Torontói nyaraink: A harmadik utazás (15)

2009. augusztus 14., péntek.

Ma elvileg itthon ülünk, Gabi kivételével. Beszélünk Péterrel. Már kb. két hete nem váltottunk szót, nehéz összehozni az időeltolódás miatt. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk, nekünk délelőtt itthon kell maradnunk. Annyi esemény zsúfolódott össze az eltelt két hét alatt, hogy Ilonka füzetből olvassa fel azokat, különben honnan emlékezzen az ember mindenre?

Tőle megtudtuk, hogy Attila új szenvedélynek hódol: repülni tanul, motoros kisgépen. Majd ki kell faggassuk részletesebben, amikor hazafelé tartunk. Tisztelem és egy kicsit irigylem is azért, hogy egyik gyermekkori álmomat merte valóra váltani. Esetemben a tériszony szólt bele abba, hogy a szenvedély csak a képzeletemben bontakozott ki, akár csak a hegymászás.

Ilonka megsütötte ittlétünk második mézes tésztáját. Nagyon ért hozzá, jól be is gyakorolta, s Marika névnapja jó alkalom arra, hogy az unokáknak - de a felnőtteknek is! - kedveskedjék. Azt hiszem, örömet okoz neki az, ha látja, miként vetjük rá magunkat a süteményre. Marika nem hagy kárba veszni egyetlen percet sem: alig készül el a mézes, ő már kiköveteli a kóstolót. Hiába magyarázza Ilonka, hogy ennek még meg kell puhulnia, ami egy-két napba beletelik, ő csak nyújtogatja a kezét, majd miután megkapta az adagját, lelkesen mondja, hogy nem baj, mert neki így is jó...

Nehezemre esik elviselni a meleget. Lelkileg már a holnapi utazásra készülünk. Úgy tervezzük, hogy legkésőbb 9-kor elindulunk, hogy még a nagy hőség előtt a Niagarához érjünk. Ezalkalommal sem akarjuk kihagyni - ez amolyan rituálé közöttünk. (Különben Annáék minden évben, legalább egyszer elzarándokolnak a vízeséshez, talán a közös emlékek okán is.)

Anna süt-főz mindenfélét, Gabi vinetét készít, én meg álmosan téblábolok Marika körül, üldögélünk a félárnyékban a tornácon. Elnézzük az udvaron és a kerítésen zavartalanul szaladgáló mókusokat. Annyira szemtelenek, mintha mi bitorolnánk az ő területüket, s köszönjük meg, hogy egyáltalán elviselnek bennünket. (Valami igazság lenne, ha így gondolkoznának...)

A Szürke rímek-ben különben ők is felbukkannak (olyan ez a versfüzet, mint a Noé bárkája: minden belefér).

(mókusok lesnek)

mókusok lesnek minden ágról

mint mozdulok és rezdülök

körben csupa izzó szem világol

mit bánom én tovább ülök

Dan Culcer jelezte: szeptemberben Vásárhelyen és Bukarestben tartózkodik, kutatásnak kezd neki a romániai cenzúráról és azt kérdi, felhívhat-e telefonon, otthon leszek-e abban az időszakban. Hát persze...

2009. augusztus 15., szombat.

Mária napja. Úgy határozunk, hogy nem csak Marikának adunk ajándékot, hanem Andreának is, hiszen most még mellettünk vannak, megtehetjük. Távolból csak a szimbolikus gesztusokkal kell beérnünk. Adunk nekik húsz-húsz dollárt, költőpénznek. Tárgyajándékot, édességet nem érdemes vásárolni nekik, hiszen gyakorlatilag mindenük megvan. A játékterem csak úgy roskadozik a minden rendű és rangú játékok alatt.

Amúgy rekkenőségre ébredünk. Ilonkával hamar elkészülünk, várjuk, amíg a többiek elrendezik magukat. Az indulás végül is csak 10-kor sikerült, még volt időm kenyeret hozni, segítettem szendvicseket csomagolni. Ájult melegben haladunk az autósztrádán. Gyakoriak az átépítések, a sztrádabővítések, mindegyre vissza kell fogni az iramból, ráadásul a szombati csúcsforgalomba is belekeveredünk, egyre inkább lépésben haladni kényszerülünk. Egy idő után a légkondicionálót is muszáj bekapcsolni, bár egyikünk sem szereti. Marika egyre nyűgösebb, többször is meg kell állnunk, mert úgymond pisilnie kell, de nagy a gyanúnk, hogy ez amolyan pótcselekvés nála.

Végre, begördülünk a vízesés mentén haladó fősétányra. Parkoláshoz ugyanoda megyünk, mint öt évvel ezelőtt, de most távolról sincs akkora zsúfoltság, mint annak idején. Erősen fúj a szél, a vízpermetet messzire sodorja a vízesés fölül, a sétány több méteres sávban olyan, mintha apró, szitáló eső mosná. A levegő párás, fátyolos, a víz kicsapódik a bőrre, a ruhára, a hajra, a szélvédőkre, szemüvegekre, a hevesen tűző nap fénye pedig megtörik a vízesés fölött, hatalmas szivárványt rajzolva az égre. Mindenki fényképezi, filmezi, a jelenség nem zavartatja magát, sokáig kitart, ha nem látnánk a saját szemünkkel, azt mondanánk, hogy giccses üzleti hatás ez a fotón - amit itt mellékelek -, de elkönyveljük, hogy a giccs is az élet elidegeníthetetlen része.

Osztjuk-szorozzuk, ki milyen látványosságot választ. Megkockáztatnánk a hajókázást, de a vízesés alá bújást is, viszont akkora sorokat kellene kiállni, hogy ebben a hőségben senki se vállalkozik rá. Inkább vásárolunk egy-egy adag (vigasz)fagylaltot, sétálunk, fényképezkedünk. Visszaúton beülünk egy kávéházba a Tim Hortons-féle hálózatból, ahol nagyon jó amerikai fánkot forgalmaznak és a tejeskávéjuk is isteni. Odaadjuk a lányoknak a pénzt. Marika mostanig nem is igen tudja, milyen az, amikor valakinek pénze van, s meghatottan forgatja a kezében, látszik, hogy nem tud mit kezdeni vele. Andrea arca felderül, messziről lerí róla, hogy az ő láthatatlan könyvelésében a bankjegy máris megtalálta a rendeltetését.

Az autópályán, félúton hazafelé, egyszerre csak leáll a forgalom, senki nem tud semmit, állunk, várunk. Gabi gondol egyet, Oakville-nél letér a főútról és némi kerülővel, alvóvárosokat keresztülszelve, valahogy hazavergődünk. Tiszta szerencse, hogy megszabadultunk, a bérelt autót ki kell használnunk, ezért másnap a Huron tóra tervezünk kirándulást. El vagyunk csigázva, nincs kedvünk semmihez. E sorokat is csak nagy önösszeszedéssel firkálom be a naplóba.

Annyi erőm még van, hogy térképen bemérjem a Huron-tó környékét s utána nézzek, milyen jellegzetes események kötődnek hozzá, Jellegzetes indián föld, állítólag a tóparti városok némelyikében még csekély számú indián közösségek is élnek. Feltámad bennem a gyerekkori indiánregények és -történetek romantikus világa, fokozott kíváncsisággal készülök a vasárnapi kirándulásra, elalvás előtt még egy darabbal gazdagodik a Szürke rímek:

(lábujjhegyen az indiánok)

lábujjhegyen az indiánok földjén

ki tartja észben a derék huronokat?

egy üveg ginnel a hónuk alatt

kinálgatják a túlvilági rokonokat

(Folytatom)

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (14)

2009. augusztus 12., szerda.

Délután az Ontario múzeumban készülünk, Andreával. Ő még sosem járt benne, sokat hallott már róla, az ott őrzött páratlan művészi alkotásokról, többek között tőlem is, s most hirtelen kíváncsi lett rá. Kinevezem vezetőnek, legalább is avégett, hogy biztosan vegyük az irányt. Már jóelőre kinéztük az interneten, hogy ma délután öttől este 8-ig ingyenes a tárlatlátogatás, az expedíció az oda-vissza utazással együtt legalább hat órát vesz igénybe. Legjobb lesz, ha uzsonnát (vacsorát?) is pakolunk magunknak, aztán csak találunk ott egy zugot, ahol meg is ehetjük. (Bár, hiába kutatok korábbi emlékeimben, a méregdrága múzeumi vendéglőt leszámítva egyéb civil múzeumi helyiségre nem emlékszem...) Kiadós, heves zápor után, fülledt hőségben indulunk útnak. A metróban szerencsénk van a klímával, annál rosszabb, amikor ismét a felszínre jövünk a kínai negyed tájékán s Toronto délutáni zűrzavarában araszolunk a zsúfolt járdán, a lépésben haladó gépkocsikat kerülgetve.

A múzeum előtt, már messziről látjuk, több száz méteres, sűrű embertömeg kígyózik fegyelmezetten, beszélgetésbe felejtkezve, zsolozsmázva. Elég gyors ütemben teszünk egy-egy lépést, mind közelebb a bejárathoz, ahol egyenruhás múzeumőrök figyelik az ajtón besodródókat. Senki nem szól hozzánk egy szót sem, de az ajtón- és a lépcsőkön álló megfigyelők csupa szem és fül, azt hiszem, egyetlen mozdulatot se mulasztanak el, pedig hát a térfigyelő kamerák is hangtalanul nyújtogatják nyakukat.

Andreának végtelenül tetszik, nem csupán a labirintusos útvonal, amit választok, hanem a falra aggatott, a termekben kiállított gazdagság. A két és fél óra alatt, ami rendelkezésünkre áll, alig loholtunk végig két emeletet, s csak a prospektust böngészve jövünk rá, hogy még mi mindent elszalasztottunk. Sokat időzünk a számomra is új csarnokokban, 1994-hez képest a fotó is meglelte méltó helyét a szépművészetek e tárházában. (S nem is akármilyen trófeákkal! - bár legtöbb kiállítási tárgy ideiglenesen, vendégségben tartózkodik itt...)

Ha már vacsorát is pakoltunk, meg kéne együk - nógat Andrea, aki amikor éhes, olyan jóízűen tud falatozni, hogy már csak a látványától is megjön az ember étvágya. Egyetlen diszkrét privát helyiségnek a mosdóval párosított illemhelyek tűnnek, de oda mégse ülnénk be falatozni. Andrea szétnéz kissé a folyosón és felfedez egy, az alagsorba vezető lépcsőt. Lemegyünk s a múzeumhoz tartozó műhelyekhez érünk. A tág előcsarnokokban és folyosókon fiatalok, házi kiállítást rendeznek be éppen: kiderül, hogy a múzeumi képzőművészeti oktatásra járó tanfolyam hallgatói mutatják be munkáikat. Minket is szívesen látnak, végignézzük az ígéretes alkotásokat, belelapozunk a kiállított házi folyóirat különböző számaiba is, vigyünk csak haza belőlük, nógatnak többen, ingyen van. Láthatóan tetszik nekik az érdeklődés. Andrea minden további nélkül szóba elegyedik az egyik tanfolyamvezető idősebb hölggyel, figyelem őket: mintha két felnőtt, egyenrangú ember cserélne eszmét. A hölgy igen komolyan és felnőttnek kijáró tisztelettel kezeli az alig 14 éves kislányt (kislányt? de hiszen majdnem akkora, mint én...), a kislány pedig úgy tárgyal vele, mintha a nagyobbik testvérével beszélgetne. A beszélgetés végeredménye az, hogy a hölgy maga után szólít bennünket, s kinyitja az egyik műhely ajtaját, majd a bent lévő, alacsony rajzasztalokat körülvevő padokra mutat: foglaljunk helyet, és - jó étvágyat! Majd oltsuk el a villanyt és hagyjuk az ajtóra kattanni a biztonsági zárat, amikor befejeztük.

Andrea elégedetten mosolyogva lesi rajtam a hatást, majd ügyesen kiteregeti az asztalra a papírszalvétákat, kirakja az ételes dobozokat, majd nekilátunk a falatozásnak. Ritkán esik jól akár néhány egyszerű falat is, mint ilyen rögtönzött, természetes körülmények között. Vigyázunk, hogy ne hagyjunk magunk után szemetet, s mire megköszönhetnénk a vendéglátást, a tanfolyamosok már elvonultak valamerre, csak a folyosói lámpák hunyorognak, jelezve, hogy közel a záróra, ideje kiüríteni a múzeum épületét.

Annyira az élmények hatása alatt tartunk hazafelé, hogy nem vesszük észre: a metróállomáson ellenkező irányba ülünk fel a szerelvényre, s ez csak néhány megálló után tűnik fel. Odahaza este késeig bújom még az internetet, amíg sikerül elrendeznem magamban mindazt az információt, ami felé a múzeumban látottak éppen csak elindítottak.

2009. augusztus 13., csütörtök.

Ágnes húgom lányához készülődünk ebédre. Ágica valamivel kisebb Annánál, unokatestvérek, következetesen tartják a kapcsolatot, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Mindketten anyák, akad elég házi elfoglaltságuk... Előtte még elugrunk vásárolni virágot, kenyeret, találunk a dolláros üzletben csokiból készült pénzimitációt, az „aranytallérok” vidáman csillognak a napfényben. Ajándék gyanánt veszünk egy jókora zacskóval, éppen jó gyerekeknek osztogatni.

Naponta többször végignézzük az Anna kiskertjét. Ilonka kapál, öntöz benne, én Marikával csak inspekciózom, s ha valami rendellenességet észlelünk, jelentjük a felsőbb „hatóságoknak” - Ilonkának vagy Annának. Gyönyörű paradicsomtermés ígérkezik. Kissé megkésett ugyan, és talán augusztus vége lesz már, mire fogyasztani lehet belőle, de öröm látni, hogy roskadoznak a tövek a sűrű termés alatt. De fejlődnek a csípős paprikák is, a mai égbolt felhőtlennek ígérkezik, 28 fokot jósolnak délre.

Indulás előtt még eljátszom Marikával, hogy türelmetlenségét csillapítsam. A legnagyobb hőségben kerekedünk fel, s mintegy félórányi autókázás után megérkezünk Ágicáékhoz. Nagyjából hasonló vidéki villanegyed, mint az Annáéké, de elhanyagoltabb állapotban. A közművesítés is csak árnyéka North Yorkban megszokottnak. Észrevehető, hogy minél közelebb kerül valami a központhoz, a belvároshoz., annál jobban lesilányodik, kopottassá, használttá vedlik.

Házuk kétszintes: a felső szinten Ágica lakik Angeloval és kislányával, az alsó szinten Gyuri, a húgom volt férje, Ágica apja. Az udvaron terített asztal fogad, megérkezik Ágnes is, Tamás fiának gyerekével. Az asztal árnyas fa alatt áll, kellemesen elüldögélünk körülötte, a gyermekek - akár egy óvodában - ide-oda rohangálnak, a beszélgetés hevében olykor meg is feledkezünk róluk, bár Gyuri a fél szemét időnként rajtuk tartja. Sophie-val nincsen baj, ő még kocsiban ül vagy a felnőttek ölében, de Marika és Sacha egyik pillanatban még itt vannak, a következőben már ott tűnnek fel. Kiismerhetetlenek. A hangadó persze a fiúcska, egyik csínyt a másik után követi el: elbújik a nagyapja szekrényében, kilyukaszt egy, a kiskertben a Haloween ünnepére szánt, növekedésben lévő dísztököt, Marika pedig mindenben szeretné őt utánozni. Hiszen olyan imponáló. „Férfias”!

Mindezeket leszámítva, az ebéd jól sikerül, a legjobb lenne végig az árnyékban üldögélni, de elálmosodunk, ideje hazakocsikázni. Otthon senkinek nincs kedve semmihez, s csak ahogy rendre leszáll az este, hozza meg az enyhülést és az életkedvet is.

(Folytatom)

Illusztráció: Irving Penn Cuzcoi gyermekek (1948) c. fotója, vendégkiállításon az Ontario múzeumban

Kóválygások a Hyde Park körül (22-24)

(Ma reggel korán furcsa megérzésre ébredtem. Valami gyanús csöndet észleltem magam körül az elmúlt pár napban. Sejtésem beigazolódott. Legközelebbi barátaim, Káfés bajtársaim köszöntése fogadott a Káfé főnixen. Furcsa dolog ez: a figyelmességük igazán jól esik, valóságos nektár (sose ittam), az alkalom maga - úgy általában - rossz emlékeket éleszt. Tiszta szerencse, hogy az egész csak egy pillanat és már túl is jutott az ember. De azért köszönöm életemben ezt az első nyilvános köszöntést... Cserében, szülinapi tortaként, álljon itt a Hyde Parkban való kóválygások utolsó 3 fejezete...)

22. Vasöntő

egy vézna kis vasöntő

vasat már rég nem önt ő

gyulladt szemén a szikrák

csak bántó irkafirkák

tüzet lát meg nem állva

ez visszatérő álma

miért ő s mért nem mások

a hitetlen tamások

míg tüzet lehelt rája

az öntőkemence szája

megnyugodott a hitben

hogy közelében az isten

mert ha ez pokol tüze lenne

már rég ő égne benne

hisz szembeszállt naponta

a természettel s kivonta

magát a törvény alól

minden öntéssel visszaszól

teremtőjének hogy micsoda

kókler mert hát nincs csoda

csak tűz s jég van s a közepén

ott állok megfeszítve én

hideg s forróság közé szorítva

fagyot legyűrve tüzet szítva

de mindez már csak emlék

rég megbánt eretnekség

látomás irkafirka

hunyó napban a szikra

2010. július 24.

23. Kéregető

még ma sem tudom ki vagyok

koldus? adószedő?

csak azt vágom zsebre ami

másoknak nélkülözhető

ha elmondanám mi vezérelt

e park alléira a szégyen

meg is ölne abb'ahelyben

bennem is van ám szemérem

akár a színész minden este

ki szerepére készül

egész benseje attól reszket

hogy szerepébe belésül

én is úgy nyújtom tenyerem

hunyt szemmel azt rebegve

csak az segítsen engemet

akinek van rá kedve

csöppre a csöpp tán összegyűlt annyi

hogy a csávából mára kihúz

de ha csak arra gondolok

engem is utolér a csúz

kihull fogam tönkremegy mindenem

s végleg befuccsolok

hát üldögélek még egy kicsit

normán felül is koldulok

mert amit kapsz az sose elég

csak amit adni kell

adósságom szívből megosztanám

a világon mindenkivel

a fukarságig óvd magad!

és szent nagylelkűség

köszöntse minden reggelem:

fogtok tejelni még!

2010. július 26.

24. Légifotós

gépem a park fölött kering

a látási viszonyok jók

a kamera beállítása is

megtörtént

a küldetés végrehajtható

alattam hullámzó tömeg

eleven lomha tó

engem az egész érdekel

ahogy a részletek

összeállnak

és színekké árnyalatokká lesznek

ecsetnyomok egy freskón

mi gondom a sok hadovára

mi ég felé száll

s felhőbe rendeződik

a város a környék a világ

fölött

s esőként ködként fejünkre

visszahull

nekem csakis a körvonalak

a dimenziók a tendenciák a fejlődésgörbék

a pontsűrűségek a halmazati állandók

a koordináták

a bemozdulási koefficiens

jelentenek némi gondot

de a korszerű technikának hála

mindent percek alatt

megoldok

mellékdal:

ti csak fújjátok a magatokét

ki egyszerűen ki meg cifrázva

olykor látom innen a mennyek kapuját:

örökké zárva.

2010. július 27.

Illusztráció: Cseke Attila légifelvétele

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (13)

2009. augusztus 9., vasárnap.

Pókfigyelés közben az jár az eszemben, amit egy barátom nemrég bizalmasan a fülembe súgott, és azóta, mint sűrű árnyék, időnként visszaúszik kedvem egére: szép az én ügyködésem a román költészet körül, de számítsak rá, hogy magyar körökben ez nem szül jó vért, nem kelt kimondott szimpátiát irántam... Azt próbálom eldönteni magamban, hogy ha így is lenne, számít-e ez egyáltalán valamit az én szememben, vagy nyugodtan tehetem magam angolnak s hagyjam leperegni magamról? Felidézem magamban a mára jócskán megcsappant műfordítói gárdát. Szinte minden jelentős erdélyi költőnk valamikor a sorba... Hja, akkor még jól fizetett a műfordítás, megélhetési forma volt! Nevek nélkül is tudhatjuk, hányan vészeltek át letiltásokat, állástalan, nehéz éveket egy-egy román mű lefordítása révén, amit nem egyszer jobban megfizettek, mint az eredeti munkát. Ma viszont - kuncogok -, amikor én is belevágtam a fejszémet a kemény fába, a fordító inkább csak a munka örömével és izgalmával maradt. Nem csoda, hogy kiürül körülötte a préri, és nő az ellenszenv, elhangzik a nyugtalanító kérdés: ha nem pénzért fordít, akkor vajon miért?

Tízkor nagy nehezen felcihelődünk és elmegyünk a Vaudreuil-Dorion-i templomig és temetőig. A várost 1700 tájékán alapítják, a templom 1776-ból való. Tipikus, angol modorú kisváros. A templom védőszentje St. Michael. A közelben park, a tó partján, egy fűzfa mögötti csalitban gyanús találkahely - legalább is, úgy hírlik, ide járnak a homoszexuálisok... Mi most éppen a kivételek vagyunk, de azért sietünk minél távolabb kerülni tőle. A séta egyszeriben elveszíti a varázsát...

Ebéd, délutáni pihenés, aztán egy utolsó, hosszú beszélgetés a teraszon, míg ránkesteledik és beköszöntenek a szúnyogok. Nem mondjuk ki, de sejtjük: kicsi a valószínűsége annak, hogy még egy ilyen közvetlen eszmecserére le tudjunk ülni. Mindenki ismeri a saját belső óráját, amely állandóan ketyeg, jelzi a múló időt... Tikk-takk...

Annáék ezalatt kirándultak, most üzenetet küldtek a villanypostán, hogy hazaérkeztek, jól telt, volt ugyan valamennyi eső, de kibírták. Holnap hazautazunk mi is.

2009. augusztus 10., hétfő.

Reggel esőre ébredünk. Minden az előre leszögezett menetrend szerint megy: reggeli, csomagolás, uzsonna pakolás. Péterék későn feküdtek le, nehezen tudnak felkelni. Érezhető feszültség a levegőben: mi attól tartunk, nem érünk ki időben az állomásra. A szorongás aztán, akaratunkon kívül, fatálissá növekedik, amikor a dorvali állomás közelében az útépítés miatt elterelik a forgalmat, de az ideiglenes letérőhöz elmulasztanak jelzést tenni, mi meg összevissza cikázunk, keressük az állomáshoz vezető terelőutat, csak az állomás épületét látjuk, hol az egyik irányból, hol a másikból. Irina egyre idegesebben vezet, ha gyalog indulnánk el, talán gond nélkül átgázolhatnánk a telkeken, földutakon, de a gépkocsiközlekedésnek megvannak a szabályai. Végül megcélozzuk a kisállomást, s a sínek mentén, erőltetett menetben, valahogy a nagyállomás szomszédságába jutunk. Még tíz percünk marad a vonat érkezéséig, míg nagy fújtatva befutunk a peronra. Gyors búcsúra is alig van időnk, felpattanunk a vagonba, s ülőhelyet keresünk. Valamennyi ablak melletti ülés foglalt, így csak egymás mögött kapunk helyet. Némán nézzük a tájat, az érkezésre gondolunk. Útközben belerohanunk egy heves zivatarba. A vagonon csak úgy pereg a víz lefelé, az egész világ csupa vízpermet, az autósztrádán hömpölyög a víz, aztán kiérünk a viharzónából és újra süt a nap...

Mikor kilépünk a vagonból (odabent természetesen mindvégig működött a klímaberendezés), valósággal fejbever a kinti hőség. WC-t keresünk, mert még időbe telik, amíg a metróval hazaérünk. A metrólejárónál Ágnesbe botlunk, elénk jött, hogy találkozzék velünk. A Bloorig együtt utazunk, ott ő kiszáll, mi tovább megyünk. Már közel járunk Annáékhoz, amikor jön felénk Anna az utcán, s kérdi, miért nem vesszük fel a telefont. Négyszer is telefonált, hogy lássa, miként boldogulunk... Egyszerűen nem figyeltünk oda, mondtam, és ezzel újra itthon voltunk. Várt az estebéd.

Másnapra városnézést tervezünk Ilonkával.

A délelőtti kalandról a Szürke rímek is őriznek néhány sort:

(közel a célhoz)

közel a célhoz szinte látni

hol fut be értünk a vonat

útlezárás útigazítás

csukott sorompó bólogat

csak néhány lépés lenne és nem érted

miért nem nyúl a szerencse érted

tilosból nézhesd a jövőt

a feléd robogó pontos időt

2009. augusztus 11., kedd.

Előzetesen kinyomtattam a torontói városközpont részletes térképét, hogy legyen egy kalauzunk. Az idő borongós, esőbe hajló, de azért meleg. Annáék ezúttal megkozkáztatják az állatkerti kirándulást az óvodával. Marika elsőnek ébred, akkora benne az izgalom, hogy szóra se méltat engem, büszkén lépdel a fürdőszoba felé.

Péterékkel rövid levélváltás: arra jó volt az állomási tévelygés, hogy felejthetetlenné váljék az elválásunk.

Tíz óra előtt pár perccel nekivágunk a városnak, méghozzá előzetes terv alapján: tudjuk, hol szállunk le, kb. Meddig megyünk el, mit nézünk meg stb. Menet közben még alakítottunk az elképzelésen: az elején komótosabbak voltunk, majd közbeszólt a közlekedés (a parlament épülete körül nehéz a gyalogosok élete, alig van gyalogátjárás), fülledt és sűrű meleg ereszkedett a városra, a végén már szabályosan vadásztuk az árnyékos részeket, ahol a tavak felől érkező szél némi enyhet jelentett. A kikötőig tervezett utat már nem vállaljuk be, mert eléggé elfáradunk, így is három óra lesz, mire asztalhoz ülünk.

A megtett útvonal, vázlatosan: otthon - Wellesley metrómegálló - Queen’s Park - Parlament - College University Toronto - Beverly utca (ahol egy ideig Ágnesék és Annáék is laktak) - Henry utca (Attiláék volt lakása állt itt) - Mc Caul - Simcoe - Queen sugárút - University sugárút - Union szálloda (itt a vasútállomás) - hazafelé metróval.

A térképeknek jó hasznát vesszük, a végén könnyűszerrel igazodtunk el az utcák tömkelegében. Lényegében ugyanazt az utat jártuk be, mint a textilmúzeumban tett látogatás után, de minden barátságosabbnak tűnt, mint a megázásunk idején. Megpihenünk egy kis templomnál, Anna gyakran járt ide sétáltatni Andreát, amikor az még csecsemő volt. A romos állapotú templom udvara elhanyagolt, vadul benőtték a virágok, gyomok. Még a padon ülök, amikor már tudom, hogy a Szürke rímek-be is bekerül...

(a repkény alatt)

a repkény alatt megroskadt a templom

tornya inog ez hát az enyészet

előbb a hit vonult ki innen észrevétlen

magára hagyva rútul az egészet

Az Ontario Múzeum közelében nem ismerek a környékre, pedig 1994-ben többször is visszatértem oda pihenni, kikapcsolódni, szépséget magamba szívni. Azóta bővítették a mózeumot, még jobban kimagasodik a környezetből, modern vonalai sehogy sem illenek az enyhén klasszicizáló, békebeli stílushoz. Mellette, magas talapzaton furcsa fémalakzat, rajta a rozsdás felirat: Imperfect Paradise. Szerzői szignó nyomát sehol sem találom. Este az Google keresőmotorjára bízom magam, s hamarosan megtudom: John McEwen az alkotó neve. Ha már ennyi energiát fektettem bele, akkor talán verset is írhatok róla...

(acélos rozsdás csillagboltozatban)

acélos rozsdás csillagboltozatban

ahány érintés annyi kapcsolat van

ki belül kerül mint boltos a kárban

fogoly a lehetetlen paradicsomában

Annáék minden rendkívüli esemény nélkül megúszták az állatkerti kirándulást, a gyerekek még aludtak is utána az óvodában, csak azután jöttek haza. Andrea segített az óvónőknek lefektetni a felajzott kicsiket. Mire hazajöttek, sikerült befejeznem a terítést, véglegesítjük az estebédet és valamennyien asztalhoz ülünk a nappaliban. A gyerekek nagyon szeretik, hogy amióta itt vagyunk, az esti étkezést a konyhából átköltöztettük a szobába s családi eseménnyé avatjuk.

(Folytatom)

Illusztráció: az Imperfect Paradise (részlet)

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (12)

2009. augusztus 5., szerda.

Otthonról viharriadóról jönnek hírek a Hargita Népe honlapján, ma pedig földrengés volt a Fekete-tenger térségében. Felszíni rengés, nem is túl erős, viszont eléggé közel Cernavodahoz, ahol az atomerőmű van. És amit állítólag földrengésbiztos övezetbe építettek...

A legutolsó parti után, estefelé, megszúrhatott egy szúnyog (talán pók? egyéb rovar?), amit aztán kitartóan elvakartam, de azóta is viszket a helye és nem múlik a kiterjedt piros folt. Vazelinnel kenegetem, ideig-óráig enyhül is, de azt várom, hogy teljesen felszívódjon.

Éjszakára jócskán lehűlt az idő a sok eső után. Közben elkezdett érni az uborka az Anna kertjében. Tömpék, torz növésűek, de jóízűek. Nem győzünk betelni a valódi zöldség ízével.

Felhívom Tamást, hogy hátha együtt mehetnénk el Ágneshez, s akkor nem kellene keresnünk az utat. Ők taxival mennek, s szól, hogy elviesznek bennünket is. Mi azonban jobban szeretünk a kedvünkre kószálni, mert útközben még látunk is ezt-azt. Hát majd külön utakon fogunk eljutni ugyanoda.

Egész délelőtt egyedül voltam idehaza. Andrea úszóedzésre ment, mert időközben véget ért a szemetesek sztrájkja, Ilonkáék vásárolni vannak, Marika óvodában. Van időm szétnézni a könyvtárban, amely a számítógépes kuckóban, illetve az alagsori játékteremben áll. Nagy nyereség lenne a számomra, ha tudnék angolul, az angol nyelvű könyvkiadás igen gazdagnak és sokoldalúnak mutatkozik, s rengeteg forrásból elérhetők az angol könyvek. Feltűnően sok a dokumentáris, életrajzi-történelmi jellegű mű.

2009. augusztus 6., csütörtök.

Végül is Wass Albertre fanyalodtam. Öt évvel ezelőtt a Funtineli boszorkány-t olvastam el ugyanitt, most meg a Mire a fák megvénülnek kerül sorra. Felületes, tendenciózus könyv, minden ki van találva benne s megtetézve nagyúri gőggel. Ezt végig érzem a történeten, az egész szövegen.

Az Ossington metróállomástól Ágnesék felé gyalogolva, a régi, tornácos házak között sorban szaglanak a frissen kiürített, maguk alá levet eresztett, légyjárta kukák. Ezek szerint nem csak a sztrájk ért véget, hanem a szemételhordás is megkezdődött. Jócskán időbe telik, amíg teljesen megszabadítják a várost a szennytől és a dögtemetőre emlékeztető illatfelhőtől.

Ágiák lakása - ahol most már nem az emeletet, hanem a földszintet bérlik, épp a napokban költözködtek le -, ellentmondásos érzéseket kelt bennem. Nagy szobákból, nagy pincéből áll, de mindezeket lerobbant bejáratokon, lépcsőkőn, kapukon át lehet megközelíteni. A kiskertben ebédelünk, eléggé darázsközelben, s amíg egy falatnyi hús van az asztalon, nem tágítanak, sűrűn körüldonganak. Hiába gyújtunk rendre szantálfüstölőket, meg se kottyan nekik.

Otthon csomagolás, Montrealba készülünk. Gyorsan összeszedem a szükséges holmikat. Egy bőröndöt és egy kézitáskát viszünk magunkkal.

2009. augusztus 7., péntek.

Utazásig még elugrom kenyérért, majd elindulunk az állomásra Annával és a gyerekekkel. Óriási fejetlenséget találunk ott, ahol öt évvel ezelőtt még rendet és átlátható szabályokat láttunk. Előbb a 21. sz. kapunál sorakoztatják fel a kacskaringó utassort, majd egy hirtelen döntéssel a 24-eshez irányítanak át, ami újrarendezi az embereket. Az időseket és a gyermekeket kiemelik a sorból és egy külön váróterembe terelik, hogy az elsők között szállhassanak a vonatra. Természetesen, mi is ehhez az utolsó csoporthoz tartozunk, szegény Anna, végigfutkossa velünk a váróterem különféle zugait, míg megnyugodhatunk, hogy indulásig már nem ér újabb meglepetés.

Az utazás további részében is tapasztalni lehet a régi szabályrend megbomlását: a kocsikísérő már nem ül az utasok nyakán, hagyja őket őgy viselkedni és megnyilvánulni, ahogy a kedvük szottyan. Dorvalnál hosszasabban időzik a szerelvény, sokan leszálnak a repülőtér végett. Pontban 4 óra 47-kor érkezünk, Irina vár a peronon, Péter a parkolóban vár bennünket. Kíváncsian körülnézünk az új házban, mely kisebb a korábbinál és némileg más berendezésű, de az ismerős bútorok, tárgyak, díszek ugyanazt a hangulatot teremtik, mint amit Pierrefonds-ban hagytunk. Sokat beszélgetünk, majd belefáradunk a végetért napba.

2009. augusztus 8., szombat.

Tovább alszom, mint ahogy általában szoktam. Szép reggelre ébredünk. Elkészítjük a reggelit, majd előbukkan Péter és sétát javasol a tópartra, amelt néhány utcával odébb van. A tó a Szent Lőrinc folyóból képződik, felszíne kb. akkora, mint a Balatoné s népes yachtkikötővel rendelkezik.

Hazaérünk, majd Irina is felébred, ő autóba ültet s elkalauzol a nyári vásárra, ahol a környék lakói igyekeznek túladni mindenféle ócskaságukon, s asztalra vagy éppen a földre terítve, jó pénzért árusítják. Legtöbbjüktől távol áll a nyerészkedés szándéka, egyszerűen szeretnének megszabadulni a fölösleges limlomoktól. Képtelenség fölsorolni, mi minden található ezen a pár hektáron, ahol most erősen tűz a nap, ami elől csak esernyővel és ponyvával lehet védekezni. Mi sem tudjuk befejezni a nézelődést, pedig felér egy rendezetlen, de annál festőibb múzeummal, s félútról visszafordulunk a bejáratnál hagyott gépkocsihoz.

Péter hallgatagabb, mint máskor, erős fogfájás kínozza, illetve a gondolat, hogy valószínűleg, közvetlenebb kapcsolatba kell majd lépnie a fogorvossal.

Ebéd után rövid alvás, majd kiülünk a teraszra, s osztjuk a világ sorsát: halálról beszélünk, ideológiákról, középútról, rendszerekről, eszményekről. Egészen magasröptűek tudunk lenni, még mi is meglepődünk ettől. Aztán hirtelen beleununk és lemegyünk a műhelybe, ahol Péter egymásra stószolt munkáit mutatja be, most a művészet kerül terítékre.

Péterék háza azért fantasztikus, mert teli van jelentéses alkotással, tárggyal. Mindennek van valami szemantikai szerepe, még annak az ócska zsáknak is, mely a falon lóg kifeszítve, s amelyet valamikor valóságos izzadt, görnyedt hátak cipeltek föl ismeretlen hajókra vagy szállítottak ki a partra gabonával, egyéb áruval. A tárgy történelem mint műtárgy - mintha erről szólt volna az egész szombat a zsibvásáron és idehaza is.

Esti lefekvés előtt még megnézzük a szombati utolsó híreket a tévében: Egy kisrepülőgép összeütközött egy helikopterrel a Szabadság-szobor közelében... 25 éves a Cirque du Soleil... Eltemették a száguldó autón egyensúlyozó kanadai nőt... Szinte mind felfújt álhírek. Nyár van, szombaton amúgy is áll az élet s a politika is pihen.

Péteréknél különösen meglódul versíró képzeletem. A Szürke rímek-ből négy jellegzetesen náluk született darabot is fel tudok mutatni:

(drága errefelé)

drága errefelé a paradicsom

és még drágább a paprika

nem illatozik a bazsalikom

de épp úgy elporlik itt is a

világok legjobbika

(zsák lóg a falon)

százados zsák lóg a falon egymaga

érzik még rajta a búza szaga

hátán folton folt csupa könny

felitta a szürke közöny

nem cipeli már többé senki se

tegnapi súlya ma könnyű pihe

(az ócskaságok körbe vándorolnak)

az ócskaságok körbe vándorolnak

ma nálad holnap nálam porosodnak

és lesz belőlük lassan antik holmi

ami előtt muszáj majd meghajolni

szép lassan ránk is patina rakódik

s leszünk megannyi rozsdás húsdaráló

- antik holmik

(pók szalad a falon)

pók szalad a falon mellette

vörösen izzik a kivetített idő

hol a lassan vánszorgó percet nézem

hol meg a pókot mely sző mindegyre sző

és egyiknek sincs vége mert túl az időhatáron

megtanulunk lógni egy pókfonálon

Ez utóbbi már átvezet a következő nap, vasárnap hajnalára, amikor nagyon korán megébredtem és hogy ne unatkozzak, a pók megfigyelésével foglalkoztam.

(Folytatom)

Illusztráció: Útban Ágnesék felé. Jellegezetes városkép a lerobbant Torontóból. Ági felvétele

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (11)

2009. augusztus 3., hétfő.

Tovább tart a „hosszú hétvége”, tehát a hétfő is szabad. Most Gabi marad otthon házőrzőnek (legalább nyugodtan tud dolgozni). Elég nehezen szedjük össze magunkat, mindenkinek van még egy kis dolga, amiről éppen megfeledkezett és az idő csak nyúlik, nyúlik...

A farmon az az újdonság, hogy a málnához nem irányítottan engednek szedni, ami azt jelenti, hogy nem lehet eldönteni, a kijelölt területen már végigmentek-e szedők vagy teljesen szűz terület. Ki vagyunk téve annak, hogy sokat hajlongjunk és keveset találjunk. A másik nehézség az, hogy a málnabokrokat kétoldalt kifeszített drótokkal fogták fel, hogy ne dőljenek le a földre, így a tövük, a bozótosuk nehezen megközelíthető, az embernek vakon kell tapogatóznia az ágak között, hogy megtalálja a zsenge, könnyen szétfreccsenő gyümölcsöt. Nem is szedünk túl sokat, amit begyűjtünk, annak is egy jórészét megeszik a gyermekek. A túlérett szemek ráadásul az első érintésre lehullnak, s nagy földgöröngyök közt kell kotorászni, ha nem szeretnénk veszendőben hagyni.

Paszuly viszont van dögivel, s hogy nagyobb legyen a szaporája, én a két leánnyal elmegyek a játszóparkba, hogy ne lábatlankodjanak a fuszulykaföldön. Marika amúgy is ki van éhezve a játékra, hosszasan végigpróbálnak mindenféle eszközt: hintákat, mászókát, csúszdát, míg eljutnak az óriáscsúszdához, ahol egy zárt csövön át, meredek útvonalon kell alásiklani. Mostanig Marika csak sóvárogva és vonakodva szemlélte a sikongva alázúduló gyerekeket, köztük Andreát is, most viszont valami váratlan bátorság szállta meg, s ő is elindult, hogy Andrea után felkapaszkodjék a starthelyre. Behunyt szemmel, de örömében sikkantva ér földet, s mint akit puskából lőttek ki, rohan hátrafelé, a feljáróhoz, egy újabb menetre... Megtört hát a jég, teljes a siker, nekem meg csak az a dolgom, hogy figyeljem őket, egyiküknek se legyen semmilyen bántódása.

Ezalatt Ilonka és Anna nagy szaporán teliszednek két nagy műanyagzacskót paszullyal, amit aztán estefelé megtisztítok. A maradék málnából pedig sűrű lekvár készül. Este ugyanakkor tisztázzuk a heti „haditervet”. Az már biztos, hogy csütörtök délben Ágnes húgom lányánál, Ágicáéknál ebédelünk.

Andrassew Iván a blogján bejelenti, hogy haiku-kötetet szándékozik írni, Wanda lánya illusztrálná majd, s az anyagot folyamatosan az internetre viszi. Gondolok egyet, s magam is blogot nyitok a Szürke rímek-ből, amit aztán naponta frissítek.

Málnásban való békés csörtetésünk itthoni, erdei emlékeket idéz bennem, erről születik aztán a blogba kerülő alábbi rigmus:

(málnavészben, medveésszel)

málnavészben

medveésszel

tömök magamba

gyümölcsöt, levelet, ágat

ha fordulok,

felmordulok

duda a szélben

utánam vágtat

2009. augusztus 4., kedd.

Igaz, hogy az időjárásjelentések korábban viharokat jeleztek, ma +21 fokra ébredünk. Rekkenő a hőség. Tips rendhagyó módon egész nap kint aludt a szabadban, s csak reggel felé kérezett be, amikor már nagyon éhes volt.

Ma végre ideje jön a textilmúzeumnak is. A belvárosban található, a St. Patrick metróállomásnál szállunk ki, egy csinos, 3 emeletes házban foglal helyet, de a környék annyira meg van tűzdelve fontosabb intézményekkel, hogy nem tűnik föl első látásra. Aki ide betér, annak jóelőre tudnia kell, hogy hová érkezik. Mert aamúgy, amint belépünk a kapun, az az érzésünk, mintha egy szállodában járnánk: a recepciónál ülő hölgy, amikor egymás közti magyar szövegünket meghallja, örömmel vált magyarra s bár kissé töri a nyelvet, lelkesen magyarázza el, milyen látnivalókat érdemes közelebbről megnézni.

A múzeum két szintjén tulajdonképpen az a sajátosan érdekes, hogy az alkalmi, tematikus kiállítások mind-mind azt demonstrálják, hogy a különféle textiltechnikákat miként lehet alkotói célokra, művészi önkifejezésre felhasználni. Egyidejűleg most egy amerikai és egy dán textilgyűjtemény, illetve a hozzájuk tartozó videóriportok, amelyeket megállás nélkül követhetünk a felállított, szabad monitorokon, hordozzák ezt az üzenetet, a múzeum többi részében az állandó kiállítások, illetve szaküzlet találhatók. A gyakorlati műhelyben Andrea végigpróbálja valamennyi textiltechnikát, odaül a szövőszékhez is. Megfigyelhető, hogy a kanadai múzeumok eleve bekalkulálják azt a tényt, hogy a látogatók eredendően kíváncsi természetűek, és sokaknál ez az érdeklődés nem nélkülözheti az érintést, a tapintást. Így a legtöbb helyen sort kerítenek arra, hogy ne csak a szem, hanem a kéz is megtalálja a maga élményét...

Elég hamar túladtunk a múzeumon, s mert közel volt a Torontó központját jelképező „Gomba”, vagyis az új városháza, megpihentünk henry Moore szobra tövében, elnéztük az ebédidőben nyüzsgő torontóiak tarka összevisszaságát, majd felkerekedtünk, hogy megkeressük Attiláék és Annáék régi lakását a Beverlyben, illetve a Henry utcában. Szépen feslenek föl bennünk a kilencvenes évek emlékei. Most látjuk, milyen siralmassá fajzott az idő teltével a környék: a városháza gondozásában lévő, történelmi levegőjű házak lerobbanva, felújítás után kiáltva mutogatják szégyenfoltjaikat. Mindenütt a kukákból jócskán túlbuggyant, szagos szemét. Elered az eső, amelyből pilalnatok alatt vastagon ömlő, pergő zápor lesz, s mrie találnánk egy kiugró tetőrészt valamelyik ház bejárata előtt, bőrig ázunk. Főként én járok pórul, mert nem hoztam esernyőt - a nők úgy-ahogy megússzák a hidegzuhanyt. Nehezen akar elállni, ezért megindulunk a metróállomás felé, lesz ami lesz-alapon. A metrőállomás csarnokában, ahol állandó a huzat, leveszem átázott ingemet, nehogy meghűljek, s bár nem nézek tükörbe, sejtem, hogy olyan látványt nyújtok, akár egy szerencsétlen hajléktalan.

Otthon megfürdünk, eszünk, lustálkodunk. Vacsora után Gabi felajánlja, hogy elvisz abba az elektronikai üzletbe, ahol esetleg beválthatnám a 100 dolláros utalványt. Az esti vásárlások mindig szerencsésebbek: vége a nappali csúcsidőnek. El vagyok rá szánva, hogy megszerzem a már korábban kiszemelt merev lemezt, pár dollár híján fedi a kárya értékét. Alig várjuk, hogy Gabi otthon kipróbálja a gépén, remekül, pörgősen működik. Ez a nap legjobb pillanata...

A bőrig ázás élménye újabb szürke rímeket szül:

(bőrig ázva egy tornácról)

bőrig ázva egy tornácról lesem

hogy szakad le a városra a felhő

kis hólyagok patakzanak tova

duzzad az árok vize megnő

talán már el sem áll soha

(Folytatom)

Illusztráció: Andrea és Marika a farm játszóparkjában - minden lehetőséget kipróbálnak