2010. február 13., szombat

Emlékversek NP albumából


Mostanig valahogy nem került szóba - pontosabban nem túl gyakran tettem róla említést -, hogy Nagy P. Zoltán fotóalbumának megjelentetését 2008-ban a mai napig személyes teljesítményemként tartom számon. Nincsen ebben semmi dicsekvés, se érdemek kisajátítása - egész egyszerűen éreztem, hogy akár csak Ádám Gyula barátom esetében - hogy ha nem lépek közbe tevőlegesen, nem kényszerítem ki úgymond a dolgok alakulását, akkor a megbecsült fotós életművek elúsznak az emlékezet árján, a semmiben, s marad a gyorsan megkopó hírnév, amely az ember végső távozása után rohamosan a feledésbe vész, ha nincs valami kézzelfogható nyom, amiben az utókor megkapaszkodjék.

... Ezek jutottak eszembe ma reggel, miközben Nagy P. Zoltán temetésére készülődtem. Odakint vizes, erősen nedves hózápor fehérítette a világ fölötti tájat, s a csíkszeredai régi temető felé sötét ruhás emberek - ismerősök, rokonok, pályatársak - százai özönlöttek a végső búcsúra. Ott topogott a gyászgyülekezett a kicsi, immár szűk római katolikus temető sírjai között, miközben az aprócska ravatalozóban a koporsó mellett a család a részvétnyilvánításokat fogadta. A részvétkívánók sora pedig sehogy sem akart elapadni...

És most, délutáni szakadó hóesésben előveszem az Ádám Gyulával közösen készített, megálmodott Nagy P. Zoltán-féle albumot, amelyből a napokban sikerült egy kisebbfajta galériát összeállítanom, hogy akik emlékezni akarnak, a Zoli képeit nézegetve tegyék; belelapozok az albumba, s hirtelen megállok annál a fejezetnél, amelybe a Zoltán fotói és személyisége ihlette verseket gyűjtöttük csokorba. Az eddig amolyan hangulati dísznek, irodalmiaskodásnak tűnő betét most hirtelen értelmet nyert, a maga sajátos módján őrizte meg annak az embernek a személyiségét, akit egész szülővárosa úgy ismert, hogy A Fotós; még akkor is, amikor Csíkszeredában rajta kívül már igen szép számú fotós élt és tevékenykedett...

*

Ferencz Imre
REMETÉK

Emlékszel ábrándoztunk rég
lennénk Csíksomlyón remeték
de nem Mária lábánál
hanem fent ahol a ház áll

amelyben Ferenc testvér élt
vízen kenyéren s nem cserélt
volna senkivel elvégre
ő volt a híres remete

akit a búcsú megcsodált
mert mindig koporsóban hált
míg holtat mímelt a teste
a lelke Istent kereste

Somlyó hegyén az a kis ház
végül elhagyatottá vált
mécses nem pislákolt benne
nem volt már senkinek kedve

kiköltözni abban lakni
nem akadt arra már férf
aki felölti a csuhát
s mormol fohászt mormol imát

aki szamárháton néha
lelovagol a városba
aki hosszú szakállt ereszt
s nyakáról lelóg a kereszt

aki fütyül borra nőre
imádkozik térdepelve
aki ott magába szállva
felfeszül a szivárványra

aki nem néz tévéadást
lát ő csupán szent látomást
aki int az angyaloknak
s azok jönnek sorakoznak

*

Emlékszel ábrándoztunk rég
lennénk Csíksomlyón remeték
öltöznénk végre csuhába
s be se néznénk a kocsmába

pénzünk valutánk nem lenne
testünk karóvá epedne
imádkoznánk reggeltől estig
hírünk míg felérne Pestig

úgy néznénk ki mint akiket
nem mindenütt láthatnak meg
nyakunkon a kereszt-kolonc
látni jönne minket Losonc

így néznének úgy látnának
egyfolytában csudálnának
mint a csángó napbanézők
bámulnának jövők menők

hanem már abban a házban
új remete él magában
elfoglalta azt a posztot
mit az Isten újraosztott

addig készültünk hiába
remete ment a faházba
bizony eltátottuk a szánk
s immár ne számítsatok ránk

nekünk nem jön le a létra
(emlékeztek Salvatorra
ő is hajdan addig vásott
amíg végül csudát látott)

*
Emlékszel ábrándoztunk rég
lennénk Csíksomlyón remeték
s hogyha nem marad ez ábránd
régóta már csudát látnánk


Oláh István
HIDEGEK KÖNYVE
(részlet)

Ahogy elhozta egy naptári szent,
és bevágta az ablakkeretbe:
szobányi mélysége sincs az őszutónak,
kék lemezére megint kiült fázni egy ember.
Az erdő: szembe hulló villanás.
A kép meghal, gyökérig
hull a lombtól.

*

A táj vetkőzi színeit, nincs már aki fesse.
Nincs aki fesse ezt a pőre látványt. Ha több
önarcépét nem festheti, hogy fesse majd a
fák feltámadását?

Ösvény megy a vízig, ott megszakad. Vissza
nem jön senki azon a csapáson, ki elmon-
daná
a perccel korábbi látványt. Most már biztos,
hogy sárkány él az Oltban.


Cseke Gábor
NEMERE

Nagy P. Zoltánnak

Besárgult berozsdált körben az ojtozi szoros
mint egy kenetlen ajtópánt mint egy túlkoros
ember térde könyöke csuklója minden izma
kínos vigyornál többre e ködben nem telik ma
és hull a lomb és zúg aminek zúgnia kell mert itt nyomul át
a Kárpátokon a Nemere s nem adja meg magát
kancsukája itt ostorozza arcunk s cserdít szívünkre
kelet parancsát hozva hogy a fegyvert azonnal tegyük le
de már elkésett oly rejtve minden ezen a tájon
csak szél rikoltoz fülemben s a mélyben mint a bársony
lelkünk lapul ott avarban kőágyán meredten
bámulja az ojtozi eget mely rádőlne s visszaretten
várja a becsapódó zuhanást az omlást de semmi se moccan
csak a hó csak a fagy jön loppal visszafogottan
a szél hónalja alatt derűsen mintha magának dalolva
majd jégverembe terel s hosszan ránk települ ez a dolga

2004 őszén


Kristó Tibor
PIHENŐ

Nagy Pál Zoltán felvétele alá

Boglyába rakták gondjukat
így is abból még sok maradt.
Vajon az asszony mért töpreng,
azon mit embere nem sejt?

Pedig a táj oly édeni,
lehetne végre pihenni.
Tenyér sajdul, roppan egy ín,
tagban karban babrál a kín.

Ülnek ketten a Nyár ölén
ők: Laji bá’ és Boris nén’.
A máréfalvi Nap alatt
az idő fut, szellő szalad.

A boglya éjjelre kinn marad.


Bajna György:
AKÁR AZ ÚRANGYALÁT...

Nagy P. Zoltánnak

Fejükön szoros a kendő,
nehogy a szellő incselkedni kezdjen
hajdan kövér kontyba font,
mára színevesztett, meggyérült hajukkal.

A kisablakon bejár az alkony és a virradat,
mióta a hólyagot üvegre cserélték.
Azóta karcsú sugárkévék
csiklandják néha az idő-árkolta bőrt,
amíg kicsi fürjekkel álmodó
dédunokák ébredését várja nénénk.

Akár az Úrangyalát is mondhatják így hárman,
mint tették a háború, majd párjuk
rabságban töltött évei alatt,
mint tették, amikor ment tehén, ló, szántó,
erdő és kaszáló, szekér, eke és borona,
ahogy apokalipszisek idején
lenni szokott.

Szikár ujjaik rózsafűzért szorítnak.
Most nem morzsolják az elkopott
hamisgyöngyöket, csak fohászkodnak.
Mert úgy szokták, hogy ilyenkor, napszentület
előtt,
miként napkelte után, aztán déli harangszókor,
mondani kell, mondani kell, mondani kell
valamit annak,
aki mindig meg is hallja.

Tán ismét megneszeltek valami
nagyon fontosat?
Vagy csak emlékeznek?
Állnak a gyengülő fényben,
s ha nyugovóra sétál a Nap,
árnyuk akkor is ott marad a falon,
immár az idők végezetéig.

2007

Illusztráció (balról jobbra) Nagy P. Zoltán és jómagam egy 2008-as tárlatnyitón. Ádám Gyula fotója

1 megjegyzés:

http://hobbiszakacs.blog.hu írta...

Nagyon jó képek. Köszi, hogy felraktad őket. (Eltelik kis idő amíg megint fényképezőgépet veszek a kezembe.)