Többen is jelezték menet közben, hogy kedvükre való az olvasónapló csipkelődő, kötekedős stílusa. E dicsérettől viszont elszégyeltem magam és mindjárt újra értékeltem meghirdetett alapállásomat: valóban ez az én tisztem, hogy ceruzával a kezemben a hibákra, elírásokra vadásszak? Hiszen ugyanezt akárki meg tudja tenni, méghozzá könnyű szerrel a "másnak" a művével, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szálka a más szemében... Ugye, világos, miről akarok beszélni.
De mert az induláson jócskán túlvagyunk, s az irányt már csak korrigálni lehet, megváltoztatni nem, időről időre azt is le fogom szögezni, hogy mi az alapvetően jó és megnyugtató Pomogáts művében, ami revízióra nem, pusztán kiigazításra szorul.
Ami tetszik nekem: a struktúrája. Hogy a folyamatok bemutatása mellett nem sajnálja az időt-energiát egy-egy alkotó elemzésétől, még akkor is, ha ez mások kizárásával jár. Akiknek külön fejezetet szán, azok valóban a kiugró teljesítménnyel vagy a folyamatokban játszott szerepükkel kitűnnek az átlagból. A könyv további erénye, hogy át van szőve utalásokkal: hol az első, hol meg a készülő harmadik kötet irányában. Ezek az utalások abban segítenek, hogy könnyebben eligazodhatunk a tárgyalás óriástérképén. A folyó szöveget nem szakítják meg unos-untalan vonatkozó jegyzetek, amelyek miatt az olvasónak idegesen lapozgatnia kéne. Egyszóval, olvasmánynak sem érdektelen - távolról sem olyan, mintha az ember egy telefonkönyvet vagy egy értelmező szótárt olvasna.
Csakhogy, közben néhány aláhúzást is tettem, mégpedig a
129. oldalon,
ahol Jánosi János irodalomtörténészt igyekszik egyetlen mondattal besorolni a "futottak még" fejezet többi várományosa mellett. Csakhogy ez az egy mondat is hamis; nem azt kifogásolom, hogy - ha már megemlítette egyáltalán - miért nem hosszabb (bár lehetett volna, de ez apróság), hanem azt a megjegyzést, hogy "Ion Ianosi néven is publikált". Ebből a gyanútlan olvasó azt hihetné, hogy a derék Jánosi, miközben szakmáját művelte, olykor román szerzői nevét is használta. A valóság azonban ennek éppen a fordítottja: Jánosi János rendszerint Ion Ianosi néven publikált, román nyelvű szövegeket, amelyek közül néhány magyar nyelven is megjelent, Jánosi János aláírással. (Kérem ezt a megjegyzést ténykérdésként kezelni és mindenfajta értékítélettől elvonatkoztatni.)
A 130. oldalon
feltűnik Hajdu Győző is, akit ugyancsak nem lehet kihagyni az erdélyi irodalomtörténetből. A bemutatását záró passzus ("Az 1989-es romániai forradalom után elmenekült Marosvásárhelyről, Bukarestben telepedett le, és román szélsőjobboldali körökben vállalt szolgálatot...") tévútra viszi az olvasót: Hajdu ugyanis nem hogy a szélsőjobbal, de még a jobbal sem paktált le: szélsőségesen nacionalista szocialistákkal vállalta a közösséget, ami nem teszi ugyan rokonszenvesebbé, de a kettő nem ugyanaz.
A nemzetiségtudomány műhelyei c. fejezetben, ahol Balogh Edgár, Gáll Ernő, Mikó Imre, Benkő Samu, Tóth Sándor, Tordai Zádor, Balázs Sándor, továbbá nyelvtudományunk jelesei szellemi tevékenységét veszi számba, Pomogáts Béla igen helyesen - elöljáróban - közel fél oldalt szentel arra az 1981-ben propaganda céllal megjelentetett vaskos kötetre, amely A romániai magyar nemzetiség címen ma is ott található a könyvtárak polcain és némi kritikával ma is igen használható forrásanyag. A különböző tanulmányokból (anyanyelvű oktatás, természettudományos irodalom, társadalomtudományi gondolkodás, nyelvtudományi kutatások, néprajzi munka, folklórgyűjtés, múzeumok, könyvtárak helyzete, könyvkiadás, irodalom, publicisztika, sajtó, színjéátszás, zenei élet, képzőművészet, egyházak tárgykörökben) összeállított kötet koncepcióját ismertetve, Pomogáts úgy jellemzi a szerkesztőként feltüntetett Koppándi Sándort
a 134. oldalon,
mint "a bukaresti hatalomnak teljes mértékben elkötelezett nemzetiségpolitikus". Igazság szerint K. S. világéletében pártfunkcionárius volt: előbb a kommunista ifjúsági szervezet vezetőségében kapott megbizatást, egy időben a KISZ KB titkára is volt, majd területi pártmegbízottként dolgozott addig, amíg a Román Kommunista Párt központi bizottságának apparátusába került: előbb a szervezési osztályhoz tartozó Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa titkáraként, majd a propaganda- és sajtó osztály felelős munkatársaként dolgozott a rendszerváltozásig. Pártfeladatként, de távolról sem szakértőként döntött és képviselte a párt álláspontját nemzetiségpolitikai ügyekben. Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy a bukaresti hatalomnak volt elkötelezve, hiszen ezen alapult egész egzisztenciája!
A 157. oldalon,
ahol a tudománytörténész Benkő Samu élete és munkássága kerül terítékre, megtudjuk, hogy B. S. "1948-ban részt vett a magyar forradalom centenáriumi ünnepségének szervezésében". Azon túl, hogy a mondat kissé általános, és sehogy sem derül ki belőle (de még a szövegkörnyezetből sem!), hogy szerző milyen centenáriumi ünnepségekre gondol - bár pontosíthatta volna -, s ezek az ünnepségek milyen helyszínen zajlottak-e (egy "megspórolt", de szükséges jelzőn múlik az egész), az is erősen furdalja az oldalamat, hogy ha ez B.S. esetében fontos esemény, akkor azt is jó lenne megtudni, hogy még kik vettek részt a szervezésben - feltételezve, hogy nem egyedül bonyolította le e nagyszabású eseményt.
A 161. oldalon
szemet szúr a Benkő Samu tevékenységét summázó mondat szórendje: "Az erdélyi értelmiség történelmi tapasztalatai azt példázzák, hogy nemegyszer igen mostoha körülmények között is értékes munkát lehet végezni - ezt mutatja Benkő Samu személyes élettörténete." Árnyalati kérdés ugyan, de talán a mondatban a "lehet" kihangsúlyozása mindennél fontosabb, a fogalmazást így igazítom ki saját példányomban: "nemegyszer igen mostoha körülmények között is lehet értékes munkát végezni".
A Balázs Sándor filozófusról szóló fejezetben,
a 170. oldalon
említés történik B. S. -nak a romániai diktatúra utolsó éveiben kiadott szamizdat, a Kiáltó Szó c. folyóirat szerkesztésében játszott szerepéről, majd felsorolásban ismerteti, kik vállaltak még részt e kockázatos munkából: "a többi között Beke György, Tóth Sándor, Tóth Sándor, Csép Sándor, Kántor Lajos, Sipos Gábor, a jó nevű levéltáros, Visky András költő, Pillich László újságíró, a fiatal Jakabffy Tamás, valamint Tőkés István református teológiai tanár és fia: Tőkés László, illetve a román értelmiség náhány demokrata képviselője, például a kommunista rendszer ismert bírálója, Doina Cornea és az ifjú Marius Tabacu." A felsorolás, bár nem teljes, majdnem kimerítő, egy gondot okoz viszont néhány személy azonosítása: személy szerint nincs mit kezdenem sem a Jakabbffy Tamás, sem a Marius Tabacu "ifjúságával", miközben más ifjakról tudom, hogy az egyik költő, a másik újságíró, a harmadik valakinek a fia. Itt fűzöm hozzá, hogy Jakabffy Tamás ma közíró, karnagy, Marius Tabacu pedig zongoraművész, műfordító televíziós-filmes szakember. Igaz, annak idején majdani pályájukból még nem sok látszott, de azért már mindkettő látható jelét adta elhivatottságának.
(Folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése