2010. január 3., vasárnap

Régenvolt dolgok:A Hármas Körös demonstrációja (2)


Növekvő/
fogyatkozó százalékok

Egy másik cikk, amelynek szerzője bizonyos C. S. Dumitrescu tábornok, az 1919-es nyugati határkijelölő bizottság egyik oszlopos tagja, hadászati szempontból sorakoztatta fel azokat az indokokat, melyek Románia első világháborús viselkedését, ellentmondásosnak tűnő döntéseit motiválták (România şi frontierele păcei / Románia és a béke határai). A kezdeti semlegesség után, a román hadbalépés óriási áldozatokat jelentett az országnak, teljességgel kiérdemelt tehát a trianoni kárpótlás gesztusa a nyugatiak részéről, bár a döntés részleteit tekintve Romániát bizonyos korábbi ígéretekhez képest bizony, megrövidítették. A tábornok vonatkozó statisztikája szerint a magyaroknál maradt területen kereken további 2.175.000 lakos rekedt (az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint), ennek 44 százaléka román, 40 százaléka pedig magyar. Csakhogy - hangzik a perdöntő érv - még ez a statisztika is megtévesztő, ugyanis a magyar lakosság globális számából le kell vonni a zsidó elemet, illetve a görög-katolikus és görögkeleti vallásúakat besorolni a románságba; végül, nem feledkezve meg a népszámlálástól eltelt időszak népszaporulatáról, a valóságos arány 60,9 százalék (román) a 24 százalékhoz (magyar). Revíziónak tehát már csak ezek szerint sem lehet helye, a magyar igényeket bármikor könnyedén felülírják a román követelések, amelyek nem csak azért jogosak, mert szerződéses ígéret volt rájuk, de a valóság is ezeket igazolja.

George Sofronie, a nemzetközi jog professzora az, aki a többi szerzőtől elütő módon vállalja, hogy elméleti tudása révén nem átall a gondolatkör darázsfészkébe nyúlni, mit sem törődve azzal, hogy esetleg heves "csípések" érhetik ezért minden oldalról. Rövid tanulmánya (Finalitatea actualului regim de Protecţiune a Minorităţilor / Hová vezet a jelenlegi kisebbségvédelmi rendszer) a párizsi békeszerződéshez járulékos kisebbségi egyezményt taglalja. A jogilag újdonságot jelentő paktum indokoltságát és a kialakult új országhatárok viszonylatában szükséges méltányossági garanciák megkerülhetetlenségét elismerve, helyesli, hogy a békeszerződések számolnak az érvényességüket szavatoló hétköznapokkal; azzal az új helyzettel tudniillik, amibe számos, kisebb-nagyobb népcsoport, az átszabott határok révén, saját akaratától függetlenül hátrányos, kisebbségi helyzetbe került. Ennek ellensúlyozása, enyhítése a békekötés tartósságának próbaköve.

Csakhogy...

E ponttól kezdve a professzor váratlanul nézőszöget váltva, azt kezdi fejtegetni, hogy a kisebbségi és a többségi állampolgárok közötti jogi viszonyok kiigazítása akkor lenne vitán felül méltányos, ha a rendszer kivétel nélkül kiterjedne a világ valamennyi országára, és nem csupán azokra, melyek a párizsi békekötés nyomán kerültek a térképre. Kisebbségek kivétel nélkül mindenütt léteznek, s ha a védőháló ténylegesen általánossá válna, alkalmazásával is nehezebb lenne szembeszállni, azt nem igazán lehetne elpanamázni, megszűnne mindenfajta kettős mérce e tekintetben régi és új államok, erős és gyenge nemzetek között. A kisebbségi jogvédelem nem szorítkozhat kimondottan csak erre az európai régióra, az egész földkerekségre kiterjesztendő - foglalja össze döntő tanulságként a szerző. Szerinte a kisebbségek jogi küzdelmeinek is éppen ezt kellene megcélozniuk, a nagyhatalmak ugyanis inkább hajlanak lemondani a rendszer egészéről, mintsem, hogy magukat is kénytelenek legyenek szigorú szabályainak alávetni.

A kisebbségvédelmi rendszer bírálatával a folyóirat egyéb közleményeiben is találkozni, hol nyíltan helytelenítő, hol burkoltabb, áttételes formában. Az állásfoglalásokon pedig jól érződik az az ingerültség, amivel a többségi szerepbe jutott románság viszonyulni kénytelen a kisebbségi helyzetbe csúszott magyarsághoz. Ám a legtöbb esetben sikerül megtalálni azokat az igazoló adatokat, melyek arról szólnak, hogy a többség minden lényeges területen túlteljesít a kisebbségi jogkövetésben.


Boruló nagyvárosi egyensúly

Sabin Manuilă, a román Demográfiai és Népszámlálási Intézet igazgatója arról cikkezik (Populaţia Municipiilor din Transilvania / Az erdélyi municípiumok népessége), hogy az 1930-as romániai népszámlálás adatai szerint miként alakultak az erdélyi nagyvárosok - a román közigazgatás ún. municípiumokként emlegeti ezeket - népesedési viszonyai, különös tekintettel nemzetiségi összetételükre. A szám szerint nyolc nagyváros Kolozsváron (55 %) és Marosvásárhelyen (51 %) ugrott meg leginkább a lakosság száma az 1910-es magyar népszámlálási adatokhoz képest, legkevésbé Temesváron (26 %) és Aradon (14,4 %). Nemzetiségi viszonylatban a változások még szembeszökőbbek: míg a nyolc nagyváros román lakossága 55 ezerről 176 ezerre duzzadt (228 %-os növekedés!), addig a magyarság 166 ezerről 222 ezerre apadt, mindenek előtt azért, mert (1910-től eltérően) 1930-ban a zsidókat már külön nemzetiségi entitásként kezelték. nagyvárosi viszonylatban ennek az előretörésnek, illetve háttérbe szorulásnak a dinamikája a következő:

1910-ben a magyarok öt nagyvárosban (Marosvásárhely, Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár) a lakosság döntő többségét jelentették, s csupán Szebenben és Temesváron éltek kisebbségben; miközben a románok egyetlen nagyvárosban sem érték el az abszolút vagy a relatív többséget.
Ezzel szemben, 1930-ban a változás radikális: Nagyváradon és Marosvásárhelyen marad ugyan némi abszolút magyar fölény, viszont a többi hatban a magyarság aránya 50 % alá száll. Mind közül is a leglátványosabb az aradi "fejlődésgörbe", ahol a románság relatív többségbe került.
A romániai németek fogyása ez idő alatt inkább csak arányaiban jelentkezik (számszerűen ugyanis növekedtek), de egyetlen nagyváros többsége sem az övék már.

A vezető román statisztikus a politikai viszonyok megváltozásán túl az egyensúlybomlást a városi lakosság majdhogy nem stagnáló szaporodási mutatóival, illetve a faluról beözönlő román vidéki elem eluralkodásával magyarázza; mert bár az elhalálozási ráta a legtöbb municípiumban meghaladta a születésekét, a népszaporulat így is több mint 37 százalékos...

(Hogy a természetes tendenciára mennyivel erősített rá adminisztratív eszközökkel a politikai hatalom, az diszkrét homályban marad. A tapasztalat szerint, a maga idejében mind a magyar, mind a későbbi román kormányzat igyekszik magának megőrizni a gyors többségi pozíciónyerés "mesterfogásait", legtöbbször a "másik" üzelmeiről rántva le a leplet. E lapszámban is, bár nem dominálnak, találunk ilyen leleplező élű, aláíratlan cikkeket, ún. töltelékanyagokat, melyek arról szólnak például, hogy a Gömbös-féle Magyarországon egy percig se hagytak föl a nevek erőszakos magyarításával: állami hivatalnoknak például tilos volt idegenesen hangzó nevet viselnie; az ilyen magyar állampolgárokból jókora "túltermelés" mutatkozott - az ország lakosságának legalább egynegyede viselt akkoriban nem magyar hangzású nevet. Ez a helyzet pedig a múltban - állítják a román folyóirat szerint a magyar politikusok - nagy károkat okozott már a magyar érdekeknek...)

(Folytatom)

Nincsenek megjegyzések: