2010. június 9., szerda

Szociológiai feljegyzések a cenzúra ideológiájáról (3)


(Dan Culcer tanulmány-
vázlatának befejező része)

Az Országos Levéltárban talált dokumentu-
mokból kijegyze-
telek néhány adatot nevezett Flaviu Schaffer lázasan kárékony tevékenységéről... Ez a vérbeli gyújtogató-tűzoltó, aki Ray Bradbury Fahrenreit 451 c. regényének egyik figurájára emlékeztet, 1948. április 3. és november 3 között naponta 10-15 antikváriumot, könyvesboltot és újságárudát ellenőrzött, ami nagy mennyiségű vizsgálatot jelentett, akár 50-350 lefoglalt könyvet, melyeket az illető kereskedők raktáraiban fedezett föl. Tetteinek pontos körvonalait csak akkor tudjuk majd megrajzolni, ha ellenőrizzük a napi jelentéseihez csatolt jegyzőkönyveket. A kutatást érdemes lesz el végezni.

Fogalmat nyerhetünk a lefoglalások jellegéről, ha tanulmányozzuk a marosvásárhelyi levéltárakban talált leltári listákat és a tisztogatás áldozatául esett címeket, ugyanis a tisztogatás indokát a hivatalos közlönyben megjelent listák tartalmazták. Romanban például, egy 20 ezer kötetes könyvtárban például, Flaviu Schaffer "rendkívül veszélyes könyvekre" bukkan, majd néhány száz olyanra, amelyek "érdekelhetnek bennünket", s amelyekre a helybeli Kulturális Tanács hívta fel a figyelmét. Katolikus könyvtárakról van szó, egyikük a Hălăuceşti községi egykori ferences iskoláé. Végül megnevez néhány olzan gyűjteményt is, amit a klérus zárt körben ugyan, de "szabadon" használhat. Ez esetben nem is a konklúziók a legfontosabbak, inkább az a hatalom a megdöbbentő, amivel ez a Flaviu Schaffer rendelkezett: saját kezdeményezésből, minden ellenőrzés nélkül, már-már visszavonhatatlan döntési joggal ítélkezett, amit aztán végleges tisztogatás és megmásíthatatlan pusztítás követett.

*

A könyvállományok átrendezését radikális eszközökkel és gyors ütemben hajtották végre. A Maros megyei levéltárban, a sajtógazgatósági állományba bekerültek a Fegyverszüneti egyesményt alkalmazó bizottság helyi fiókja tisztogató tevékenységére vonatkozó dokumentumok is. A bizottság elnöke Antalffy Hermina volt, a jeles erdélyi keletkutató felesége. Ennek a személynek az 1944-48 közötti tevékenységét jellemzőnek tartom egyes baloldali érzelműek sorsára, akik leállíthatatlan végrehajtói lettek a valós döntéseket hozó szovjet területi parancsnokok és megbízottak parancsainak. Fennmaradtak egyes kis és közepes iskolai és vállalati könyvtárak leltárai, valamint a könyvtisztogatási listák is, ama könyvek listájával együtt, amikkel a betiltottakat helyettesítették. Meg lehet nézni, milyen jellegű irodalmat szántak propaganda szövegekként azokra az üresen maradt polcokra, melyekről a bezúzásra ítélt köteteket leürítették.

*

A cenzúrától, e csápjaival mindent behálózó intézménytől, amely Romániában előbb a szovjet megszállás idején, majd az ál-független "népi demokráciában", a "sokoldalúan fejlett és ellenőrzött szocialista társadalom" korszakában, hivatalosan és különféle elnevezéssel 1944 és 1989 között roppant archívum maradt hátra, amit mostanig alig-alig kutattak. Tanulmányunk irattári forrásokon alapszik. Legelőbb is, a sajtóigazgatóság (DGT, majd DGPT) adminisztratív, szervezési és intézményi kérdéseivel az Állami Levéltárhoz fordultunk. 1977-ben ott helyezték el az iratállományokat - a Tájékoztatási Minisztériumtól, majd a névváltoztatás következtében az újabb gazdától, a Minisztertanácstól. Másodsorban, a sajtóigazgatóság (DGPT) Maros megyei irattárát vizsgáltuk meg a megyei levéltárban. A kutatás során mintavételeket értékelünk. Kronológiailag három időszakot különböztetünk meg. Az első az 1944-1949 közötti szakasz és közvetlenül az RKP-tagok verifikálása után zárul, amikor is a Párt és a Szekuritáté újjászerveződnek. Területileg a Magyar Autonóm Tartomány övezetében mélyedünk el, illetve a Székelyfölddel határos megyék valóságában, melyek ha kezdetben nem is illeszkedtek be a MAT-ba, a sziguranca és a szekuritáté kolozsvári, majd marosvásárhelyi szerveinek ellenőrzése alatt álltak. A második szakasz arra szolgál, hogy átfogja az 1963-as és 1969-es viszonylagos liberalizálódást, és az 1971-es Júliusi Tézisek érvényesítéséig terjed, ami egybevág a Vatra folyóirat vásárhelyi megalapításának időszakával. A harmadik szakasz a sajtóigazgatóságról (DGPT) való 1977-es átmenet utáni, diffúz korszak.

*

Románia népközösségeinek saját múltjukra és a "belső szomszédság" történelmére vonatkozó befogadó készségét, és itt a mi közelmúltunkra gondolok, a cenzúra eltorzította vagy teljességgel semmibe vette. Hogyha az 1944 utáni szakaszban Erdély viszonylatában, melynek vizsgálatát célul tűztük ki, a tisztogatás szinte azonos módon érintette a könyvtárak állományait, bizonyos dokumentumokban aránytalanság mutatkozik az olyan könyvek eltűnése esetében, melyek a román nép, illetve a többi közösségek történelmére vonatkoznak... Empirikus megfigyelésből indulok ki. Azokból a történelmi tárgyú beszélgetésekből például, amelyeket az idők során barátaimmal és kollégáimmal, románokkal és magyarokkal, egyes olyan magyar társakkal folytattam, akik közel álltak hozzám, s ez lehetővé tette, hogy elfogulatlanul és nyíltan beszéljünk közös történelmünk olyan területeiről, amelyeket egyik vagy másik fél még ma is tabunak tekint. Visszaemlékszem azokra az estékre, melyeket volt tanítványom, Vári Attila író társaságában töltöttem és beszélgetésünk Erdély körül forgott. Tapasztalnom kellett, hogy Várihoz képest nem ismertem annyira Erdély történelmét, pedig édesapám könyvtárából elolvashattam Kőváry László 1857-es kiadású Erdély történelmét, amely 1923 óta volt családunk tulajdonában.

Mondhatná valaki, hogy teljesen természetes, ha egy magyar jobban ismeri Erdély történelmét, hiszen ez a történelem, annak átfogó politikai, közigazgatási történelme nem értelmezhető a magyar történetírás ismerete nélkül. Éppen ebben áll az erdélyi román történetírás gyöngesége. Mivel mindegyre az erdélyi román jelenlétre összpontosított, a román történetírás elmulasztotta Erdély történelmének egy román szemléletű változatát kidolgozni, következésképpen egy erdélyi román tanuló nem ismeri Erdély történelmét, azon oknál fogva, hogy ő Románia történelmét tanulja. Az Erdély Történelme (Istoria Transilvaniei) két vaskos kötetét, amely 1990 után jelent meg Kolozsváron, a Gheorghe Bariţiu Társaság kiadásában, nem ismerik eléggé a román fiatalok, a magyar fiataloknak pedig most más olvasnivalóik vannak. A román összefoglaló műnek, amely egyfajta viszonzatlan válaszként született a Budapesten kiadott három kötetes akadémiai Erdély történetére, valószínűleg évtizedek kellenek ahhoz, hogy bekerüljön a tudományos vérkeringés áramába, amíg csak egy román nyelvű válozata hozzáférhető, igaz, ingyenesen is, a Scribd portálon.

Nem arról van itt szó, hogy bontsuk le tartományok szintjére a történetírást, hanem az általános és a sajátos közötti egyensúlyról, amit egyfajta "alkotó helyiséghez" való igazodás fejez ki, amit az erdélyi román értelmiségiek 1919 után a politika és a művelődés főbb területeire dolgoztak ki, azzal a céllal, hogy a vidéket alkotóan és vidékies előítéletek nélkül illesszék be az általuk egyesítettnek nevezett új Románia politikai és kulturális áramába.

Ma már viszonylag jól látható, de világosan látszott már akkor is, 1919 után, hogy a központ és a periféria közötti viszony kiegyensúlyozatlan, és nem is lehet kiegyensúlyozni. Meg lehet próbálkozni vele, de többre nem megyünk. A vidéki magyar politikai és kulturális elitnek alkalma volt elgondolkozni e viszonyon. 1919 előtt is, utána viszont még inkább, amikor a megváltozott határvonal nem csak az erdélyi magyarság demográfiai helyzetének újraértelmezését feltételezte, hanem a vidéki erdélyi magyar kultúra hatásának és értékesítésének újragondolását is. Tudni való, hogy a magyar kultúrából ismert "alkotó erdélyiség" fontos ideológiai és művelődési irányzat volt, amely egyként Erdélybe szólította a nemzeti érzelmű és sajátosság párti értelmiségit, mint a Budapestet megjárt Kós Károlyt, és a szociáldemokratát vagy a kommunistát, mint Balogh Edgárt. Az elemzésnek e geopolitikai-kulturális szemszögéből mindkét közösségnek az elitjével együtt, léteztek és még létezhetnek közös érdekeltségi és értelmezési területek. Hiszen a központhoz fűződő viszonyok nem változtak meg lényegesen 1990 után, sem az egyik, sem a másik irányban. Egy Budapest felé kierőltetett újratájolási kísérlet után, az erdélyi magyar elit, mind a régi, mind az új rájön arra, hogy politikai szempontból számukra is Bukarestben dőlnek el a dolgok, még akkor is, ha a budapesti politikai körökkel ápolt kapcsolatok szükségesek, s arra használhatók, hogy táborokat, lobbikat és befolyást teremtsenek általuk. Kulturális oldalát tekintve, a nyolcvanas évek Budapest-központú emigrációja, úgy tűnik, egyfajta kudarc volt. Meglehet, tévedek, de úgy látom, hogy egy jó magyar színész, aki azért távozott, hogy tehetségét a budapesti színpadokon csillogtassa meg, most éppen Marosvásárhelyen korzózik a Grand Hotel és az Unitárius templom között, ahelyett, hogy a budapesti Váci utcán tenné ezt. A Duna TV egyik volt igazgatója, Marosi Barna jóbarátom pedig, aki egyike azon keveseknek, akik 1987-es kitelepedésem előtt sokat segített nehéz helyzetemben, könnyebben viseli el idehaza a vádaskodásokat arról, miszerint a romániai szekunak szolgáltatott volna adatokat; Vásárhelyen itthon érzi magát, nem pedig munkalátogatáson. De mindez nem több egy zárójelnél, annak érvekkel alátámasztott hangsúlyozásához, hogy a történetírás meghamisítása egyként sújtott bennünket, és megalapozatlan az a vélekedés, hogy a ceausiszta rendszer vérbeli nemzeti-kommunista rendszer lett volna. Ez a rendszer a történetírás téziseit hamisította még akkor is, amikor úgy tűnt, hogy azon fáradozik, hogy nemzeti értelmezését adjon a történelemnek.

*

A Vatra szerkesztői nem álltak közvetlen kapcsolatban a lektorokkal, akikkel a vezetőség tárgyalt. 1977 után, Romulus Guga főszerkesztő kivételes módon néha felküldött Bukarestbe a "kefelevonatokkal", a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóigazgatóságához, s felhatalmazott, hogy tárgyalhatok a lektorokkal egyes anyagokról, amikkel kapcsolatban sejtettük, hogy gondjaink lesznek, netán sikerül megpuhítanom őket. Amennyiben nem járnék sikerrel, Romulus Gugának még mindig maradt egy esélye, hogy magasabb szinten tárgyalhasson. Az efféle taktikázások néha bejöttek, elvégre a cenzorok is emberek voltak, egyesekkel lehetett tárgyalni, annak fejében, hogy elfogadtuk néhány apróbb megjegyzését. A cenzúra, szerencsére, nem matematika. Problémáink akkor adódtak, amikor a különböző hierarchikus szintek vitába szálltak egymással és a köztük lévő egyezkedést megnehezítette a hatalmi viszály. Ilyen esetben a szerkesztőség, akinek nem volt honnan tudnia, hol akadt el a dolog,meg kellett várnia, míg az istenek háborúja kifullad, erről viszont csak nagy későre értesültünk vagy csak sejtésekre támaszkodhattunk. A szerkesztőségi titkár feladata volt, hogy jelezze befelé, melyek az ún. kényes anyagok. Viszont a Vatránál a szerkesztők javasolta cikkeket elsőként a főszerkesztő olvasta el. És talán azért alakult így, mert nem bízott eléggé a szerkesztőségi titkár ítélőkészségében, aki a megyei pártlap újságírója volt egykor. Viszont nem voltak túlzott hatalmi ambíciói, s jóérzésű ember lévén, nem volt szokása éberen mindenbe beleütni az orrát.

Egyszer azonban sajnálatos balfogás történt.. Atanasie Popa szerkesztőségi titkárunk a lap kefelevonat archívumát, saját egyéni döntése alapján, a zúzdába küldte, anélkül, hogy a szerkesztőség vezetősége rábólintott volna. Ahogyan utólag sikerült visszajátszani a történteket, egy papírgyűjtő központ kérésére történt az egész, aki papírhulladékot keresett, hogy megtöltse vele régóta veszteglő vagonjait. Atanasie Popa arra gondolt, hogy a szerkesztőségi irattárnak ez a része hulladéknak tekinthető.

Azokról a dokumentumokról van szó tulajdonképpen, melyek egy-egy készülő szám dossziéjába kerültek, vagyis: a szedésbe kerülő kéziratokról, rajta a szerkesztők kézjegyeivel, a kiszedett anyagok levonatait, amelyeken az első korrektúrát végezték, a levonatos oldalakat, amelyekre a cenzúra vagy a pártszervek által kért változtatásokat rávezették, és egy második szerkesztőségi korrektúra papírjait, majd végül a BT-s oldalakat (Bun de Tipar = Nyomtatásra megfelelő), a főszerkesztő aláírásával.

Ezek a dokumentumok voltak az egyetlen bizonyítékai annak, hogy Romániában, a Vatránál működött a cenzúra. Tudtuk, hogy végül egy nap szükség lesz bizonyítékokra. Megsemmisítésük lehetősége olyan vandál cselekedetnek tűnt a számomra, ami ellen tiltakoznom kellett, kérve a főszerkesztőt, engedje meg, hogy visszaszerezzem az irattárat, amely időközben,más paírhulladékkal együtt, úton volt a Kolozsvár-Vatra Dornei vasútvonal mellett fekvő moldvai Molid felé, a kartongyárba. Fagyos február volt. Miután megszereztem Romulus Guga engedélyét, aki maga is dühös volt, hogy az archívum pusztulása könnyen bekövetkezhetne, ráadásul semmibevették a vezetői tekintélyét is, vonatra ültem és Molidba utaztam. Két üveg triple-sec fejében (egyfajta émelyítően édes likőrszerűségről van szó), a vasúti megálló két napszámosával együtt leraktunk két vagonnyi papirost, amelyekből kiválogattam a folyóirat archívumát tartalmazó kartondobozokat. A dokumentumokat vasúton Marosvásárhelyre küldtük és Dimitrie Poptămaş cinkosságával titkon elhelyeztük a Maros megyei könyvtárnál. 1990 utánig tartották rejtőztek ott, egyrészük túlélte a könyvtár alagsorának beázását, a többiből szutykos massza lett, akárcsak a Victor Colceriu ládájában található könyvekből. Néhány fénymásolt oldal Marian Popa, az Istoria literaturii române de azi pe mâine c. mű szerzőjének archívumába jutott, Berlinbe. Meglehet, hogy néhány eredeti irat még a megyei könyvtár valamelyik fiókjában lapul. A Vatra cenzúrázásának bizonyítékai bibliofil ritkaságszámba mennek majd az idő teltével. Nem sok mindent tudnánk ma e kérdésről, ha a központi sajtóigazgatóság (DGTP) iratállományát nem konzerváták volna időben.

Elancourt, 2010 májusában

Illusztráció: jelenet tűzoltókkal a Fahrenreit 451 c., Ray Bradbury regényéből készült filmből

Nincsenek megjegyzések: