2010. január 23., szombat

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (54)


Száraz riport - Móricz Zsigmond jubileumáról
1929 szeptember

(Akik szemérmetlen mohóságukkal is meg tudták találni az elégedettséget e honban, - úgy tudom - neheztelnek Móricz Zsigmondra. Életük kellemes kulisszáira ráfösttették maguknak engedelmes írókkal a "nép"-et is, ezt a bohókás, mulattató, együgyűen furfangos, bon-motgyártó, közvetetlenül célbataláló erotikájú, táncra-dalra mindig hajlandó komédiás-truppot, - Móricz Zsigmond parasztja tehát mulatság-rontó leleplezés volt a számukra.
Tehát nemcsak mint Móricz Zsigmond írói zsenijének tisztelője, hanem mint elszánt, komor pörének fogadatlan prókátora is örömmel kísértem el őt szülőfalujába, amely lelkét a maga képével megrakva elindította őt dicsőséges útjára.)

Tiszacsécse a trianoni határ mellett van, a Tisza partján. Azt hiszem, lakossága alig haladja meg az ezer lelket. A Tisza már itt tekintélyes alföldi folyó, - jóval nagyobb, mint a Majna, amely Würzburgot és még egy sor várost viziútjával hatalmas kereskedőteleppé gazdagított. Termőföldje felületes riporteri megítélésem szerint kitünő.
A diófák csudálatos magasra nőnek, Móricz Zsigmond szülőházának udvarán van egy szederfa, amely a kaliforniai cédrusok méreteivel terebélyesedik. Azt mondják, hogy errefelé ez általános jelenség. Még egy adatom van a termőföld gazdagságáról: a dúsan növő gaz, amely a vetést ellepi. Láttam búzaföldeket, amelyeken a búza egyáltalán ki se látszott a vadvirágból.
A falu határában lovas bandérium fogadta az ünnepeltet. Négy faluból szedték össze a legényeket és lovakat hozzá. A lovak vékonylábú magyar lovak, persze hámból fogták ki őket, nem igen szokták meg a nyerget, de némelyiken gyönyörű, rézveretes, ázsiai fonatú kantár volt. A legények inge-gatyája rojtatlan, ráncozatlan, hétköznapi fehérnemű, de kifogástalanul tiszta. A mellény mindegyiknél városi konfekciós ruhadarab, a kalap is. Látszott rajtuk, hogy nem szoktak lóháton járni, mert ha az automobiloktól vadult a ló, bottal ütötték. De valamennyi kitünően ült a nyeregben.
A falu valamennyi háza vályogból épült. Nagyon sok a kéménytelen zsuptető. A Móricz Zsigmond szülőháza már tekintélyesebb háznak számítódik. Fatornácos ház, új gazdája palatetőt tétetett rá és az udvarra istállót is építtetett. Móricz Zsigmond azt mondja, hogy a régi mohos zsindelytető sokkal szebb volt. Egyáltalán a zsindely az egyetlen patinás építési anyag itt.
A kis templom mellett van egy harangláb gerendákból, zsindellyel fedve, a kőrösfői templom stílusában. Ez az egyetlen épület a faluban, amely a muszájon túl valami szépség felé törekszik. Az egyetlen magaslat a faluban, amelyre a gyermek sóvárgó fantáziája fölkapaszkodhatik, hogy szétnézzen a világban.
Nehány magyarruhás leány is volt, de népművészetnek, sőt iparkodásnak nyoma se volt a ruháján. A többi selejtes városi ruhába öltözködött. A legények is mintha egy városi zsibárusnál szedték volna össze találomra az öltözetüket. Láttam egy legényt, akinek sportsapkája volt, bricsesze, fekete harisnyája és bőrkamásnija. Fiúk, leányok általában szőkék, mint valami szláv faluban. Arcukon semmiféle egységes faji jelleg nem látható. Nehány napja jöttem csak meg a Rajna völgyéből, ahol ezerszámra láttam leányokat, legényeket, azokhoz mérten ezek feltünően rosszul tápláltak és beteges testalkatúak. Sok a forradás és a tüdővész.
A kis templom előtti térségen istentisztelet volt. Ady Endre barátja, Görömbey Péter nagytiszteletű úr tartotta a prédikációt. Kerekfejű, zömök ember, ha Mányoky föstötte volna, bizonyára tárogatót is föstött volna a kezébe. Arról beszélt, hogy ezer év óta folytonosan valami istenátok gáncsolja el nálunk a krisztusi igazságot, amely az üdvösséghez vezethetné el a népet. Cézárok, centúriók, vámszedők, papok még mindig a Krisztus ellen fognak össze.
Ezer év előtt keresztény lett a magyar, de lelkében pogány maradt, egymást gyilkolta és a maga népét a jobbágyság guzsába kötözte. Itt, Tiszabecsnél keltek át a Tiszán Rákóczi kurucai, hozták a nép számára a szabadságot, az emberi jogokat és itt is estek el, a majthényi síkon. Kossuth Lajos is a demokrácia lobogóját lengette, de őt is a Cézárok és centúriók verték le... Két paraszt állott mellettem. A kabátja, sőt a gatyája is rongyos volt, az egyik meztéllábbal állott. Hallgatták pislogva, aztán kövéren könnyezve sírva fakadtak. Egy úr mellettem a fülembe súgta:
- Hű!... Ettől aztán prüszkölni fognak a megyei urak!
A szülőháznál volt a díszpolgári oklevél ünnepélyes átadása. A jegyző kétségbeesetten mondta nekem:
- Borzasztó ez a nép! Nem birom rávenni őket, hogy a Himnuszra levegyék a kalapjukat!
Megkérdeztem egy polgárt, hogy tudja-e, ki az a Móricz Zsigmond. Azt felelte:
- Hogyne tudnám! Író Budapesten. Rengeteg pénzt keres!
Az udvar egyik sarkában fiatal meggyfa volt, zöld, éretlen bogyókkal. A gyerekek fölhasználták az ünnepélyt és rámászva szedegették a gyümölcsét. Egy asszony rájuk szólt:
- Ne egyétek, hé! Nem jó az még!
Az egyik fiú lekiáltott hozzá:
- Dehogy nem jau! Savanyaú!
A szónoklatok sokáig tartottak, ráértem körülnézni. Móricz Zsigmond valamennyi parasztját megismertem, csak éppen a daliás, nagyratörő Turi Danit kerestem hiába. Azt hiszem, ezt az egyet csak Móricz Zsigmondban találhatnám meg.

Nagy Endre



Hatalmas meteorpusztítás Szibériában
1929 szeptember

Egy expedíció, melyet az orosz akadémia küldött ki Szibériába, hogy ott Jeniszei tartományban az 1908. junius 30. végbement hatalmas meteorpusztításról pontos mérések és vizsgálatok alapján részletes felvilágosítást szolgáltasson, most tette közé utjának eredményét.
Eszerint az 1908-ban Vanonra mellett lehullott rendkívül fényes üstökös bevágódásakor az összes közel levő jelzőkészülékek földrengést jeleztek. A katasztrófa helyén az őserdő teljesen eltűnt s az egész terület kilométerekre a hold kráteréhez hasonló tölcsér alakot vett fel. A szemtanuk elbeszélése szerint a keletkezeti hőhullám oly nagy volt, hogy csaknem megperzselte az emberek ruháját.
A közelebbi vidékeken a légnyomás embereket és állatokat sodort el, betörte a házak ablakait, ajtókat s a tetőt is letépte. Óriási dörgést és villámlást hallottak. Egy százkilométerrel távolabb haladó vonat vezetője megállította a vonatot, mert földrengést sejtett.
Az expedíció mérései szerint a lehullott meteortömeg súlya meghaladja az 500.000 tonnát. Soha ilyen meteorpusztítás még nem volt, mint ez.


Fényképfelvételek az emberi gyomorban
1929 szeptember

Egy bécsi orvos rendkívül érdekes miniatűrfényképezőgépet konstatált, amely oly kicsi, hogy gumicsövön át az emberi gyomorba is bele lehet ereszteni. Ezzel a kis géppel most a newyorki híres Sing-Sing fegyházban végezték az első kísérletet. Egy gyilkost, akit életfogytiglani fegyházra ítéltek, a fegyházban meg kellett operálni súlyos gyomorbaja miatt.
Ez a fegyenc volt a „kísérleti nyúl”. Az operáció után, amikor a seb már gyógyulni kezdett, egy gumicső segítségével a gyomrába engedték a kis készüléket, amelyet külön e célra készült kvartüvegen át világítottak. Ötvennél több orvos jelenlétében készült a sok felvétel, amelyeknek túlnyomó része sikerült is. A fegyenc meggyógyult s a felvételek mutatták is a gyógyulás eredményét!


Mit nyerhet Magyarország a newyorki krachból?
1929 október

Egyetemes megkönnyebbülés és föllélegzés fogadta egész Európában a nagy newyorki összeomlást, amelynek leirásai ugy hangzanak még a távirati ügynökségek szürke stilusában is, mint egy Zola-regény kulminációs fejezete.
Hetek óta, pontosan szeptember eleje óta, várják Európában ezt a nagy összeroppanást, a beavatottak és a tőzsdéhez közelállók már régesrég föloldották minden poziciójukat s már szeptember első napjaiban megmondotta e sorok irójának egy amerikai diplomata, hogy a közel jövőben már csak besszre lesz érdemes játszani az amerikai tőzsdéken, de azt is megmondotta, hogy MacDonald hazautazása előtt a nagy krach nem fog bekövetkezni.
Tényleg néhány nappal előbb, mintsem az angol miniszterelnök egy kanadai kikötőben hajóra szállott, összeomlott a nagy kártyavár. Az azonban már tulzás, hogy milliós vagyonok usztak el. Vagyonok, sőt óriási vagyontömegek semmisültek meg egy-két nap, sőt óra lefolyása alatt, de a nagy vagyonok tulajdonosai óvatosabbak voltak, mint az infláció hősei itt Európában, őket nem söpörte el az összeomlás hulláma.
De elvérzett a kis- és középjátékosok beláthatatlan serege, mert három év alatt, amióta a nagy hausse kevés megszakitással tartott, ebbe a grandiózus játékba belekapcsolódtak, csak ugy, mint nálunk történt, olyan rétegek is, amelyek egyébként kis tőkék szorgos és szerény gyüjtésével töltötték egész életüket.
A boltostól és a kisiparostól, a gépiróleányokig és liftboyokig mindenki játszott Amerikában, s ennek a széles, sok-sok ezer emberből álló rétegnek a pénzét nyelte most el a Wallstreet feneketlen torka. Akármilyen cinikusan hangzik is, minden attól függ most, hogy ez az elvérzés mennyire ment s mennyire szegényedett el s vált pénztelenné a kis- és középjátékosok nagy serege.
Ha az outsiderjátékosok nagy ármádiája elveszitette utolsó centjét s ujból kénytelen kezdeni a kuporgatást, ha egy csapással kigyógyult abból az álmából, hogy egy-két hét alatt megduplázhatja vagy megháromszorozhatja a kis vagyonát, akkor az amerikai tőzsdékre valóban hosszu nyugalmi periódus vár. Éspedig azért, mert a nagytőkés, a komoly kéz, ha részvényt vagy egyéb értékpapirt vásárol, mindig a kamatozást nézi, csak a kisjátékos fütyül a kamatra, hiszen ő csak az árfolyamnyereségre spekulál. Márpedig még a mai, alacsonyabb árfolyamok mellett is, amelyek még mindig magasabbak az idei legmélyebb árfolyamoknál, a legjobb, legkitünőbben foglalkoztatott és legjobban megalapozott amerikai iparvállalatok részvényei sem nyujtanak 2-5 százaléknál magasabb kamatozást, holott a fixkamatozásu értékek a mai mély árfolyamokban 8-9, a vezető európai értékek viszont ennél is magasabb, sok esetben 10 százalékot is meghaladó kamatozást adnak.
Természetesen nincs kizárva, hogy csakugy, mint nálunk, a nagy inflációs hausse-ok után Amerikában is rövid és átmeneti áremelkedések következnek be, azok a játékosok, akik nem véreztek el teljesen, futnak a pénzük után. Ugy, hogy európai szempontból az volna kivánatos, hogy az összeomlás a kisjátékosok között minél nagyobb legyen, minél tökéletesebben elvérezzenek, mert addig, amig a newyorki tőzsde mozgalma normális keretek közé nem szorul, nem nagyon remélhető, hogy az európai rekonstrukció céljára kellő mennyiségű tőke jöjjön át a tengerentulról.
A tőzsdei árfolyamok emelkedése vagy süllyedése dönti el, mennyi jut Amerika tőkefölöslegéből külföldi befektetésekre. A számok beszélnek: 1927-ben az amerikai uj tőkebefektetések teljes összege 7776 millió dollárt tett ki s ebből az összegből a külföldnek 1603 millió dollár jutott. 1928-ban a befektetések összege már 8050 millió dollárra rugott, a külföldi belföldi befektetések összeg viszont 1319-re csökkent s ez évben, amikor a tőzsdei hausse a tetőpontját érte el, a befektetések összege rekordszámot ért el, az év első nyolc hónapjában 7180 millió dollárt tett ki, de külföldi befektetésekre már a mult évi összeg felénél is kevesebb jutott, mindössze 623 millió dollár.
A remények, amelyeket a newyorki tőzsdekrachhoz füzünk, tehát csak akkor teljesülhetnek, ha ez a krach teljes és tökéletes lesz s nemcsak az európai tőkék áramlanak vissza, hanem fölszabadulnak olyan nagy kapitálisok is, amelyek eddig a tőzsdei spekulációnak a forgótőkét szolgáltatták.
De bennünket nem a rövidlejáratu kölcsönök megolcsóbbodása érdekel, amely máris bekövetkezett, számunkra az a fontos, hogy nagy befektetésekre, a magyar államvasutak átalakitására és modernizálására a magyar mezőgazdaság átszervezésére s végig egy komoly, belső telepitési akcióra, amelynek a hitbizományi reformokhoz kellene kapcsolódnia, jut-e amerikai tőke s ha igen, mennyi s mily föltételek mellett. Ne feledjük el azonban, hogy ez részben tőlünk is függ. Amerikának ma olyan tökéletes és kimeritő, minden részletre kiterjeszkedő gazdasági hirszolgálata van, mint egyetlen államnak s egyetlen iparvállalatnak sem a világon.
Ezen az állami hivatalos hirszolgálaton kivül a nagy amerikai bankoknak külön és igen pontos hiranyag áll rendelkezésükre s ha Magyarország hitelképességének megitéléséről van szó, nemcsak azt veszik számba, hogy például a földbirtok holdankénti megterhelése mennyivel kisebb, mint a háboru előtt volt, hanem azt is, hogy ez a földbirtok ma hasonlithatatlanul magasabb önköltségi árak mellett termel, ez a földbirtok sokkal magasabb árat fizet ipari termékekért és termelési eszközökért, hála karteljeinknek és vámpolitikánknak, mint azelőtt.
Amerikában tudják azt is, mennyivel nagyobb az adó fejkvótája ma, mint a háboru előtt s milyen messze elmaradt az aranybérek mögött a fixfizetésű emberek jövedelme Magyarországon. Röviden Magyarország hitelképességének megitélésénél nemcsak az ország vagyonát, hanem szabadon diszponálható jövedelmét is számbaveszik.
Továbbá amerikai tétel ez is: minél nagyobb egy ország tőkeképző ereje, annál nagyobb a hitelképessége. S végül ez is: minél csöndesebb és kiegyenlitettebb egy ország politikája, annál nagyobb a hitelképessége.
We dont like tragic countries!
Nem szeretjük a tragikus országokat - mondotta rólunk egy amerikai bankár. Márpedig a mi politikánk tulságosan tragikus szinü, tulságos sürün mutogatjuk sebeinket, tulságos gyakran emlegetjük sérelmeinket! Mindennek egy-két esztendeje nem volt tulságosan nagy jelentősége. De most, az óvatosan kinyiló trezorkapuk előtt fog tolongani az uj- és óvilág minden népe, valamennyien kölcsönt, nagy, olcsó és hosszulejáratu kölcsönt próbálnak szerezni az amerikai vagyon uraitól és az kap többet, aki ügyesebb és megbizhatóbb.
Kétségtelen, hogy kevés ország van ma Európában, amely olyan hitelképes volna, mint Magyarország, de kevés olyan ország is van, amelynek a hitelképességét olyan rosszul adminisztrálnák, mint a miénket.
És végül még egy kérdés, amely mindenkinek az ajkán lebeg: ki fogja az uj kölcsönök, reméljük, nemcsak magán-, hanem államkölcsönök elosztását és fölosztását adminisztrálni és ellenőrizni? Hiszen ezen dől el a legközelebbi negyedszázad sorsa, különösen a magyar mezőgazdaság jövője! Talán Mayer ur?


Benedek Elek búcsúztatása
1929 október

Benedek Elek koporsójára nekem két cypruságat kell küldenem. Az egyik az írótestvérnek szól, a másiknak története van. Fiatalok voltunk mindketten, de akkora külömbséggel, mely ebben a korban nemzedéknyit számít - ő beérkezett volt, én ifjú kakaskodással gúnyosan támadtam. Nem mintha magában a dologban igazam lett volna, ezt mikor egy emberöltő mulva a hazától elszakított Erdélyben újra találkoztunk, a drága, nemes, gyermekien bájos öreg maga sietett poháremelve felémkoccintani.
Amit akkor, ifjúságunkban, vallottam, azt ma is vallom, sőt egész irodalmi életem e vallásnak izgalmában telt el. A sors úgy akarta, hogy nyomban fellépésemkor, még gyerekfővel, mintegy botcsinálta doktora legyek annak az aesthetikának, mely nem ismer egyéb művészeti törvényt, parancsot vagy tilalmat, mint hogy a művész, akármit akar s akármint akarja, meg tudja-e csinálni, amit akar s úgy-e, ahogy akarta.
Egy versesnovellácskával kerültem könyvpiacra, mely előtt az újságok, nyilvánvalóan apám kedvéért, kit becsültek és szerettek, nagy tisztességet tettek, tárcában méltatták s dícsérték, a többi közt Kozma Andor is, kedvesen, szívesen, csak halkan intve, hogy ne legyek ennyire pesti, legyek magyarabb s nemzetibb, legjobb vón egy-két esztendőre lemennem vidékre.
Nekem annyi eszem már volt, hogy a dícséretből levonjam a levonandót, viszont az intelem szíven talált. Kozma Andor nem tudhatta, hogy magyarabb gyerekkora senkinek sem lehetett, mint nekem volt Kiskőrösön s Kecskeméten, s hogy vele egy mestertől szíttam, a sugallatos Lehr Alberttől, a magyarság, a magyar irodalom s nevezetesen Arany János imádatát.
De a verses novellácska szívemből fakadt és szakadt, a hatás, mely vérem s hajlandóságom szerint motozott benne, a Heineé s a Byroné, egy kicsit a Tennysoné is lehetett, s az egész, amily fontoskodó s koraéretten zöld, mégis becsületes, heves és természetes ömlése, egyik első jelensége volt a városi magyar költészetnek. Menten átéreztem, hogy a Kozma intelme, amily igazán s jóindulatúan gondolja, annyira művészietlen, s ha megfogadnák, hideg, mert hazug költészet kelne nyomában.
A művész csak olyan lehet, amilyen, nem pedig amilyennek szeretnék vagy éppen előírják; s ha egy nemzet irodalma a kebelén nőttet nem fogadja el nemzeti számba, az annál rosszabb ez irodalomra nézve. Arany János azért költő s azért művész, mert olyan, amilyen, aki pedig nem olyan, amilyen, hanem olyan akar lenni, mint Arany János, abból sose lesz Arany János.
Mondom: ez az átlátás s a művészet tisztára egyéni természetéről s a művésznek szabadságában gyökeredzéséről való egy villanattal világosodott meg előttem, menten háborúságba is fogtam mellette, fanatikusan, szívósan, mindennap új oldalról kerülve felé, mert szívbeli dolgomról volt szó, s voltaképp e harminc éves szabadságharcnak volt később második szakasza az Ady körül tombolt.
Nos: alighogy A Hétben, Kiss József szemesugara alatt, ki maga is nagy költő s városi költő volt s vékony mókusujjacskái leghegyéig megérzéses művész - alig hogy, mondom, A Hétben a nagy verekedés megindult, egy igen jóravaló magyar irodalomtanárnak, tehát már foglalkozásánál fogva is költőnek épp akkor történt, vesztére, kiadnia egy népies meseéposzát, afféle szalonnabőrt az Arany János oldalasából. Nekem se kellett több: ime, itt volt a példa, micsoda költészet következik, ha komandérozzák. Gyerekember voltam, kegyetlen voltam, gyilkosan s véresen kifiguráztam, s ma is emlékszem a strófára, mellyel kiparodizáltam hangját, módját és nyelvét:

Leszállt a vonatról a királyfi este -
“Jól kinézel!” mondá néki a menyecske,
Gondüző szivarját gyufával hevíté,
Kis családját szerves egésszé kögíté...

S mivel Benedek Elek, kinek a jó tanár jóbarátja s szűkebb földije volt, már nem emlékszem: előszót írt a versezethez vagy máshol állt ki mellette dícsérettel, nékie is nekimentem. “Igazad volt akkor!” mondta, mikor sok-sok esztendő mulva, mindaketten deresedő fővel, ménesi poharunkat összekoccintottuk s lelkig tiszta szemebogarával melegen nézett hozzá. Nos: a második cypruság, mit megrendülve küldök koporsójára az első mellé, azt akarja tolmácsolni, hogy mégsem volt egészen igazam.
Magában a dologban ugyan, ismétlem, igen. Gyulai Pál, ki élő monumentuma volt a magyar irodalmiságnak, verses novellácskámat barátsággal fogadta, komolyba vette s maga bírálta meg, ami nagy szó volt akkor, az ő Budapesti Szemléjében jó másfél oldalon, - gyengéit felfedte, zöldségeit meglátta, de külömben szinte bársonytenyérrel simogatta s nem akadt fenn pesti s nemzetietlen voltán. Ám a háborúság hevében én is elvétettem valamit, nem méltányoltam, sőt észre sem vettem, ami körülöttem olyas történt, mi éppen abba vágott, amiért én vagdalkoztam. S hogy, különösképpen, éppen Benedek Elek volt a művelője.
Benedek Elek akkor nemrég vette volt át az Ország-Világ képes hetilap szerkesztését, mely a tisztes és kissé vaskalaposan akadémikus Vasárnapi Újság helyében frissebb, maibb (már mint akkoribb), sőt budapestibb kívánt lenni. És Zeke (így becézték barátai Benedek Eleket, ki székely zekéjében jött volt fel falujából, hogy meghódítsa Budapestet) Zeke az Ország-Világot afféle magyar és budapesti Illustration képére formálta s hétről-hétre írta bele a chronique-okat Székely Huszár néven. Okosakat, formásakat és ha nem furcsa a szó: nagyvilágiakat. Ó: nem franciautánzatokat. Nem is elméskedéseket. Még kevésbé ledérségeket - ez a székely fi szemérmes volt és tiszta, mint ahogy szermérmesek s tiszták valának a legdicsőbb magyarok: Berzsenyi és Vörösmarty, Petőfi és Arany.
De a nagyvárosba felszakadt székely ember nem morcsoskodott, nem házsártoskodott s nem predikátorkodott. Teli mellel szítta azt az Európát, mely a nekilendülő csodavárosban tüdején kapta, s fajtájának, mely a zsidóval oly titokzatosan rokon: ez agyafúrtnak kikiáltott, csak hogy geniálisnak elismerni ne kelljen fajta minden belélekező geniejével szítta, mondom, magába s lehelte magából a magyar újvilágot, a magyar fin de siecle-t, a kilencvenes évek hajlatán. Ő, ő, a kisbaconi zeke vitte bele a magyar tárcába, mi a világjárt Ágai Adolfnak, a tudós Tóth Bélának sem sikerült ennyire, a magyar falusi levegőnek a Párisból lengő atlanti szellővel való elvegyülését.
S ha ő maga tán csak ígéret volt: ott volt mellette a beteljesülés. Ambrus Zoltán. Ó, micsoda csoda volt ez a debreceni hajduba oltott normann hercegi profil, ahogy gyenge szőke szakállasan ott ült, tavaszi délutánokon, a Hungária-kávéház dunasori teraszán, és sugározta felénk, kis deákok és jogászok felé, kik a farács mögül lestük minden mozdulatát: Párist, Párist, Párist, ahonnan akkor tért volt vissza. S ki akkor kezdte meg a frissen alapított Magyar Hirlap-ban, melynél sem azelőtt, sem azóta nem íródott jobb magyar napilap, a folytatásosan megjelenő Midás Király-t, ezt a Rouge et Noir-i mód kétszakaszos stendhali s amellett budapesti és mindeddig legbűbájosabb magyar regényt.
A Székely Huszár krónikáival együtt hétről-hétre Ambrus Zoltán is írt, Május aláírással, chronique-okat az Ország-Világba, s az ország, a keleti kis ország, valóban a nyugati világba emelkedett e gyönyörűen nagyvilági magyar elmélkedésekkel. A Bessenyei György álma teljesedett be akkor: Páris a Rákos homokjában. Amit az Ország-Világ kezdett, azt aztán átvette, nagyobb hatalommal folytatta s döntő diadalra vitte A Hét, hová Ambrus Zoltán is áttelepedett s amely mögött az Ország-Világ lassanként elhalaványult, mint a hajnali csillag, mikor a nap felvöröslik. De a hajnal ez volt s pirkadását a Székely Huszár ujja írta a magyar firmamentomra.
Erről az irodalomtörténet nem tud, s akik ezek révén jutnak az ötödik fizetési osztályba s lesznek méltóságos urak s tankerületi főigazgatók, a seminariumokban nem tanítják. Székely Huszár is, csöndes mosollyal, újra felöltötte zekéjét, lett belőle mesemondó, Elek apó, vissza is vonult Kis-Baconba, ahol dolgozott és élt-éldegélt, mintha csak ő maga mesélte volna édes mesemondó szavával, amíg meg nem halt.
De a magyarok istene, ki a magasságos égből lelát a legkisebb székely faluba s számon tartja, kik az ő lelkét tartották magyarjaiban, följegyzi s nem felejti el. Benedek Elek ott volt az új, a nagy, az ízekre szedetten is pusztulhatatlan örökkévaló Magyarország alakítói között, s nemes ősz feje babérkoszorúsan kerül a magyar Pantheonba. Hogy most elment: mintha egy tiszta forrás, egy életes kút szívódnék vissza a székely bércek titkaiba.


Benes a „Newyork Times”-ben Európa gazdasági együttmüködését fontosabbnak tartja „holmi határkiigazításoknál”
1929 november

Newyork, november 17.
A „Newyork Times” Benes, cseh külügyminiszter nyilatkozatát közli, aki kijelentette, hogy Európa gazdasági együttmüködését fontosabbnak tartja, mint holmi határkiigazítások ügyét.
A béke szelleme nem határkiigazítások révén, de a háboruelőtti mentalitás kihaltával fog majd a népek lelkébe visszatérni.
A Newyork Times ehhez a következő megjegyzést füzi:
Manapság gyakori eset, hogy egyes politikusok a halálozási statisztikát vonják bele számításaikba, de ha pillanatnyilag nem is volna szükség határkiigazításokra, e kérdés semmiesetre sem tekinthető végleg elintézettnek.
Nagyon is időszerű Smuts tábornok állásfoglalása, aki világosan utalt a népszövetségi szerződés idevonatkozó 19-ik szakaszára, melynek alapján véget lehetne vetni a tarthatatlan helyzetnek.


Csavargók világkongresszusa
1929 november

Olvastam a lapokban, hogy Stuttgartban megtartották a csavargók világkongresszusát. S hogy éppen olyan rendszer alapján dolgozott ez a furcsa gyülekezet, mint a diplomaták vagy a tudósok kongresszusai. Egy, évek óta fennálló egyesület elnökkel, tisztikarral és propagandaújsággal készítette elő ezt a kongresszust, amelynek előadói vannak s programjával az egész világ csavargóinak a helyzetmegjavítását célozza.
Hová jutott a világ?!
A csavargók törvényesíteni akarják törvényenkivüliségüket. Azok az individuumok, akik a saját életük leélését csakis a társadalom keretein kívül tudják elképzelni, segítséget kérnek, sőt követelnek a társadalomtól különvalóságuk kellő kihangsúlyozásához, dologtalanságuk táplálásához, életnívójuk általános megjavításához.
Mi ez? A csavargók öntudatosodása? Ezek az önkéntes száműzetésben élők felismerték szörnyű "osztályhelyzetüket" s mint társadalmi lények követelik társadalmi jogaikat? Ha így lenne, ez is elég furcsának tünhetne a dolgozó, a társadalom szociális törvényeit magukra kötelezőnek tartó vagy éppen ezeknek a törvényeknek kiszélesítését és pprecizebbé tételét követelő emberek előtt. De nem is így van.
Körülbelül húsz éve annak, hogy én is, mint rendes és becsületes csavargó, kint jártam a stuttgarti országúton, akkor még rendes és becsületes voltam az ő értelmükben és eszembe se jutott volna, hogy igazat adjak a pelyhes ágyban puhuló és a vacak fűszerei és vásznai között gyötrődő, spekuláló nyárspolgárnak. Lehet, hogy napokon át nem jutottam meleg ételhez és hülyének és nyomoréknak kellett tettetnem magam, hogy valaki elém dobjon egy darab kenyeret s mégis, nem a nyomorúságnak a pokla, hanem a szabadság hőskora volt ez a részemre.
Majdnem sírva léptem ki az országútra, de közben a cserepesbőrű, a keszegformájú vagy pókhasú csavargóktól megtanultam, hogy mennyivel szebb szabadon élni, mint jómódban és vágyak nélkül fölmorzsolódni. S úgy éreztem akkor, hogy igazuk van ezeknek a "kívülállóknak", ezeknek a mindenki által megvetetteknek, ezeknek az embervadaknak, akiknek se Istenük, se hazájuk s mégis egymást átölelve vándorolnak hegyeken és völgyeken át s ha éppen úgy tetszik nekik, rálépnek akár a felhőkre is s álmukban így utaznak tovább az égi tutajokon. S egy esztendeig nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene életsorsom rúdján és szerettek a társaim, mert éppen olyan kiéhezett, férgekkel meglepett s istenien gőgös és fönhéjázó voltam, mint ők.
Ha elfáradtunk a csavargásban, leültünk az árok szélére és filozofáltunk. De soha egyikünk se mondta azt, hogy "de jó lenne most valahol a puha ágyakban feküdni, valamelyik ház lakodalmi asztalánál ülni". Általában éheztünk a lányok után úgy, mint a falat kenyér után, de soha: sem az egyikért, sem a másikért nem áldoztuk föl a szabadságunkat. S nem tudtuk, átok vagy áldás-e rajtunk ez a határtalan szabadság utáni vágyakozás. Egyszerűen csak éltünk, mint ahogyan az a természetünkből adódott. S kétségtelen, minden ezer nyomorúsága és ezer baja mellett is szép ez az élet.
Akárha állandóan mámoros lenne az ember valami szeszektől, amit a nyári meleg levegővel vagy a dermesztő téli szelekkel szívunk be magukba. Lehet, hogy össze van zavarva az eszünk, de bizonyos az, hogy nincsen felelősség-tudatunk s ez, ez a semmiség mentesít bennünket minden törvény alól s a törvényeken kívül lenni egyenlő az abszolút boldogság érzésével a csavargó természetű embernek.
S nagyon kevesen vannak, akik így a törvényenkívüliségből visszakívánkozzanak a társadalmi morál, a kasztrendszer rácsai mögé s akik a végtelen országútról visszakívánkozzanak a bérkaszárnyák udvaraiba, vagy a paraszakunyhók dohos, megáporodott szurdokaiba. Valami kis megbántódással, valami gyerekes daccal egy napon kilépnek az emberek az országútra s csak járnak, járnak úgy, mintha már magán a reális világon is túl jutottak volna s igazán csak akkor pihennek meg, ha eszméletlenül befordulnak az árokba vagy egy reggel elfelejtenek fölébredni a menhely priccséről vagy valamelyik huszadrangú kórház poloskás vaságyáról.
Én nem voltam egészen az ő fajtájukból való. Egy esztendeig úgy láttam, hogy egy vagyok velük s aztán minden további nélkül kiléptem a sorból. Az elmult egy esztendő csak egyik, soha el nem felejthető epizódja maradt életemnek. Visszakanyarodtam oda, ahonnan elindultam, a csavargás nem tudta eléggé foglalkoztatni az izmaimat, a szabadságot nem tudtam értékelni, mint ahogyan a farkasok értékelhetik azt.
Visszavágytam a civilizációba, az ipari munkához s azok közé az embertársaim közé, akikkel ismét egy lett a sorsom jóban és rosszban. Akikkel tegnap még együtt meneteltem az országúton, azok bizonyára fölényesen és megvetéssel utánam köptek, mint a renegát kispolgár után. Azóta sokszor gondoltam már vissza az elcsavargott egy esztendőmre s valóban nem tudtam eldönteni a kérdést, vajjon nekik vagy nekem volt-e igazam.
Mint szocialista, elítéltem őket, hiszen ők megtagadták az emberi társadalom törvényeit, hiszen az ő szabadságuk nem egyéb, mint menekülés a feladatok elől, amiknek egyike az igazi emberi szabadság kiküzdése is. De mindez csak meggondolás és erőtlen fegyver az ő egész kaotikus, szinte holdkórosan nagyszerű és szentimentálisan giecses érzésvilágukkal szemben. Valószínű, ha nem ízlene nekik az az életforma, megkísérlenék, hogy változtassanak rajta. Ha pedig jól esik nekik úgy élniök, akkor mindenki mással szemben eleve igazuk is van.
Most mégis valami történt velük s mindezt hogyan is érthetném meg máskép, mint szocialista, aki az ember s így az emberiség gazdasági állapotát és erkölcsi fölfogását minden nagyobb fordulónál a termelőviszonyok jelenlegi állapotához vezeti vissza.
Történelmi meghatározással a szabadversenyes kapitalizmus kezdeti idejében indultak el végtelennek látszó utaikon a mai értelemben vett csavargók. Megszünt a patriarchálizmus formája a termelésben, megszünt a vallás abszolút fönhatósága az ember gondolatai és érzései fölött s így mindjárt akadtak olyanok is, akik nekivágtak a vak világnak, hogy így szabadítsák föl magukat minden kényelmetlen nyűgök alól. Őseik rabszolgatermészete most átcsapott a másik végletbe, meggyűlölték a munka minden fajtáját s lelkesedtek magáért a puszta életért.
Amerre jártak, láthatták a különbséget maguk és a többi emberek között, éltek azért, mert megszülettek, a többiek pedig dolgoztak azért, hogy élhessenek. Szinte fizikailag irtóztak minden rendszertől, minden nyárspolgári szokástól. S ha jól meggondoljuk, ők sem voltak egyebek a nyárspolgárság egyik típusánál. Hiszen fönhéjázóbbak voltak bármelyik krejzleros-familia családfőjénél s érzelmesebbek és ábrándosabbak voltak bármelyik krejzleros-familia tizenhat éves szűz lányánál.
Csak éppen hogy mindennek a visszája voltak. S csak mentek, mentek gondtalanul és azzal az elképzeléssel, hogy az ő utaik végtelenek s így előtte járnak minden cepekedő napszámosnak és minden szekéren utazó polgárnak. S bizonyára nem gondoltak arra, hogy eljön az idő, mikor autó rohan végig az országúton s az utána kavarodó por valósággal megvakítja őket s nem gondoltak arra, hogy lesz egy kor, amelynek víz alatt járó hajói s a levegőben szálló gépmaradarai lesznek.
De a kornak ez a változása anélkül, hogy ők tudomásul akarták volna venni, megtörtént. S ha akarták, ha nem, egy napon rá kellett ébredniök, hogy az sorsuk nem egyéb gyarló állati sorsnál, rendőr- és csendőrtekintetek vigyáznak rájuk s az egykor romantikusan hős figurájuk ma már nem egyéb elszürkült anakronizmusnál. Be kellett látniok, tenni kell valamit, mert többé nem bámulnak rájuk a naív irígykedő szemek s ők a régen kiváltságos individuumok nem egyebek emberi salaknál, amit a társadalom megszervezett apparátusa egyre ridegebben s egyre messzebbre söpör el a közösség életéből. Valamit tenni kell ez ellen a változás ellen!
S milyen érdekes, hogy ezek a csavargók, akik valamikor kiléptek a szervezettségből, most elkezdik nyugtalan csavargó-önmaguk megszervezését. Mintha csak lázadásra készülnének. De nem! Hiszen nem azért egyik tipusa ők a nyárspolgárságnak, hogy vak fanatizmussal nekimenjenek a csendőrök szuronyainak vagy a rendőrök gumibotjainak. Ha ezt akarnák megtenni, akkor túl kellett volna fejlődniök azon a korszellemen, amely csavargót formált belőlük. Akkor bátraknak és önérzeteseknek kellett volna lenniök. Ők pedig mindig gyerekesen szájasok és kutyamódra gyávák, megkótyagosodottan fönhéjázók és koldusmódra alázatosak voltak.
Nem szegültek ők semminek se komolyan ellene. Nem valami célba indultak el, csak mindig menekültek valami elől. És sohasem a jólét elől, hanem mindig csak a felelősségvállalás elől. Ki is kivánhatná hát tőlük, hogy most fölvegyék a harcot a kíméletlenül rendszabályozó fegyverek és gumibotok ellen. De ki is csodálkozhatna azon komolyan, hogy egyesületet alakítanak, lapot szerkesztenek s ezekkel a jól bevált eszközökkel megkísérlik szentségesíteni szentségtelenségüket.

Megtesznek minden veszedelmek nélkül járó lépést életük konszolidálása érdekében. Ahogyan a tehetetlenség egyszer kivitte őket a társadalomból, most ugyancsak a legmagasabb fokú tehetetlenség ejti őket vissza a társadalomba. Csak éppen a külsőségekbe nem tudnak még belenyugodni. Csak éppen a közösségbe való munkálkodástól írtóznak még mindig valami pokoli rémülettel. Nem munkaalkalmat kérnek, hanem tiszta menhelyeket, hogy úgy alkonyattájban legyen hova érdemesen bevonulniok és szép etető-állomásokat arra az alkalomra, ha séta közben netán megéheznének.
Vannak olyanok, akik a csavargók kongresszusával kapcsolatban a munkanélküli munkások helyzetét is fölemlítik s ezt a két különböző emberréteget a leegyszerűsítés kedvéért egy kalap alá veszik s egyesítik az ügyüket. Holott látnivaló, hogy a kettő egészen más. A munkanélkülinek tragédiája, hogy a társadalom nem ad munkaalkalmat a számára, a csavargónak pedig az a tragédiája, hogy a társadalom hova-tovább nem tűri el kebelén belül a tipikus munkakerülőket. A kapitalisták érzik azt, hogy a nemdolgozók eltartását részben nekik kell vállalniok, s az osztálytudatos munkássá is érzi, hogy a hivatásos munkakerülők gátolják és megfertőzik az ő társadalmi mozgalmaikat, így tehát ők is tiltakoznak ellenük és semmi közösséget nem vállalnak az országutak romantikus csavargóival, a szegény osztály felelőtlen elemeivel.
A munkanélküliek munkaalkalmat akarnak, mert tudják azt, hogy termelés nélkül nincs fogyasztanivaló s ezt a meggondolásukat az egész társadalom rendjére és tagjaira érvényessé akarják tenni; a csavargók pedig ennivalót és alvóhelyet követelnek a maguk részére, mert érzik azt, hogy lerongyolódottan és az árokpartokon szédelgőn ma már lehetetlen az életük továbbfolytatása.
Nem a munkások társadalomreformáló küzdelme az övék, hanem a nyárspolgárok minden idealizmustól mentes alkalmazkodóképessége. Hogy mi lesz a megindított harcuk eredménye, az nem kétséges! A csavargók stuttgarti világkongresszusával lezáródott egy társadalomideológiai korszak. S azok az emberek, akik érdekelve vannak ennél a fordulónál, vagy szétmorzsolódnak itt a kezdet küszöbén, vagy odaállnak a munkapadokhoz és eddigi küzdelmeik helyett más utakon és módokon indulnak el az emberi szabadságállapotok megteremtése felé.
Néhányuknak ez a konszolidálódás úgy, ahogy máris sikerült. Például Gregor Gog-nak, a "Kunde" című lap szerkesztőjének is. Ebben a hivatalos orgánumban, aminek a szerkesztéséért fizetést kap, már csak az országúton kintrekedt csavargóknak követeli a "csavargó-társadalom" részére esedékes reformokat. Ő maga már megél a munkájából s valószínűleg szemfülesen vigyáz arra, nehogy valamelyik szabadságszerető testvére egy alkalmas pillanatban kiemelje újabb nyárspolgári poziciójából. Mert hiszen Gog úr valószínüleg azon a véleményen van, hogy csavargónak lenni jó, de a csavargók patrónusának és szószólójának lenni még jobb.
Húsz esztendeje annak, hogy testvértelenül és magamról is megfeledkezetten kint botorkáltam a stuttgarti országúton. Azóta sokszor gondoltam az ottragadt és kallódó emberekre: ki tudja, mi történt velük és mi fog még történni velük? - S lehet, hogy most a kongresszus után valahol itt is összetalálkozom valamelyikükkel munkaszerszámmal a kezében s a józan elgondolások fényével a tekintetében.
Bizony, testvéreim, ilyen az élet.

Kassák Lajos


Illusztráció: Benedek Elek portréja

Nincsenek megjegyzések: