Kis Bajor-breviárium / II.
BAJOR ANDOR
Füst és méreg
Az utóbbi időben egyre jobban terjed a nemdohányzás szenvedélye. A nemdohányzók az asztal mellé telepednek, hátravetik magukat a karosszékben, és elgondolkodva, átszellemülten fújják a levegőt. A nemdohányosok sokáig el voltak nyomva: nem engedték őket nemdohányozni. Befüstölték a levegőjüket, nikotinnyelésre kényszerítették ezt a dolgos és áldozatkész társadalmi réteget, tubákoltak rájuk.
A nemdohányosok takarékosabbak voltak mindig a dohányosoknál. Régen ők építették az emeletes házakat azokból a krajcárokból, amelyeket nem szívtak el. Sajnos azonban a dohányosok az orruk alá füstöltek, és így végül mégis elszívták az emeletes házakat, anélkül, hogy akarták volna.
A nemdohányosok és dohányosok ellentéte azonban nem olyan éles, mint ahogy az ember elképzeli.
A dohányosok se dohányoznak mindig. Láttam például dohányozófülkét a vonaton, amelyben legnagyobb meglepetésemre csak négy utasnak volt cigaretta a szájában. A másik két utas szintén dohányos volt, de akkora volt a füst, hogy nem találták meg a zsebüket. Ezért nem dohányoztak, holott dohányosok voltak.
Azután van nemdohányos ismerősöm - egy doktor -, aki dohányzik. Cikket ír a dohányzás ellen, előadás tart a nikotinról meg a kátrányról, azután hazamegy, és szívja a nikotint meg a kátrányt. Az egyik dohányzás elleni cikkének tiszteletdíjából pipát vásárolt: így áldoz két istennek egy füst alatt.
Az élet ugyanis bonyolult, dialektikus folyamat; ezért van az, hogy sok nemdohányzó belgyógyász állandóan dohányzik.
Én magam - sajnos - dohányzom, de nem tartom helyesnek. Több ízben megkérdezték: miért dohányzom, amikor ez nem helyes?
Erre mindig azt felelem: azért dohányzom, mert egyetemista koromban doktornak készültem, és akkor szoktam meg. De mivel nem lettem doktor, nem ébredtem rá, hogy milyen veszélyes.
Most kezdek kapiskálni valamit.
Most már tudom, milyen gyakori a dohányosok között a hörghurut, csúcshurut, influenza.
Illetve az influenza más eset, mert azt a levegőből kapja az ember, ha a levegő füstös.
A dohányosok között gyakoribb a rák, a fogkő és az orbánc. Ez logikus is: a dohányos beszívja a füstöt, és az orrán keresztül fújja ki, és máris kész az orbánc.
A statisztika ijesztő. Ha valaki húsz cigarattát kifúj az orrán keresztül, akkor az orbánc valószínűsége száz százalék. Ha egy éven át ismétli, akkor az orbánc ezer százalékra ugrik. Még súlyosabb az eset, ha a dohányos egyén szipka nélkül szívja a cigarettát, és hosszú orra van.
Nem folytatom: sietnem kell, még vannak elintézetlen ügyeim. A statisztika úgy kering a fejem fölött, mint az eltévedt csirke fölött a héja.
Egyetlen vigaszom van.
Nevezetesen az, hogy a levegő se fenékig tejfel.
A nemdohányosok híres levegőjét is tanácsos néha pipából szívni. Ilyen például a kolozsvári Vágóhíd tér levegője, hogy a sok füstmárka közül egyet említsek.
Megítélésem szerint itt valahol évek óta füstöl valami. Amikor először megéreztem, azt hittem, ég a Klutsky cirkusz. Ugyanis a Klutsky cirkusz sátra állott a közelben, és onnét áradt a perzselt ponyva, a pörkölt flamingótoll és az égett elefántagyar szaga.
A levegő lila volt; azt mondják, legközelebb ilyet csak a Venuson lehet látni, és ezt el is hiszem a csillagászoknak.
Kirohantam, hogy a cirkusz oltásánál segédkezzem, ugyanis nem bírom nézni, ha egy állat a füstben fuldokol.
Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a cirkusz már egy hete továbbment. A helyén még voltak valami deszkák, enyhe és üdítő görényszaggal.
Megállapításom értéke viszonylagos. Utálom a görényszagot, de minden a helyen, az időn és a körülményeken múlik.
A szag - amit az égő cirkusz tüneményével magyaráztam - egy kéményből jött ki, szinte tapinthatóan.
Megrendülten állottam.
Vajon nincs erre orvosság? Perceken belül azonban rájöttem, hogy igenis, van orvosság. A közeli orvossággyár ugyanis sárga gőzt kezdett pumpálni, csípős, köhögtető illatkreációval.
Ezt ésszerűnek találtam. Nyilván gyógyszert főznek, és elpárologtatják belőle a csípős, köhögtető kémiai gyököket. Ami pedig viszamarad: az köhögéscsillapító!
Az orvossággyár sárga gőze rövidesen összekeveredett a vágóhíd lila füsttömegével, és a kép megváltozott.
A levegő zöld lett.
Ez megnyugtatott bennünket. Vajon nincsenek máshol ennél meglepőbb légköri viszonyok? Minden bizonnyal vannak. Nemrég olvastam egy tudományos-fantasztikus regényt egy más naprendszer bolygójáról. Ott a levegő például cinóber színű volt. Mégis éltek rajta emberek, méghozzá kétfejűek, akik két hosszú ormánnyal szívták a kozmikus téglaport. Bár igaz, hogy közben nem dohányoztak.
... Ez a légköri jelenség, az elefántagyarak pörkölése, és a köhögtető kémiai gyökök párologtatása ettől kezdve napirenden volt.
Már-már azt hittem, hogy senki se törődik az egészségemmel, a tüdőmmel, az orrommal.
Mígnem tegnap döntő fordulat következett be a levegő megtisztításában.
A Vágóhíd és az Orvossággyár között, az egyik üzlethelyiségben táblát függesztettek ki.
A füsttel bennünket is mérgezel! - írták bátor, határozott betűkkel.
Végre kezdenek rájönni - állapítottam meg magamban, és amikor nem látták, megtöröltem könnyes szememet.
A könny egyrészt a meghatottság könnye volt, másrészt a pörkölt zebrafülek csípős szaga csalta e könnyet elő...
Speciál riport
Speciál kartárs kereskedelmi dolgozó, és gyönyörű eredményeket ért el a fogyasztók szolgálatában.
Ugyanis föltalálta a róla elnevezett turista- kolbászt, vagyis a Speciál kolbászt. A Speciál kolbász abban különbözött a közönséges turista-kolbásztól, hogy egy kis kartonpapíron rajta lógott a kolbász föltalálójának neve, és ezért valamivel drágább volt.
ÉN: Hogyan jutott Speciál kartárs arra a nagyszerű gondolatra, hogy egy közönséges pultra támaszkodva kitaláljon egy forradalmian új turista- kolbászt?
SPECIÁL: A találmány lényegében igen egyszerű. Létrejöttében szerepe volt a véletlennek is: ugyanis névjegyet csináltattam a postaládám számára, de szalámiszeletelés közben kiesett a zsebemből. A kollégám megtalálta, és hogy figyelmeztessen, feltűzte egy turista-kolbászra a névjegyemet. Így született meg a Speciál kolbász.
ÉN: A véletlennek a legtöbb találmánynál vagy fölfedezésnél szerepe van. De hogy a véletlenben meglássa valaki a törvényt, és azt az emberiség javára hasznosítsa, ehhez Arkhimédésznek, Flemingnek, vagy Speciálnak kell lennie. Nem gondolja?
SPECIÁL: Számomra mindez természetes volt; csak a vásárlóközönség lelkes csodálkozása jelezte, hogy munkám nem volt hiábaváló…
ÉN: Ön vagy szerénykedik, vagy nem volt világos a kérdésem. Mert ha például az én nevem kerülne reá véletlenül egy turista-kolbászra, én mindent elkövetnék, hogy onnan levágják. Ugyanis nem venném észre ebben a találmányt, a szalámiipar javításának lehetőségét… Talán azért, mert meggyőződésem szerint a rólam elnevezett szalámit, lengyelkolbászt a vásárlóközönség olcsóbban venné meg, mint különben… Speciál kartárs viszont rögtön fölfedezte, hogy az új turista- kolbász értékesebb a réginél.
SPECIÁL: Hát persze hogy értékesebb, ha egyszer a nevem rajta van!
ÉN: Ezt a hitet tartom rendkívülinek… De mire alapozza?
SPECIÁL: A vásárlóközönségre és üzleti tapasztalataimra… Gyermekkoromban vettem egy füzetet egy lejért, ráírtam a nevemet, és két lejért adtam el! Vagy nézze meg a kalapomat. Ezen hetvenöt lej a kalap, és százhuszonöt a Speciál! Különben próbálja föl: önnek odaadom kétszázötvennégyért.
ÉN: Előbb beszéljen a találmányairól. Ön szokott kísérletezni?
SPECIÁL: Nagyon sokszor próbáltam kísérletezni is. Kísérleteztem makarónival, rádióval, bundabéléssel, folttisztító szerrel és nyúllal. De sajnos, ha az ember kísérletezik, a vásárlóközönség értetlenül áll, majd kételkedni kezd, és nem vásárolja meg a nyulat.
ÉN: Hogyan hiúsult meg az ön nyúl- kísérlete?
SPECIÁL: Az egyik üzletben vadnyulat árusítottak, és én az egyik nyúlra ráírtam, hogy Speciál nyúl. Ezt mindenki megbámulta, de senki se vette meg. Azt hitték, valami különleges házinyúl, vagy megdöglött, vagy megmérgezték. Pedig olyan volt, mint a többi.
ÉN: Még mivel kísérletezett?
SPECIÁL: Férfizoknival. Csak két lejjel volt drágább a Speciál zokni, mint a közönséges. Erre azt mondták, ugyanolyan, és nem vették meg. Akkor ráírtam, hogy négy lejjel drágább. Akkor azt mondták a vásárlók, hogy a tegnap olcsóbb volt. Ezután leszedtem a Speciál fölírást, és annyiért akartam eladni, mint a nem Speciál férfizoknit. A vásárlók megzavarodtak és azt mondták, miért titkolják, hogy a zokni Speciál. Talán rosszabb a közönségesnél? Ekkor jöttem rá az alapvető tudományos igazságra: nem szabad kísérletezni!
ÉN: Ön, Speciál kartárs, most úgy beszél, mint egy középkori gondolkodó…
SPECIÁL: Látja, pedig gyűlölöm a középkort! Elsősorban azért, mert közép. Nem tudom, hogy jutott eszébe egy kornak ez a képtelen, üzleti szellem nélkül való elnevezés!? Egy kor legyen elsőosztályú, osztályfeletti, vagy Speciál, és akkor a benne élő vásárlók mindjárt jobban fogják érezni magukat!
SPECIÁL: És maga ezen csodálkozik? Hát ki volt olyan félkegyelmű, hogy betegye a lábát egy középkorba? Pénztelen csavargók, akik többet bámészkodtak, mint vásároltak! Ezt hozta magával, ha egy kornak nem jutott ügyesebb elnevezés az eszébe…
ÉN: Speciál kartárs szerint hogyan kell valamit elnevezni?
SPECIÁL: Lényegében számmal, de úgy, mintha minden szám azt jelentené, hogy első. Például vegyünk egy kiló májast. Ebben szerintem négyfélét különböztethetünk meg: népmájast, elsőosztályú májast, osztályfeletti májast és Speciál májast. Ezek közül mind első és a legjobb. Kivéve a Speciált, ami egy hajszállal jobb a legjobbnál is. A hajszálat néha - gondos megfigyeléssel - meg is találhatjuk!
ÉN: Speciál kartárs miben tudja összefoglalni tanításának és módszerének lényegét?
SPECIÁL: Az én módszerem abban áll, hogy a semmi és az egy között fölfedeztem még egy számot, és azt a vásárlók érdekében saját magamról neveztem el. Tehát szerintem így kell számolni: Speciál, Egy, Kettő. Ezzel a számtan történetében nekem sikerült végre megszüntetnem az Egy primátusát, elsőségét, ami már nyomasztó volt.
ÉN: Speciál kartárs egy új kereskedelmi világképet hozott létre a semmiből?
SPECIÁL: Nem a semmiből, hanem az elsőosztályú turista-kolbászból! Most pedig menjen, szavaimat írja le és hirdesse a sajtóban… Maga lesz az én Speciál prófétám… Vagyis aki az első előtt van.
ÉN: Bocsánat… De mit tegyek, ha a beszélgetést laposnak és megszokottnak találják?
SPECIÁL: Nagyon egyszerű. Nevezze az írást Speciál riportnak, a többit pedig bízza a vásárlóközönségre…
Ébresztőóra
Hát még ez is reám támad, ez az undorító fertelem, mert nem elég, hogy félkézzel tartom magamat a híd korhadt deszkáján, a Niagara fölött kalimpálva, a fekete bika dühödt fúvásai közepette. És most a deszka is elkezd berregni, émelyítően, velőtrázóan, hogy jöjjek tisztába a helyzettel: a deszkákat is aláaknáztatta Néró császár.
Valóban: ott ül a rohadt császár egy arany hintaszékben, ringatja magát egy óriás perzsaszőnyegen, amit két felhő közé feszítettek ki a patriciusok. És közben amíg ugráló szerecsen rabszolgák legyezik a rút, elhízott uralkodót, jobb kezének hüvelykujját vigyorogva lefelé böki, és reám mutogat mint kivégzendőre, és csörög.
Amit még ki lehetne valahogyan bírni, ha legalább a Niagara nem csörögne. De minden csörög, csörömpöl: az örvény, a híd korhadt deszkája, meg a fekete bika is, ami végigkergetett az arénán. Sőt a dög császár is fölkél a mocsok arany hintaszékéről, és ahelyett, hogy értelmes parancsot adna aljas rabszolgáinak: elkezd velük berregni pofátlanul.
Hát szabad így kitolni egy halálraítélttel? Akit, rendben van, vadállatok elé dobtak, és akkor szaladni kezdett körben a Circus Maximus porondján, nyomában egy bikával, leopárdokkal, kiéheztetett oroszlánokkal. Amíg talált egy rést a falon, és hirtelen kilógott, és ott volt egy hídon, a Niagara-vízesés fölött, mert oda vezetett az egérút, szerencsétlenségére. És akkor megcsúszott, és csak egy korhadt deszkát tudott elkapni, bal kézzel, és most a vízesés fölött kalimpál.
De a fekete bika bezzeg nem csúszott meg, az bezzeg utánam vágtatott, fújva, csörögve, vérben forgó szemmel. A leopárdok, kiéheztetett oroszlánok valahol lemaradtak, és messziről csörögnek. Én már az arénában tudtam, hogy nincsenek rendben a dolgok.
Mert sétálni indultam a virágos mezőn, amikor egyszerre megjelent a fekete bika, a szájában disznóölő késsel. A szarva pedig két nekemszegzett szurony volt, csak azt nem értettem, hogy tudja a bajonétot lecsatolni az állatja, mert örökké így szaladgálni, enni, inni, a fején bajonéttal: az se lehet emberi dolog.
És akkor mellém lépett apám, hófehér hajjal és lengő szakállal, a szakálla kilencszer csavarodott körülötte, mert akkorát nőtt a koporsóban.
Tudtam, hogy apám halott, mégis az ölébe akartam bújni, de én nagy voltam, ő kicsike, és így nem sikerülhetett.
- Apám - kiáltottam reszketve, a felém rohanó bikára mutogatva -, mondd meg legalább, hogy mit csináljak?
Apám megcsóválja a fejét, a.zután rám szól szígorúan, feddően. - Mondtam neked mindég, hogy egy szép napon, amikor én már nem leszek, és te csak mész, mész a saját orrod után, hát akkor azután meg fogod látni. - És még hozzáteszi: - Azt is magyaráztam elégszer: ne bagózz, ne éjszakázz, ne mérgezd magadat, mert ökörkutyával fogsz álmodni.
De hát álom ez? Uramisten, ha ilyen az álom, amikor nem álmodom, akkor az milyen?
Apám lassan köddé változik, és én rohanni kezdek körben az arénában, piros dresszben, mintha rekordot akarnék javítani síkfutásban.
Szóval ez az a híres szép nap, és megjött az ökörkutya, és rögtön észrevette a piros trikót. De legalább tudom, hogy a szörnyeteget ökörkutyának hívják, tudom, kivel állok szemben.
Holott az ökörkutyában nem hittem, hiába emlegette apám annakidején. Apám mindég igazat mondott, de úgy éreztem: az ökörkutyával azért alaposan elvetette a sulykot.
De eljött a szép nap, amikor rá kell döbbennem, hogy nyílt színen állok szemben az ökörkutyával.
Illetve nem állok, hanem szaladok, és az ökörkutya el-elbődül, és vágtat a nyomomban. Mert bele akar öklelni az Északi-Jeges-tengerbe, egy kifeszített drótkötélről: ugyanis végső elkeseredésemben elkaptam egy délkört, ami acélhuzalból készült, mint a délkörök általában. És kúszok az Északi-sark felé, ahol ezek a drótok egybe vannak bogozva, és onnan talán le tudok siklani a Föld túlsó oldalára, ahol elkerülöm az ökörkutya figyelmét.
Azonban jön egy jéghegy, egyenesen felém, iszonyatosan csörögve. Nyilván hogy térjek ki az útjából. Holott nekem kellene csörögnöm, mert a jéghegy könnyebben ki tud térni az útjából, mint én egy meghatározott délkörön; de én nem tudok csörögni.
És látom, itt van Verne Gyula is, szextánssal, látcsővel, tengerészfölszerelésekkel. De ő nem kapaszkodik, hanem áll a délkörön, mert egy kis léggömböt tart, héliummal. Verne Gyula belenéz a szextánsba, azután számításokba mélyed.
- Gyula bátyám - kiáltok oda -, most milyen délkörön vagyok, és hogy szabaduljak meg az ökörkutyától?
Verne Gyula fölemelkedik, megtömi tengerészpipáját, azután hozzám fordul, és elkezd csörögni.
És a délkörök is csörögnek, meg az Északi-sark. Kibírhatatlanul.
- Gyula bátyám! - ordítok föl. - De Gyula bátyám! Miért csörög a Föld?
Mire Verne Gyula fölszáll a Holdba, csak rettenetes csörgés marad utána. Azután vakító fényesség támad: nyilván meggyújtották a máglyát.
De a máglya - ahelyett hogy égetne - istentelenül csörög, és én lassan a kíntól a mellemre ejtem a fejemet, és becsukom a szememet.
És egy asztalkát látok, ébresztőórával, ami füjja a magáét állhatatosan.
Mert nem csuktam be a szememet, hanem kinyitottam; de az előbb valahogy nem tudtam pontosan érzékelni a dolgokat.
Tehát az ébresztőóra csörög, és lassan talpra kell állanom, holott egész idő alatt talpon állottam, de az ébresztőóra nem érti meg. Tehát fölkelek, és talpra állok, hadd lássa a pofátlan ébresztőóra, hogy nem csörgött hiába.
Neki teszem meg ezt a szívességet, hogy fölkeljek, de közben a sok szörnyeteg, leopárd, császár és jéghegy békésen lefekszik. Ott durmolnak a helyemen, pihennek; gyűjtik az erőt éjszakára.
A dinnye halála
Az égen fehéren izzott Szent Lőrinc tüzes rostélya, s amíg lángokba öltözött a hitvalló, a pogány melegben érni kezdtek a görögdinnyék.
Egy reggelre zöld piramisok nőttek a piac sarkán, mint egy cukros lelkű fáraó talmi emlékművei; előttünk állott Gizeh, dinnyéből, olyan hirtelen, mint ahogy a délibáb építi föl titokzatos városait a karavánok orra előtt. A gúlák tövében izgatottan téblábolt a nneglepett lakosság, tapogatták és döngették a dinnye- emlékművet, mintha befalazott folyosókat keresnének a titkos kincseskamra felé, ahol fekete gyémánt heverőn zöld selyembe és balzsamba öltözötten a dinnyék királya pihen.
Az árus, óriás szalmakalapban, egyszerre tárgyalt és vitatkozott mindenkivel, időnként pedig fölkapott egy dinnyét, és fölmutatta a világnak.
- Íme - kiáltotta -, ez: dinnye!
Én is ott tolongtam; de csak fél kézzel, mert közben a gyerek kezét is fogtam, nehogy elsodorják.
Már közel voltunk a mérleghez, amikor arra lettem figyelmes, hogy a gyerek nagyon szorítja a kezemet; lehajolok, s ijedten látom: csurognak a könnyei.
- Én is akarom látni - kiáltotta - a dinnyét! Nekem is mutassátok meg! Az előbb mindenkinek megmutatták, de egy óriás kosár eltakarta a fülével.
Fölemeltem, s úgy tolakodtunk előre. Az árus is észrevett bennünket, s kiválasztotta a dinnyék közül a legnagyobbat, avval, hogy ez a miénk.
A gyerek tapsolt, amikor az óriás dinnyét a vállamra tettem; álltam, mint Atlasz a földgolyóval. A dinnye a glóbus szakasztott mása volt, még be is volt lapulva a sarkainál, és az északi felén jó tenyérnyi fehér folt jelezte a jégsapkát.
A gyerek előttem ugrált, „dinnye, dinnye" - kiáltozta, miközben vállamat a Kilimandzsáró nyomta, és arcom Indiához simult. Apró, tüzes szúrásokat is éreztem, ami talán néhány vulkán kitörésének volt tulajdonítható.
Otthon begördítettük a kamra sötétjébe, hogy pihenjen a halálra szánt csillag, hatalmasodjék el rajta a hideg, mint a bolygókon, ha az élet indája elszakad.
A gyerek be-besurrant hozzá, és súgva hírül hozta, hogy alszik. Talán álmodik is; most egy őszesen csillogó óriás dinnye ölében ül, aki ringatja, ide-oda görgeti, és halkan dünnyög neki a nyárról és a felhőtlen égboltról.
Azután kihoztuk, megsimogattuk, megmértük a lázát. Hűvös volt és tengerzöld, maga volt a tökéletesség.
Mikor a kést kivettem a fiókból, a gyermek megdöbbenve nézett reám, azután eltakarta az arcát.
- Miért ölöd meg - kiáltotta -, amikor olyan szelíd és szép?
Zavartan magyaráztam, kezemben a késsel, hogy a dinnyének meg kell halnia. Hiába jön könyörögni az öreg dinnye, ennek az itteninek az édesapja, vagy az apró, ecetes dinnyék, az alvó dinnye neveletlen fiai.
A dinnye szép és kedves, maga a tökéletesség; s ezért kell elvéreznie a kés alatt. Mert mi, felnőttek, titkos fogadalmat tettünk, hogy meghámozunk minden gömböt, fölhasogatjuk, ami sima, és apróba vágunk mindent, ami egész. Tengeren, levegőben, föld alatt és piacon üldözzük a tökéletes felhőt, a tökéletes aranyhalat, a tökéletes vízcseppet, hegycsúcsot, dinnyét és csillagot, s ha elérjük, kettévágjuk, kilesni a titkát, rendszerezni a magvát, lemérni a magasságát, a tökéletesség rettentő parancsára. És mindenből tüzet, erőt, ételt készítünk, hogy még inkább felnőhessünk, és késünkkel elérjük a bolygókat, a Göncöl kerekét, s abból is lehasíthassunk egy darabot, mert ragyogó, szelíd és tökéletes; akár ez a dinnye. És én szeretem a gyermekeket - a szívem hozzájuk húz, értem csodálatukat a csigaház csavarmenete előtt; könnyeiket, ha az öreg szarvasbogár unokáira gondolnak; és dalukat, amelyik az örök virágoskert rezedáiról szól: de nem segíthetek. Egy sötét éjszakán ugyanis, réges-régen, kelepcébe csaltak a felnőttek, vért cseppentettek a kisujjamból a Titkos Okmányra, hogy a felnőtt emberiség bandájába lépjek. És azóta a kisujjamnál fogva a banda mindenfele elcipel, arra kötelez, hogy kipukkasszam a legragyogóbb szappanbuborékokat, figyeljem, mi lappang a felhők mögött, világítsak bele a barlangokba, riasszam el a föld mélységes álmát, próbáljam ki tégelyekben az aranyat, legyek ellensége mindennek, ami kész és tökéletes. Ez a titkos fogadalom kényszerít, hogy ha fehér lap kerül a kezembe, üljek mellé, és népesítsem be ákombákomokkal, írjak varázsjeleket, és a kész varázsjeleket vágjam ketté, nézzem, mi búvik bennük, cukor, termékeny mag, vagy féreg. Holott nem szebb-e a papír, mint az írás?
Meg kell a dinnyének halnia. A szívem talán megszakad, a gyümölcs édes leve talán össze fog keveredni könnyeimmel, de a Felnőttek Titkos Bandája elhatározta a dinnye halálát: nem az enyém a kegyelem.
… A dinnye fölsikoltott, s élettelenül feküdt előttem a két félgömb: éppen az egyenlítő mentén szaladt végig a kés.
A gyerek halkan pityergett; s én lekanyarítottam egy gerezdet és intettem, hogy kóstolja meg. De szipogva eltaszította magától, kibámult a kerek világba, mintha várná, hogy kilenc hámba fogott lepke gyémánthintón beröpíti a hazug vigasztalást.
(Folytatjuk)
Illusztráció: Újabb sikeres Bajor-könyv fedőlapja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése