A székely-
„Jelentések magamról”
Cseke Gabit sokan ismerték még ifjúmunkásos korában. Nála nem ment a főszerkesztőknek hivatalból vagy megszokásból kijáró elvtársazás, ő Gabi volt a szerkesztőségben, könyveiben, még azok számára is, akik csak hallomásból ismerték, de hivatkoztak rá. Legújabb könyve a költői alcím szerint ellenfényes emlékezés, főcíme mintegy megelőlegezi a drámai önvallomást. A Jelentések magamról, még mielőtt olvasni kezdeném, két időt és egyetlen erkölcsöt pontosít. Ha Cseke magáról jelent, akkor jelen időben, ergo a tárgyalt korszakban (nagyjából 1960 és 90 között) nem jelentett. Ami megint csak azért fontos, mert a mi korosztályunk két alapkérdéssel vesződött és nem rögtön a rendszerváltás után, hanem már jóval előtte. Hogy ki kit súg be, illetve mit muszáj s mit nem lehet vállalni például újságnál s példának okáért egy főszerkesztőnek. A besúgási hisztéria még jól is jött az új szerepleosztásban (juttatásszerűen, mint az egészségvédelem vagy a kötelező oktatás), aztán meglett az első tragédia. Adminisztrációs kollégánk dossziéját megkapták a szeku irattárába benyomuló lázadók, állítólag csak a fedőnevét mondták be neki a telefonba,az illető felakasztotta magát. Nem volt gonosz s ha nem bukik le, akár korunk hőse is lehetett volna, mert éveket ült 56-ért. Ez az én történetem és nem a Csekéé, de lehetne, mert történeteink egy tőről fakadnak. Belátható múltban még az egész társadalmat foglalkoztatta, ami most a helyzetek és indulatok ellenfényében az emlékezőt. Ezért kell úgy értékelnem a könyvet, mint mindent, ami tágabb értelemben közügy. Ez a számomra egyedül lehetséges be- vagy elfogadási forma. Van más is, valami ilyesmi: á, minek foglalkozni vele. S következnek a bejáratott jelzők a lejáratott diktatúráról, és ami elevenbe vág, a diktatúrában élt emberről. Életem része volt, kitéphetetlen, másrészt (és ez is közhely), akkor voltunk fiatalok. Tehát boldogok? Harmadszor meg önérzetem csorbul, ha lehurrognám, amivel ha kicsiben is, de egyetértettem, akikkel ha fél szájjal is, de egy követ fújtam. Nincs bocsánat, mert bocsánatkérés sincs. Van viszont emlékező, aki emlékezik. Számot vet, s ha arat, fájdalmasan. Tény- és kényszerű a megállás a stációknál, akár Előrének, Második Romániai Magyar Szónak, vagy legújabban Új Magyar Szónak mondják is. Irigylem Cseke Gabit e könyvéért, mondom egyik pillanatban, a másikban meg visszaszívom gyorsan. „Egész életemben kényszerből, kényszerűségből űztem azt, amit tulajdonképpen szerettem csinálni. Nem voltam elég erős nemet mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek...” – így mondta le az országos napilap negyedik névváltozásakor kikézbesített meghívást. Sajnálom őt és ezzel akár magamat is sajnálhatnám.
Oláh István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése