2010. június 29., kedd

Torontói nyaraink (Invokáció)


Tavaly ilyenkor, június 29-én érkeztünk meg a torontói reptérre, hogy harmadik kanadai tartózkodásunk napjait kitöltsük - ez az évforduló eszembe juttatja, hogy már nagyon régóta gyürkőzöm papírra vetni ama két nyárnak az eseményeit, de még inkább emlékeit, melyeket már ebben az évezredben, 2004-ben, illetve 2009-ben Anna lányunknál és családjánál töltöttünk, ideig-óráig gyakorolva is nagyszülői szerepünket.

Az első kanadai látogatásunkról (1994) már beszámoltam Jelentések magamról c. munkámban, akkor egy koratavaszi időpontban, újoncként kóstolgattuk a nyugati életformát, egy hónapot töltve Attila fiunk és családja torontói otthonában. Az akkor látottak-tapasztaltak-átéltek még inkább csak a felszínt, a hangulatot jelezték, amelyekre tíz év múlva újra fel kellett építenünk átmeneti életstratégiánkat. Attiláék ugyanis a belváros, a torontói city kellős közepén laktak, egy bérlakásban, elérhető távolságra mindentől, ami csillogó, nyüzsgő és nagyvárosi Torontóban. Szerencsénk volt: pár évre rá, mikor Annáék is követték új otthon teremtő példájukat, s túl voltak az első hónapok szárnypróbálgató együtt-lakásán, Attiláék váratlanul kiköltöztek egy alvóvárosba, ahol saját házat vásároltak, Annáék pedig ott maradtak a központban, egy toronyház valamelyik felső emeletén, távol egymástól a két testvér; a meglehetősen nagy távolság miatt csak ritkán kereshették fel egymást, aztán ők is megunták a bérlakási életet és Toronto északi részén (North York) kinéztek egy kertes házat és megvásárolták. Így a távolság még nagyobb lett a két kint élő gyermekünk között.

Ezt az eltávolodást „oldotta fel” Attila ama döntése, hogy családjával Budapestre költözik, feladva a kanadai életmódot, s így mi már úgy készülődtünk 2004 kora nyarán Torontóba utazni, hogy az óceánon túl töltendő hónapok előtt jópár napot, akklimatizálódás végett, Gyálon töltünk Attiláéknál, akik akkor már második magyarországi lakásukba költöztek volt. Az Annáékhoz utazásunk nagyon prózai magyarázata pedig az volt, hogy lányunk második gyermekét várta, s úgy reméltük, hogy az utolsó hetekben, Ilonka és én segítségükre lehetünk a családi élet megszervezésében. Ezúttal tehát nem vendégnek utaztunk hozzájuk, hanem segítő szándékkal. Hogy sikerült-e, az majd a továbbiakból kiderül.

Sokat töprengtem azon, milyen formába öntsem feljegyzéseimet, míg végül abban állapodtam meg magammal, hogy a könnyű ellenállás vonalán haladva, egyszerű dokumentarista eszközökkel, az ottléteink alatt írt naplók és feljegyzések összeszerkesztésével és közbevetett kommentárokkal elegyesen kazlat hordok össze, amelyben mindenki megtalálhatja majd azt, amit éppen keres.

A 2004-es utazással indítok, amelynek történetéhez épp úgy hozzátartozik a repülőutat megelőző gyáli tartózkodás, de amelynek túlrészletezésétől igyekszem megóvni nem csak magamat, hanem esetleges olvasóimat is. Gyálra ugyanis azért utaztunk el június 10-én, közel húsz nappal az óceán átrepülése előtt, hogy részt vegyünk Imola unokánk iskolai ünnepélyén. Akkor fejezte be az általános iskolát és felvételizett sikeresen a Karinthy Frigyes kétnyelvű, magyar és német gimnáziumba. Mivel az akkor még élő másik nagyanyja, Erika éppen ott tartózkodott, jónak láttuk mi is jelen lenni az eseményen, hiszen az unokákból eddig csak akkor jutott ki nekünk, ha rendszerint hozzájuk utaztunk.

Nem volt mellékes szempont az sem, hogy egyúttal fölkeressük új otthonában Péter fiunkat is, aki Újpesten élt és ugyanabban az évben telepedett meg Budapesten, amikor Attila elhagyta Kanadát.

Még a bevezetőhöz tartozik, hogy alig fél éve sikerült elszabadulnunk bukaresti lakhelyünktől és kezdtünk új létformát Csíkszeredában. Félig-meddig még az akkor még létező Romániai Magyar Szó zsoldjában tudósítottam a lapot és közreműködtem a művelődési melléklet szerkesztésében, illetve a lap Kalandozó c. útirajz mellékletét szerkesztettem, csak úgy mertem hosszabb útra elindulni, hogy bebiztosítottam magam előre tartalékanyagokkal, s azokat hátrahagyva, nem maradtak fedezetlenül feladataim. Szerencsére, Torontóban hamar megtaláltam azt az üzemmódot, ahogyan interneten keresztül rendszeresen kapcsolatban maradhattam a szerkesztőséggel, ezt pedig a vejemnek, Gabinak és a lányomnak köszönhettem, illetve annak az empátiának, amivel megértették, milyen fontos számomra az otthontól való távollétben megtalálni azt a foglalatosságot, amire évtizedek szerkesztőségi robotja után áhitoztam: az írás lehetőségét.

Kissé szorongva, ami inkább az otthon hagyott életemnek szólt, lesz ami lesz vakmerőségével indultam útnak Ilonkával a nagy utazásnak.

*

2004. június 10, csütörtök.

Ragyogó meleg, ígérkező nyár. Elvágjuk az utolsó „szálakat”. Üzenet a három gyereknek, indulunk az állomásra. Számítógép, villanybiztosítékok, nagyfogyasztók kikapcsolva. Nyáriasan öltöztünk, de így is meleg az este. Előzetes számításaink bejönnek: a vonat pontosan jön. A helyek elosztása fejetlen: a mi fülkénket telizsúfolták, másutt kong az ürességtől. A kalauz dicséretesen ésszerűsít: legtöbb 3 utast tűr meg egy kupéban, így a csomagok elférnek középen, mi az ágyakon.

Míg a leszálló alkony látni engedett, néztük a vonat mellett elforgó csíki, majd gyergyói és marosmenti tájat. Remek, harsány színek, friss növényzet, gondozott parcellák - tulajdonképpen megszokott látvány, még nem látott kiadásban. Nem tudunk eléggé betelni vele.

Eszembe jutnak szerkesztőségi „rabságom” behatárolt eseményei, és még mindig nem hiszem el, illetve vallom: amiben most leledzem, az ahhoz képest maga a szabadság. Újra enyém az idő, a látvány, a hallgatás - a választás lehetősége. Még akkor is, ha - akár ezzel az utazással is - szűken megrajzolt kényszerpályán mozgok: arra megyek, amerre megélhetés mutatkozik és részben régi-új életformámnak hódolhatok.

2004. június 11, péntek.

Attila és Péter Kőbányán várnak reggel. Péter épp csak megölel, rohan munkába. Még visszaszól: szombaton találkozunk!

Mindenütt viharnyomok: érkezésü nk előtti estén tornádószerű szélvész tört Budapestre, Attiláék cseberbe ültetett virágait mind felborogatta. Délután benézünk Imola iskolájának Ady-ünnepségére is (az iskolát a költőről nevezték el). Minden hely foglalt, nem maradunk, majd az évzáróra is eljövünk. De azért megnézzük Imoláék osztályának palotását. Fergeteges siker.

Magammal hoztam egy sor román költő fordításra kiválasztott versét, illetve Katharina Frostenson A Nílus c. monodrámájának nyersfordítását, aminek formába öntéséhez odahaza nem volt türelmem. Ha nem egyéb, itt lesz időm órákat szentelni a csöndes meditációnak, az elmélyült fogalmazásnak.

2004. június 12, szombat.

Reggelente, ahogy kipattan a szemem (ötkor-hatkor...), keményen olvasok. Óvakodok tenni-venni, nehogy felébresszek másokat a házból. Olvasnivaló éppen akadna, de a Attiláék könyveinek jó része szintén tőlem származik. Ismerem őket. Ha eddig nem olvastam el valamit, okkal tettem. Nem volt rá türelmem. Tegnap Loránd, a fiúunokám visszaadta azokat a házolvasmányokat, amiket korábban tőlem kölcsönöztek. Jókora stósz! Kettő kivételével azt mondtam: tartsa meg. Alighogy kiszuperáltam a könyvtáramat, nincs kedvem az újabb gyarapításhoz. De a Zola Patkányfogóját és Dreiser Amerikai tragédiáját megtartom. Ez utóbbit kamaszkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Istenítettem az íróját. (Persze, abban a korban mindenki dicsérte. Tagja volt az amerikai kommunista mozgalomnak...)

Ma már korábban ott vagyunk az ünnepségen. Alig lehet leparkolni a pestszentimrei iskola környékén, annyi az anyuka-apuka-rokonság-ismerős. A hátso sorokban foglalunk helyet, iszonyú a párás hőség. Rosszul behangolt mikrofon visít. Olykor belealszom a műsorba, félek, ne kezdjek horkolni is. Imoláék látványos palotása újra a várt sikert hozza: tombolva újráztat a közönség.

Délután piknik, flekken, sör,bor, pálinka, hűsítő, beszélgetések bele a késő estébe Attiláéknál, Tulipán utcában. Péter is eljött...

2004. június 13, vasárnap.

Olvasás. Mindenütt az építkezés nyomai. A ház kipofozása vasárnap szünetel. Hol kiderül, hol beborul.

2004. június 14, hétfő

Ilonkával kézbe vesszük a sorsunkat, s mintha összebeszéltünk volna, mindketten a városba készülünk. Úticél: Nyugati PU, Margit-sziget, esetleg a Parlament. Ebből az lesz, hogy lesétálunk a Margit-hídig, ott a fősétányra fordulunk, ahonnan a Duna partra érünk, leülünk a parton egy padra és nézzük a lassan hömpölygő folyamot. Vadkacsák úsznak az árral, majd ár ellenében. Hajók mindkét irányban. Kocogók iszkolnak el a rugalmas tartánösvényen. A sziget belsejében Arany János fái. Hosszas bolyongás után fel az Árpád-hídra, a metró felé tartunk. Előttünk diákcsapat viháncol. Ugrálnak, aggasztóan kileng a híd.

2004. június 15, kedd

Borongós idő, időnként kibújik a nap. Ma csak Gyál központjáig merészkedünk. Útvonal: Viola utca, piac, iskola, posta, Nagykőrösi út, önkormányzat, egészségügyi központ, gyógyszertár, üzletházak, PROFI szupermarket. Az út mellett vasút, időnként végigdöcög rajta egy-egy személyvonat.

2004. június 16-17, szerda-csütörtök

Újabb célirányos tekergés: a Hősök terén. Végiggyalogolunk az Andrássy úton. Megcsodáljuk a hatalmas, régi bérházakat. A biciklisávokat. A hősök szobrai előtt egyik turistabusz a másik után áll meg. Mindjárt körülveszik őket a valutaűzérek, mindenféle árusok. A rendőrök tessék-lássék odaszólnak, de mindenki végzi a maga dolgát.

Alaposan elfáradunk, másnap odahaza téblábolunk. Az udvaron álló nádfedeles asztal árnyékába húzódom. Teteje olykor még az esőtől is megvéd, csak a szélnek nem tud ellenállni.

Újraolvasom az Amerikai tragédiát.Most úgy találom, bosszantóan egyenetlen könyv, sajnálom, hogy első alkalommal a csapdájába estem. A körülményesség és a túlírtság iskolapéldája. Mennyivel erőteljesebb, amikor a második részben a bűnügy felgöngyölítésével, illetve a tárgyalással kapcsolatos huzavonák és taktikázások bemutatásával foglalkozik! Látszik a szerző újságíró múltja és tapasztalata, meg hogy mindenek előtt aktákból ihletődött. Ami saját átélés benne, az a fő figura, Clyde vergődése az élet különböző zsákutcáiban. A szerelmi szál bemutatása már idegesítően irodalmiaskodó, szószátyár. Sajnálatos módon, ilyen könyvön nevelkedett az én irodalmi eszményem is. Szomorú tapasztalat volt erre most ráébredni...

2004. június 19, szombat

Ki akar velem jönni Őrbottyánba? - kérdezi reggel Attila. Nemrégen telket vettek ott, építkezés céljából, de mintha megfeneklett volna a dolog. Ilonka és én is beülünk a kocsiba. Kis körút a Pilisen át, a Mezőségre emlékeztet.

Őrbottyán fejlődő település, elhanyagolt utakkal. A telek valahol fenn, egy erdőszél közelében. Kerítés nincs, két drót alatt bújunk be a szikár, szíjjas gyommal teli lekaszált, de rendezetlen, lepusztult udvarra. A telek legmagasabb pontján összerőtt, romos épület, benne egy szoba s a hozzá tartozó kamrácskák. Minden rozsdás, pókhálós, poros, homokban fuldoklik. Elgondolom: milyen lenne itt remetének lenni? Jó volna mielőbb megválni ettől a terméketlen álomvilágtól.

2004. június 20, vasárnap

Szeles, borús, de meleg időben újabb kirándulásra készülünk: Esztergom. Attila vezet, Péter is velünk jön. Még korán van, mire a bazilikához érünk, a vásárosok még nincsenek sehol, látogatók is épp csak hogy szotyognak. Körbejárjuk a környéket: a bástyákat, kazamatákat, a múzeumot, a haranggyűjteményt. A gyerekek vadul fényképeznek, mintha fotóriporterek lennének. Ilonka és Attila felkapaszkodnak kupolába, szétnézni a tájon, mi Péterrel leülünk a templom tövében egy-egy tábori székre és nézzük a megélénkülő idegenforgalmat. Majd mindannyian leereszkedünk a vár tövébe. Lejtős, zegzugos utcák, panziók, rengeteg virág, majd a Duna, odatúl Párkány s a befejezett híd a folyón által, a maga szépségében.

Felmegyünk Péter új lakásába. Régi, kényelmes bérházban van. Kissé belengi az elhanyagoltság s a gázfűtés káposztaszaga. Bent emeletes ágy, a szoba központi helyén a számítógép, nagy ablak előtt. Kitör a zivatar, s mikor eláll, lemegyünk ebédelni a közeli étterembe. Még megnézünk egy Truffaut-filmet a számítógépen, s valahogy végetér a nap.

2004. június 21-24, hétfő-csütörtök

Az első két nap látogatásokkal telik. Aztán szerdán Bálint Dénes barátunk - órái vannak Budapesten - elvisz hozzájuk Győrbe. Miután alaposan kibeszéljük magunkat, felkerekedünk, meglátogatjuk Pannonhalmát (sose jártunk még ott, mindenkinek ajánlom, ha arra jár - kis külön kultúrvilág, valahonnan egy korábbi időből), megcsodáljuk a mindent körülvevő szőlőket, a képtárat, a több emeletes könyvespolcokat, az épületekre sűrűn tapasztott fecskefészkeket.

Győrben leparkolunk a Duna parton, ott, ahol a Rába siet beléje. Nagy esőzések nyomát hozza Ausztria felől, a zavaros víz uszadéktól hemzseg. Kertvendéglőben ebédelünk, a Mozart cukrászdában kávézunk, telefonálunk Attilának, hogy este érkezünk, várjon a Keletinél.

Megérkezünk, de senki sincs az állomáson. Sietünk, nehogy lekéssük az utolsó buszt. Izgulunk, nehogy történt volna valami. Éjfél után érünk ki Gyálra, ott kiderül a félreértés: úgy hallotta, hogy csak reggel érkezünk és nyugodtan lefeküdt aludni.

2004. június 25-28, péntek-hétfő

Az utolsó napok feszültebbek. Csomagolni kezdünk: mit viszünk, mit hagyunk. Felkeresném a Pesten élő testvéreimet is: Peti öcsém a megadott számon elérhetetlen, Zsókával vasárnapra beszélünk meg látogatást.

Új könyvbe vágok bele, amit aztán magammal is viszek: Cseres Tibor Vízaknai csaták. A dokumentum ihletésű erdélyi regényt már régóta kerülgetem. Emlékszem még, amikor a Kortársban jelent meg, folytatásokban, de akkor, elaprózottsága okán, nem tűnt elő a jelentősége. Vasárnap reggelig kb. 100 oldallal végeztem (a mintegy 800-ból), sajnos van egy hátulütője is: hogy magyar ember írta. Így csak részleges hitele van sokak szemében, s mintha a mi malmunkra hajtaná a vizet. Úgy ábrázolja román szereplőinek román gondolkodását, hogy kitetszik: az író nem az ő oldalukon áll. Ami nem baj, de íróilag nem éppen korrekt.

Szombatunk kirándulunk egyet, a ráckevei Duna mellé, Majorházába, a megyem barátnőjének farmjára. Cseresznyeszedés, kutyabosszantás, séta a stéghez, a csöndes, telten vízillatú Duna-víz mellé. Csónakok, horgászok, motoros bárkák népesítik be a környéket, távolban Százhalombatta jelzőfényei.

Anna küldött egy angol nyelvű támszöveget, amit kinyomtatunk, hogy ha túl melegen faggatóznának jövetelünk célja és körülményei iránt a torontói reptéren - ahogy néha keletről és harmadik világból jött látogatókkal meg is szokták tenni -, akkor csak felmutatjuk és a kimagyarázkodás azzal meg is történik. A szöveg végén Annáék telefonszámai állnak - további felvilágosítások esetére.

2004. június 29, kedd

Ideges feszült várakozás. Túl korán érünk a reptérre, az elsők között jelentkezünk be. Középen kapunk helyet, ablak mellett. Leülünk a váróban. Újságokat vásárolok, Attila csokit, azt majszolgatjuk. Elmúlik a szorongásunk, a dolgok sínen: minden úgy történik, ahogy számítunk rá.

Az utazás nem tűnik túl hosszúnak. A Malév gép egész Torontóig repól, sehol nem kell leszállnunk. Az óceán fölött kissé ráz a gép, de különben tűrhető. Minden filmet, amit unaloműzőként vetítenek, végignézek. Esemény nélkül szállunk le. Csomagok érkezése után találkozunk Gabival, lemegyünk a garázsba, ahol mindent bepakolunk a fekete terepjáróba, irány a Nymark utca!

Otthon Anna és Andrea a nyakunkba szöknek. Már késő délután, estefelé jár, visszafiatalodtunk 6 órát a budapesti időhöz képest. Enyhe idő. Kicsomagolunk, közben beszélgetünk. Este 11-ig bírjuk valahogy, a végén már lekoppan a fejünk, szemünk. Végtelen hosszú éjszaka, többször is felébredek...

(Folytatása következik)

Illusztrációk: Dóra cica a Tulipán utcában, Attiláék teraszán * Andrea unokánk a terepjáróban

Nincsenek megjegyzések: