2010. május 4., kedd

Könyvböngészde - "blogos" kiadás (4)


Székelyföld borvizei. Polgár-Társ Alapítvány; Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület, 2009.

Fotókkal, térképekkel, illusztrációkkal gazdag lustra ez a komplett borvízkönyv. Aki használni akarja, az előbb lapozgasson bele kedvére, nézegesse meg a képeket, beleértve a borvizes üvegek színpompás cimkegyűjteményét, ismerje meg a könyv felépítését, majd jöhet a kutakodás is. Polcomon közben megkerestem a Székelyföldi fürdők, gyógyhelyek című, 2005-ben megjelent, hasonló vétetésű képes testvérmonográfiát, mert e kettőből jobban megérezni e még létező kincsek fontosságát.



Közírásunk "nagy fantasztája", aki kiirthatatlan optimizmusával mindig talpon tudott maradni a legsúlyosabb megpróbáltatások után is, e vékonyka könyvével sokáig adósunk maradt: élete viszontagságos tanulságairól korábban már beszámolt ugyan a Hét próbá-ban (1965), a Szolgálatban (1978) c. kötetben, majd a Magyarországon kiadott Férfimunká-ban (1986), de a szálak elvarrása, a "legforróbb" évtizedek belső számadásának elkészítése a rendszerváltás utánra maradt. Amikor az erdélyi szellem e szolgálatos lelkiismerete szorgalmasan küldözgette mindannyiunknak címzett intelmeit, figyelmeztetéseit, magán- és frakcióérdekekre való tekintet nélkül, de mi nem igen figyeltünk oda; vagy ha igen, akkor nem a kellő időben. Emlékiratainak e záróköve is évekig hevert kiadatlanul, amíg végre a Korunk saját kiadója felpártolta (még szép!). A könyv pontot tesz ugyan az életmű végére, de olvasmánynak már csak egy megfáradt, színevesztett, szikár olvasmány. (Tollafosztott, elnehezült, öreg madár jut eszembe róla...) Ám találni benne felvillanó, remek részleteket is, min t az a személyi veszteséglista, amit börtönbőlévei után állított össze:

"Szabadulásom óta eltemettük már az öregeket. Anyósommal, Zsuzsanna asszonnyal kerül sírba az utolsó csepesz, apósommal az utolsó piros virággal díszített fekete selyem vőlegénykendő, ezekkel ravatalozták fel őket. Elbúcsúztattuk már két katonafiát, a háborúból hozták haza halálukat [micsoda pompás alliteráció, ó, hogy irigylem érte! - csg ]. Elment szegény Gazsi sógorom is, feleségem öccse. Nemcsak híres kaszás volt és a legvadabb ménlovakat törte be, de máig emlegetik, hogy egyszer felmászott a székelykeresztúri Petőfi-szoborra, s a bronzarcról letörölte zsebkendőjével a havat..."


Verskötet a szerelemről, a vágyakozásról, az emberi kapcsolatok értékéről. Költőnknek mindenről ugyanaz jut az eszébe: részese lenni a mély emberi ragaszkodásnak, kitárulkozásnak. Érzelmi kötődésére sajátosan jellemző egyfajta mindent elsöprő hangulatiság, amelyben nincsenek kézellfogható dolgok, csak ambivalens érzelmek, szorongások, feszültségek parttalan áradása:

"Hogy később miről is beszéltünk,
nem emlékszem, csak a kékre,
ami szemedből kicsordult,
s ráfolyt felettünk az égre."



Újra és újra meg kell állapítanom, Moldovát olvasva: őt nem szeretni kell, hanem olvasni. Magánéletében tartsuk bármilyen embernek, szinte páratlan "valóságsói" megóvják az embert attól, hogy túlságosan korlátoltan és önkörébe zárva múljon ki. Aki csak egy mega-riportkönyvét is olvasta, elmondhatja, hogy megpillantotta - legalább az olvasmányélmény erejéig - a valóság sokféle arcát-álarcát. Hogy bepillantást nyert a Nagy Szerkezetbe és annak működésébe, amit társadalomnak nevezünk. Nagy önfegyelem, áldozatkészség, empátia, rutin, írói díszekről, cicomákról való lemondás kell ahhoz, hogy az író hónapokra szólóan elássa magát egy külön kisvilág önkörében, mint amilyen most éppen a börtönök és a büntetésvégrehajtás szövevényes rendszere; benne ugyanakkor egy kicsi, "negatív" Magyarországgal. Bár ha jobban megnézem, a képen távolról sem válik ennyire külön a jó a rossztól... Az igen tömény könyv tele döbbenetes megfigyelésekkel, vallomásokkal, életmorzsákkal, olyan figurákkal, akik a maguk során kisebb-nagyobb bűnözők ugyan, de bármelyiküket is szólaltatja meg az író, a tapasztalat és a bölcsesség kifogyhatatlan tárházainak mutatkoznak. Ám az ő szemükben maga az író is fogalom, mert hamar híre szalad, s úgy nyílnak ki előtte, kommunikációs éhségükben, mint anyjának a gyermek. Őszintén irigylem alkotói kitartását, időskori munkabírását. Igaz, pár éve, 2007-ben amikor az Ormánságról készült riportkönyvet írni s anyaggyűjtéshez hónapokra leköltözött volna Sellyére, hirtelen jött depresszió tört rá, mert nem úgy alakult a terepmunka, ahogy korábban megszokta, elképzelte, elmaradt a szükséges kalauz, a "beépüléshez" szükséges helyszíni támasz, és megfutamodott a feladattól. Pedig akkor már mögötte volt vidékrajzainak egész sora: Tisztelet Komlónak, Az Őrség panasza, Ki ölte meg a Holt-tengert, A Balaton elrablása... Végül mégis csak összeszedte magát - és megírta a Ha az Isten hátranézne című két kötetes könyvét, amelynek a mottója sokat elárul: „Az Ormánság még nem a világ vége, de innen már látszik”



Az ingyenes könyvreklámok özönében egy rokonszenves jelentkezés: saját könyveit mutatja be, 12 oldalas, szuperízléssel tervezett és kivitelezett füzetben. Mondhatni, a kiadót kiszolgáló profi nyomda (Gutenberg Műhely) névjegye is egyben; ajándék a cégtől... És bár lehet, hogy vásárláshoz nem csinál sokkal több kedvet - ahhoz pénz kell, az pedig nincs, vagy nem ott van, ahol mi szeretnénk -, de az olvasáshoz talán. És már az se semmi...

Illusztráció: Xantus Géza rajza

Nincsenek megjegyzések: