...az újabb versekből
Kányádi Sándor
Valaki valakit valamire
kiszemelt
hajnali kiáltásból
font ereket
minden fájdalom övé
kiáltja Istenét:
tekintsen háta mögé!
az ott a föld –
minden más táj: óceán
torka szakadtából ott hullajt
a vemhes idő fát, fiat
a Hargitán
ott, ahol a poklok közt a végső tornác
nem a halál
ahol ha vétkezett is:
a köntös nem lehet más
csak Nyelv, csak Kodály
fehérre mosott gyolcsingre
tapadnak Lészped sóhajai
vásnak a színek, a lépcsők, a fák
fekete-piros orcácskái
tüzet rakott hát
a Küküllő-mentén
Krisztus meg ne fázzon
s mindaz, ki Köréje telepszik
keserűn fohászkodjon
mert:
befonnak egyszer mindenkit
ama utolsó óra angyalai
mert:
nem lehet árva az, kinek
feltámadnak halottjai
osztódó nyelv – szaggatott dallam
ködként terülő harangszó
ki minden idők Rómájába
mind talpig gyászba szép holló
kongatta Jónás igéit:
ki egyszer lenyelte
a nyelvet
egyetlen egyszer lakhat jól
vele
Fától Fáig
K. S-nak
egyedül a Fák értenek meg
kérges testük felissza
az éjszakát
alamizsna álmok hullnak
berendezik a halált
minden galamb felszállt
hatalmas hordalék a világ
sem ott sem itt
sem mindenütt vagyok
találjon rám
aki elhagyott
Mi már
Mi már csak visszaérkezünk
Ahogy a feszület az élő fába
Mi már csak madarak lehetünk
A kettészakadt éghomályba
Nincs ellenség
Nincs határ
Csak a Kárpátok
Szelíd, vérgyökerű Kárpátok
Nincs ellenség csak
Az erdő zúgása
Szuszog halkan
Ahogy a szív dobog
Ha átmegy
A határon
Rákóczi határ
a határon szólnak
a fenyves harangok
halkan beszélő füvek, színárnyak
a határon feszülő egek
Vérző lépések
föl, föl
dereng a Gyímesek könnye
reszkető hegyek tátognak
fönt s lent
csak várnak.
Pilinszky
nem tudlak már olvasni
a bajban kinőttelek
beléd is törtek kardok
meghalni nekem kellett
iszonyú volt az elveszés
megoltani, mint vad szerzetest
s mint vércseppek a keresztet
négysoros
én véled tenném
ha lehetne
véled bomlanék egy földbe
takarózzék ölelésünkből
az utolsó béke
emlék
megvannak még a leveleid
s már értem, miért írtad
a kapu alatt ki-be járnak a
gyászolt pillanatok
megrakjuk még, tüzet gyújtunk
ólálkodik az ősz
szürkén és harmatosan
talán még ma elvisz
tavasz
csak árvíz van –
ilyenkor tavasszal
panaszáradatként mállik a szó
a vásott ajkakon
özvegyek vagyunk
betonlapon ülünk
a parkban
hullik a hajunk
hullik az alkony
csillagos kendővel borít az éj
lebben, int
kőtakaród alá nyúlok, tested őrzöm
ki ne takarja a vízözön
a test
a szalmaágyat szereti a fáradt test
a színlelt álmodozást
- fakó töviságyban lélek
kihallgatott deszkák között
kihallgatott csókokra
emlékezz –
repülni nem tudó madár
világában
az elázott határfal szárad
kapcákkal hantolt oltáron nőtt
virág vagy
Évutó
Tulajdonképpen már mindegy,
mit ír a kánon,
a kor kit temet,
fekete kendőd megvakít.
Mellém ült a sötétség,
ennem ad, felruház,
az éjszaka darabjaiban
istenláz ráz. Megaláz.
Takarj be, vers
- ha már megérkeztél -
takard be minden csontom,
havazd be csillagom.
Sóhaj
Úgy félek, Uram,
Hogy elfáradsz.
Valami
Minden virágnak nyíló orcája, te mindenség,
Lépteidben jelek halványulnak,
Elnéznek a kövek,
Némán sejtető tekintettel
Öveznek burkok, csillagok, kísértetek.
Tekintet se foghat föl, ó, lényeg,
Mert bosszút állsz az ismeret felett.
Tűnés, tünemény!
Neved alatt ezredek lankadatlan
Bomlanak.
Érthetetlen érthetetlenség,
Damaszkuszt kiváltó hiszékenység,
Valami por, valami semmiség.
Felvilágosodás
Látva látom világom széleit,
érzem a győzelem verejtékét.
Ha elmégy, harminc ezüstön
mestert veszek, ki elad.
Nem hittelek, mégis halálommal
váltottalak. Tán sose voltál,
csak átléptél, mindenestül.
Ázik
Ázik a fa a tóban
S oldalra hajlik ága
Levél szusszon elő s virága
Mint égen csillag: magvacska.
Ázik a szívem bánatba
S oldalra hajlik búja
Sebek szusszonnak elő s fájdalma
Mint égen villám: titkocska.
Ázik képzetem vágyókban
S oldalra hajlik álma
Falak szusszonnak elő s kudarca
Mint égen eső: erők hatalma.
Ázik világom titokba
S oldalra hajlik sokasága
Színek szusszonnak elő s zsarnok kezek
Mint égen a rossz jelek: halálra vernek.
gyász
(Raymond Chandler visszhangra)
rossz napja van az istennek
s az isten napja hosszú
beteg s ha beteg hát beteg akkor
kezében is a batyu
térdem van és van kezem
meghajlok összecsuklom
mint kivert kutya: életem
szájpadlásra kulcsolom
A volt kereszt helyén
a volt kereszt helyén
hangyabolyt hányt a föld
innen, este öreg a falu
csecsemőarcú
ha velem álmodik
anyatejet eszik a temető
mögöttem
virágos réten bömböl a sírtenger
bólint
kacsint
int
anyám: megterítve
az utolsó vacsorán vendég nincs
tudod
én elhagytalak. Utoljára
azok halnak meg, akik rég
nem élnek, de minek ámítsalak,
elfáradt az Isten, hiába kopogok
a cipőjét felhúzta, füstölgő
homokot hagyott maga után
minden, tudod, minden
és azt beszélik odakinn,
hogy érzékeny a fényre
pedig mióta járok sötétbe
mintha mindenkim meghalt volna
mintha más szín nem is volna
Hervay
én nem tudom, miért a szív dobog
ha versed olvasom
amott, az ablakon túl
a nap vöröse kormosodik
alkonyul
egyfalas kamrád közt
a levegő is parázs
üszkös ég omlik rám.
Zsákutca. Se pince, se padlás.
hová tudtál itt esni nap nap után
mikor egy széked sincs?
csillagok közt vergődtél
a pokol lángjaiból
fölvarródtál
egész a lila égig
hogy sehol se légy
itt
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése