztán nem vontak vissza, de az inventív fiatalemberre hirtelen igen sok kíváncsi, reménykedő tekintet vetült. Ehhez az is hozzájárult, hogy ezidőben küldözgette be (Viata romaneasca) első verseit s biztató válaszokat kapott. 1951 őszén tizedikes román tanárja ezt írta irodalmi dolgozata fölé: "Real talent literar." Vagyis: tényleges irodalmi tehetséggel bír. (De azt sem felejti el hozzátenni, hogy a központozás kívánnivalót hagy maga után. Ennek ellenére, az osztályzat: 10-es.)

Gheorghe Tomozei könyvében (Moartea unui poet) egy 1951-es nyári emléket idéz fel, amikor is a falticeni-i líceum diákjai az akkori írófejedelem, Mihail Sadoveanu neamti házához is elvetődtek. Az idős mester a világ zajától, a közéleti nyüzsgés elől vonult haza remetelakába, de a kíváncsi tanulók zavartalanul kopogtattak a kapuján. Hallván hangoskodásukat, Sadoveanu kinézett az ablakon és kiszólt:
- Kik vagytok?
Az egyik diák kivált a csoportból:
- Falticeni tanulók vagyunk és Sadoveanu bátyónál szeretnénk tiszteletünket tenni.
- Te meg ki vagy?
- Nicolae Labis.
- Labis? No, akkor befelé, befelé!

Anekdota?

Meglehet, ámbár nem véletlen, hogy a Labisban többek által felismert nagy tehetség ápolása végett minisztériumi engedéllyel a gyermekköltőt az 1951-52-es tanév második felében áthelyezték Falticeni-ből a iasi-i Mihail Sadoveanu középiskolába, s alaposan felkészítették arra a felvételi vizsgára, amit 1952 derekán a bukaresti Eminescu írófőiskolán fényes sikerrel tett le. Labis egyből a kollégák figyelmének a központjába került: mindenki tudta, hogy kivételes tehetség lakozik benne. Barátságát keresték, irigyelték, féltékenyek voltak rá.

Labis, akit mindenki Laenak becézett, ekként számolt be Valeni-ből Malini-be költözött szüleinek sorsa alakulásáról: "Pénzre nincs gondom. 350 lejt kapok havonta ösztöndíj gyanánt. Füzeteket, könyveket, de még a ceruzát és a tintát is ingyen kapunk. Nincs egyéb dolgom, minthogy ritka könyveket vásároljak az antikváriumban. Jól megy a sorom. Az iskolai folyóirat versrovatának felelőse vagyok. Nagyon jó tanáraink vannak." (1952. október 6.)

Fél év sem telik el, s 1953. január 2-án már hosszú és vágyakozó levelet fogalmaz az otthoniaknak, amelyben a január végén esedékes téli vakáció terveit veti papírra. Idősebb íróbarátját szeretné elvinni vadászni a közeli erdőkbe. Leírja szilveszteri mulatságukat az intézetben ("banketteztünk és táncoltunk - a leglehetetlenebb módon mulatoztunk"), majd elpanaszolja, hogy a tél Bukarestben távolról sem hasonlít az otthonihoz, hiszen még hó sincsen, s ha van is, azonnal eltakarítják. Vágyódik a vidéki szilveszteri szokások és hangulat után, kedves gyermekkori emlékeit eleveníti fel szüleinek a legapróbb részletekig, majd mintha a világ legbölcsebb embere lenne, kioktatja őket, hogyan neveljék az otthon maradt hugait, majd felsorolja, mi mindent készül ajándékba vinni. Végül bocsánatot kér a szokatlanul hosszú és furcsa hangvételű levele miatt, de csak azt akarta ezzel kifejezni, hogy nagyon hiányzik számára az otthon.

Alig egy héttel később elfogja a nyugtalanság és szemrehányó, kurta levelezőlapot fogalmaz: "Drága apám! A szerepek felcserélődtek. Korábban én voltam az, aki elhanyagoltam a levélírást, most ti vagytok azok, akik hanyagoltok engem. Meggyőződésem, hogy egy igazgató tennivalói számosabbak Malini-ben, mint voltak Valeni-ben, de azt hiszem, legalább újév táján válaszolhatnátok a leveleimre... Tudni szeretném, miként telepedtetek meg Malini-ben, hogy megy sorotok... Néha azt hiszem, hogy egy katasztófa elsüllyesztette a Bukarest és Malini közötti utat. Írjátok meg, hogy így van-e, hogy tudjam, milyen járművet válasszak, amikor hazautazok vakációra..."

A lapot végül, úgy tűnik, nem küldte el, mert nincsenek rajta a postai kezelés nyomai. Meglehet, hogy időközben választ kapott gyötrő kérdéseire. Tény, hogy nem lelte a helyét Bukarestben. Ugyanakkor nagykanállal habzsolta a nagyvárosi életet. A bohém élethez való hajlama, a költői ihlet és a mámor összekapcsolása rendszertelen életmódot diktált. Nem tartotta fontosnak, hogy lakást béreljen, hol egyik, hol másik barátjánál húzódik meg éjszakára vagy akár több napra. Ellentmondásos egyénisége - szeretett fel- és kitűnni, szerepelni, máskor meg szerényen meghúzta volna magát a közösségben, s e kettősség sokszor egy óra leforgása alatt uralmába kerítette - emlékeznek volt kollégái. George Badarau a Nicolae Labis: Viata si opera. Editura Timpul. Iasi, 2001. c. kötetének előszavában így ír: "Éjjel-nappal ivott. Amikor már nem volt rá pénze, zálogba adta a töltőtollát, az üres pénztárcáját, a karóráját. Elindult azon az úton, ahonnan nics visszatérés. Amikor honoráriumot vett fel (amely akkoriban akár az apja tanítói fizetése felével is felért), sietett elkölteni italra vagy ide-oda taxizott Bukarestben."

Kereste az emberek társaságát, falkában élt, de ott is magányos volt. Hiányoztak számára az otthoni ingerek. Valamit végérvényesen elveszített új életével, de hogy mit nyert helyette, azt képtelen volt felbecsülni, mert mind gyakrabban összeütközésbe került környezetével, az egyre merevebb és képmutatóbb társadalmi közeggel.

Gheorghe Tomozei nyomasztó emléket vet papírra az írófőiskola megnyitó ünnepségéről, amelyre eljött Sadoveanu mester is.

"Nem néz ránk, úgy szónokolja:
- Ha önök közül két vagy három író kiemelkedik, akkor az jó lesz.
Dörömböl a szívünk: a fehér teremben több mint 50-en szorongunk..."

Az ötven közül az egyik: Labis. Aki már nem ismeretlen. És Sadoveanu, távoztában kijelenti a tanároknak: föltétlenül látni akarja az alig 16 éves költőt. Ez a kitüntetett figyelme a későbbiekben önkéntelenül is óvja Labist attól, hogy 1956 előtt végzetes fordulat érje...

Illusztráció: a Labis család Falticeni-ben készült fotója. Rajta: Profira (az anya) és Eugen (az apa) a két gyerekkel: Margaretával és Laéval

Nincsenek megjegyzések: