2010. augusztus 22., vasárnap

Erdélyi és csángó költők * SIMONYI IMRE


Szül. 1920, Simonyifalván (Arad megye). Meghalt Gyulán, 1994-ben. (Családi nevén: Szmola.) Alapvetpően a bihari táj, a Fekete-Körös vidéke bocsátotta útjára. Gyulán nevelkedett, s bár életútja évekig Budapestre vetette, élete végéig hűséges marad a határvidék környezetéhez. Költészetének gyökerei szülőföldjéből táplálkoznak, amelyet egy idő után felvett, alkotói nevén át is magához kapcsol. Hányatott, eseménydús pályafutása végül elhozta számára a megnyugvás éveit: Gyula városa díszpolgárává avatta, szülőfalujában pedig, emlékére egy idő óta minden évben megrendezik a Simonyi-napokat. Kötetei: Tisztességes írás (1956), Önéletrajz helyett (1962), Ne sírjatok (1966), Hatodnapra (1970), Gyulai krétarajzok (1978), Forgácsok egy fakeresztről (1980), Két szerelem (1986), Különvélemény (1986), Ember Gedeon jegyzeteiből (1989), Világ és nézet (1990), Az öröm hiányzott (1994), A költő törvénye (1995 - posztumusz). József Attila-díjas.

JÖJJ ÉJ

Csak jönne már az éj! - Szelid
szándékú kisérteteit
példázná hurokkal nyakán
Balla szomszéd a körtefán ...

A farkastorkú nappalok
agyarán milyen hús ropog,
s mért nyaldossák s milyen sebet
a kuvasznyelvű éjjelek ?

Boszorkányoktól már ne félj !
- Hárászkendőben jő az éj,
míg szomszédolni visszajár
szép emlékembe nagyanyám.

VERS (1)

A világba belemegyek,
közepébe belemegyek,
ottan lelkét kutatom
reménykedő utakon.

A világot megkerülöm,
köröskörül hegedülöm,
- lengjék körül jó zenék
a világok peremét.

A világot kikerülöm -
- Erdőntúli nagy kerülőn
botot vágok, somosat,
azzal üssék nyomomat...

NÉPDAL ÉS VÁLTOZAT

Elindultam szép hazámból -
innétből a túlra értem -
Híres kis Erdélyországból
- nem hullatott könnyet értem.-

Visszanéztem félutamról
- Lót asszonya sóbálvány lett ? -
Szememből a könny kicsordult
- az a leány asszonnyá lett. -

VERS EGY RÉGI JUHÁSZRÓL

Belényesen egy juhakol;
ez maradt az elmúlt nyárból
-s aki zsendicével kinált;
Urs Traján, a birkapásztor -

Csöndes tűznél békességgel
ültünk szikkadt nyári estén,
alig szóltunk, hiszen alig
értettünk szót egymás nyelvén.

Fújtuk csak dohányunk füstjét
s bámultuk óriásra nőtt
árnyékunkat - s bólogattunk,
egy arra jövő ha ránkköszönt.

És szállt a füst, jó áldozat;
s abba kettőnk hite elfért -
Egyikünké sem volt hamis
(mint hajdan az egyik testvér;

az a régi, első gyilkos,
aki hamisan áldozott...)
Mi a hitünkkel áldoztunk,
ahogy a csordapásztorok

sokezer évvel azután,
hogy embert ölt az első kés...
- Sokezer évet késtél Mester
szent Pünkösdöddel: - Békesség !

S tán sokezer év kell még hozzá . . .
Mert úgy hírlik, hogy Urs Trajánnal
ölre kell még előbb mennem
foggal, ágyuval, vagy kaszával -

Urs Trajánnal. - Kinek szemére
békés árnyékot vet a bánat.
Ismerős bánat - láttam egykor
táskás szemében nagyapámnak -

BIHARI EMLÉK

1

Emlékeztek-e még lányok
merre van a malomárok ?
Arra . .. mikor a szerelem
termett még a kákatöven ...

Milyen lány volt az a kényes
milyen falu volt Belényes ?
Lennék értük esztendeig
szekérkerék Debrecenig -

Mikor is volt akkor-nyáron
a bődi birkaálláson ?
hogy valami eljövőben
ottfelejtődött belőlem -

Nyár volt akkor, ősz van mostan,
megbújsz a rozsdapirosban,
jómagam meg őszülőben,
borvirágos őszidőben. -

2

Hajnal volt, hogy megérkezett
mezitláb az emlékezet:
úgy szökött át hozzám halvány
szoknyádban a malomalján ...

Ámde lassan esteledik,
sötét felhő kerekedik -
(Vagy csak kedvem fordult búra,
dúdolósról szomorúra ?)

Talpam alá csap a zápor:
karikás lóg a villámról. -
(Cserdíts, cserdíts égi bojtár !) -
Apád volt a vízimolnár . . .

EPILÓGUS

Szép a világ - visszanézni rája:
árok partján heverésző tájra,
Arad alatt a szennyes Marosra,
Nyárád felett - csendes bivalyosra.

TÉL

Mint korcsolyák csorbult acélja
bőröd alá karmol a fagy —
A kakas elkékült taréja,
mint rozsdálló fűrészfogak —

Az éhenkórász cinkepár
marakszik a kendermagon —
S egy szárnyaszegett napsugár
didereg, csapkod a havon —

S a léckerítésen túl az akácok
úgy sorakoznak, mint a börtönrácsok
mögött az örökkének tűnő percek
állásán elmerengő
borostás fegyencek —

ITTHON

Nézd, ma a hold, a narancs telihold
a Körös tükörén lebegő.
Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi
itthoni jó levegő

volt-é a hiány, ott, az idegenbe: ok
jajra, panaszra — szegény ?
Kéznél az a gally, kéznél az az emlék,
s megkapaszkodni remény

kínálja magát. — Nézd, itt ha botolnál,
kar nyúlna feléd, ölelő:
felfogni esésed. — Míg élsz, amig élhetsz,
csak itt lehet kedv meg erő

viselni a jót: az itthoni jót
meg az itthoni fájást.
Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep,
s elföd a vihartól az itthoni nyárfás.

Nem járatták még eleget
véled a bolondját
távoli földek s messzi egek ?
Ha kérdenéd, mi a dolgod
— s hogy van e még ? —
csak itt jöhet rá felelet.

KOPOGTATÁS

Most már azt hiszem
hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán
annyira szerettem volna
hogy legyen bár akárki
— de ha már senki
hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik
hogy mégiscsak a szél lehetett
senki más
— legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna
akkor másodszor is kopogtatsz.

— Vagy pedig egyszer sem.


KOCSIRA SZÁLLT A GYALOGÚT

Mintha valaki visszavárna
tegnapra, vagy holnaputánra,
ölelésre, elkárhozásra
— ám lehet, hogy csak éppen úgy . . .

És az, aki, lám visszavárna;
valamijét már nem találja
sem az időbe, sem a tájba
— kocsira szállt a gyalogút . . .

S most ott száll a semmibe podgyásza:
öröme ha volt, s ha volt gyásza
ott jár a hetedik határba
úttalanul.

VERS (2)

Szakadt reád annyi gyalázat
hogy abból fedelet
ácsolhat föléd az alázat
s a szeretet.

Húzódj alá. — Valami vackot
vess a sarokba.
— Csak megvadult kan tépi az aklot
darabokra.

Te már ne játszd senki agyaras
habzó szájú hősét.
Ne védd magad. — Óvjon az okos
együgyűség.

Annyi van hátra életedből
ami pennád hegyén
feketéllik a félelemtől:
pár költemény...

MINT AZ A KŐFEJTŐ

Mint az a kőfejtő
aki sziklák közé szorult —

Nem vettétek még észre
hogy minden örömötök
két bánat közé ékelődik?
Ezért tűnik nékem mindig úgy
minden mosolyotok kezdete
mintha éppen akkor
hagytátok volna abba a sírást —
s minden mosolyotok végén
mintha már ott fuldokolna
a következő sírás kezdete —

Az a kőfejtő is
amikor reá zuhant a szikla
és odalapította a másik sziklához
olyan volt mint a váratlan boldogság
két szomorúság között —
csak kivillantotta fogát
mint akit valami akkora öröm ért végre
hogy most már mindörökké
csak mosolyogna

FOHÁSZ

Ameddig élek
ne gondolkodjatok helyettem —
ameddig élek
hagyjatok szabadon tévednem —

Valamint életemben hagytatok elesetten:
ha meghalok hagyjatok temetetlen
míg benő a fű
elmos a zápor
felszárít a szél

És azután se gondoljatok velem —

Amiként lassan elfeled
benneteket is a bennem
borzongó emlékezet —

ÖNÉLETRAJZ

hatéves koromig
analfabéta voltam

emlékszem
hatéves koromig
teljes mértékben
szót értettem
kortársaimmal

IDŐ, KOR

Az idő! — Ez az én időm.
A kor! — Hát ez az én korom.
Jég ver el, belep a korom.
Ilyen kor hát az én időm.

Ilyenkor ha volna időm,
megtisztogatnám jó korom.
— Előrehaladott korom
miatt már nem jut rá időm.

ELFOGYHATOTT

Elalszom, míg elalhatok.
És ébredek, míg van mire:
— Kinek van ennyi semmije,
hogy abból rakhat asztagot!?

Adott, ameddig adhatott
álmot, ébredést — de mire? —
az élet.
— De hogy ennyire
elfogyhatott!?

A TŰ FOKA

Ma átmentem a tű fokán.
Ám amit ott találtam
a túlsó oldalában
— most már: innenső oldalán
(visszatekintve — láttam)
még sivárabb is volt talán
— a tű foka meg én —
mint annak idején
az indulási oldalon.
Mivel az a remény
mely átpréselt a tű fokán
a tűfok túlsó oldalán
maradt...

A VÉGÉN

Úgy hírlik
hogy a végén
József Attila már csak sírt.
Nem is sírt, nem is ő sírt:
folytak a könnyei.
A könnyei sírtak.
Ő már nem.
Akkor már nem.
A végén már nem ő:
a könnyei.

...hogy Krúdy
a végén már csak hallgatott.
Bár igaz
ő már korábban is hallgatott.
Az ágyúcső hallgat úgy
a lövés előtti pillanatban.
Korábban úgy hallgatott.
Később úgy miként az ágyúcső
a lövés utáni pillanatban.
Később úgy hallgatott.
A végén
a végén már úgy hallgatott
mint a csend
két robbanás között
ha szétfeszíti vállát
asztalra könyököl
háttal a világnak
s egy üveg rizlingbe bámul.

...hogy Bartók
a végén
tiszta gyolcsinget öltött magára
s volt aki látni vélte amiként
egy szárnyaló pentaton
emelte a felhők fölé
túl a csillagokon
egészen fel
a pokolig...

GY.-I HELYZETJELENTÉS

Valaki utánad kiált:
„ne menj el még, ne menj el!"
Valaki? — Te jártatod a szád
e rádordító csendben.
Hol némaságtól a neszig
mindenek régtől azt lesik:
(szónál beszédesebben!)
mikor hordanád el magad
fölösleg-hordalék-alak,
te szálka; torkokon-akadt...
— Csak te hörgöd rekedten:
(körülkerítve a való
által, ó, szegény öncsaló)
„ne menj el még, ne menj el!"
Te életnagyságú Legenda:
hisz nem is szálka, de gerenda
voltál kancsal szemekben.
S ki az volt: hát az is marad,
akár elmegy, akár marad;
verőn, vagy megveretten.

RENDÜLETLENÜL

S ha másként nem — hát legbelül:
hazádnak rendületlenül.
S ha restelled, hogy hangosan;
nehogy meghallja más, kívül?

Hát szakálladba dörmögd, hogy:
nincs hely számodra e kívül.
De aztán — rendületlenül!
Ezt aztán — rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!

ASZTAGTŰZ

Ó, hogy lángolt! És hogy fojtogatott!
Asztagtűz volt! Az volt az a nyár!
Elégetett - engem: gyujtogatót.
Mert én voltam az a láng. És az az asztag
is én voltam, bizony, azon a nyáron.

S úgy emlékszem: én voltam az a nyár is.

KONTRASZT

Az utcasarkon állt a lány
(bár nem volt utcasarki).
Gondolom - akkor délután
kellett volna meghalni.
Mert mire beesteledett
minden olyan útszéli lett.

A FORGÁCSOK

SZELÍD ÓHAJ

egy elesésre érdemes csata-
teret adjatok legalább


ELLENKEZÉS AZ ELŐBBIVEL

az élet annyit már régen nem ér
hogy meghalni érdemes lenne érte

MÉG EGYSZER AZ ÍRÁS

jaj a fölfuvalkodottaknak
jaj a kicsinyhitűeknek
egyszóval jaj nekünk

MÉRLEGELÉS

talán volt egy pillanat
talán lehetett volna egy pillanat
ha az a pillanat nem lett volna

DUZZOGÁS

"Világgá megyek!" - mondtad akkor
duzzogva: kisgyerek.
S most duzzogva várod: a világ
induljon el feléd.

PÁRBESZÉD

előtted még az élet - mondta valaki
igen de már hátam mögött is - feleltem én

VILÁGVÉGE

mikor feledést már a bor se ád
s asszony se bánatot

KÉRELEM

Csak kötelezővé ne tegyétek
azt, ami szabad:
a gyötrelmet
s a gyönyörűséget.

ASSZONYOK

és a végén a befejezésnél amikor ordítasz
amikor rimánkodsz amikor összeszorítod a szád
amikor rájuk olvasod amikor bebizonyítod hogy
meked csupán neked mindig neked van igazad:

figyeld csak mennyire nyugodtak

ugyanis miközben ordítsz és bizonyítsz
finom szimattal érzik hogy nem az igazad
kell neked te árva hanem ők még mindig ők

s ezt tudja bizony a legostobább is

igaz hogy ennél többet aztán
a legokosabb se tud

MÉG EGYSZER ŐK

a meccset pedig mindig ők nyerik.
Ha ágyadba fekszenek - nekik is jó.
Ha nem? - hát megmarad az erényük.
Legyőzhetetlenek.

LÉPÉSEK, TÉTOVÁN

Már nem tudom (mert nem tudom)
hogy merre mentem az úton.
Nem jobbra át nem balra át
leginkább még toronyiránt.

Se görbén se nem egyenest:
léptem három feleslegest
egy okosat két ostobát
s ha úgy esett (mert úgy esett)
léptem féltucat közteset.

ÜVÖLTÉS

hol az az egy tál lencse amiért
eladhatnám a lelkem üdvösségét


SZÁZTŰHOSSZA

Hogy megjártad száztű-hosszát?
- Azt mondom ne csak a rosszát
nézd mivelhogy nem a hossza:
a hegye volt a legrossza...

SZÍVVERÉS

A jajgatásotok idáig hallik.
S ha elhallatszana a szívverésem
- odáig! - ahol nektek fáj: - e szívverésben
tán viszonthallanátok ugyanazt
a sajgást - ami bennetek nyilallik.

SZÜLŐFALUM

Ahol születtem: falu volt,
Ott sarkon állt a sarki bolt.
S a szélin széles faluszél,
hol szeles időn fútt a szél.

S e sarok felé kaptatott
három repedtsarkú sarok:
(tiszta nép feslett gyermeke)
Horváték kancsi Esztere

s „félláb-Mari", ki Aradon
tavaly még selyem pamlagon
hentergett, míg egy alkonyon
általröpült egy balkonon ...

S nyomukban én... ki Schenk Misi
kocsmájában két ménesi
meg egy gyoroki fiaskómon
emtettem gyarló virtusom:

mímelhessék a bátorat
a térdben remegő inak,
míglen a Piactéren át
űztem másfél pár láb nyomát.

Ám akkorra már „állt a bál":
csöcsörészett Varga-Huszár
(az ártézi kútnál) s úri-
mód tapenolt Herkó Gyuri:

falurossza két jó lator
(egy balról, másik jobbomon)
s megváltó-megváltatlan én
közbül, - ki megváltást remél.

Lator-világ! ringyó-remény!
akkor még benned bíztam én,
ám akkor is úgy: - ellened
ácsoltam már keresztemet.

Az a kút!... Az a kocsmakert!..
Másfél-Magdolnám!... Elszelelt
bűnös-bűntelen messiás
korom!... Elmaradt lábmosás!.

Örökre elmaradt csodás
mocskos-kéz-mosta tisztulás!...
- S te világvégi faluszél,
hol szélcsendben se fú a szél:

nemzettél, szültél engemet:
álltóhelyben megkergetett
futót, kit idecövekelt
a hon (mit sehol, sose lelt).

A nagyvilágon e kívül...
(ma már tudom) a szív kihűl,
s a kisvilág, mi megmaradt
belül (fészek, eresz alatt)

arra elég csak: (ha elég!?)
- mint pusztában a puszta lég -
eszméid szétzüllő sorát
egy rögeszmévé komprimáld.

Szülőföld, születés, haza
köldökzsinór kapcsolata:
(s az is elmetszve!) még ha köt
is úgy csak: hol el-, hol visszalök.

Ahol születtél - falu volt.
A sarkon - sarki kocsma volt.
Az a másfél-lány - kurva volt.
- Kurva egy szülőfalu volt.


SZÜLŐHÁZAM

Még emlékszem - az udvaron:
eperfa állt az udvaron,
két eperfa (tán három is?)
s egy alkalom (vagy három is?).

Bizony azon az udvaron
volt egy (két? három?) alkalom:
elszalasztottam - bánom is!
- Volt egy utolsó alkalom.

Kötél is volt az udvaron
s ha beosztással hurkolom:
egy hely kerül, két hely akad:
függni - nyakam, nyaka, nyakad.

Hej! eperfák az udvaron -
haj! kötélvégi alkalom -
egy, két vagy talán három is?!
- Soha több ilyen alkalom.

KENYÉREN ÉS VÍZEN

Kenyéren és vízen... Bár nem könnyű...
Ám való: hogy nem is olyan nehéz.
Csupán kenyér és víz legyen hozzája.
S illő jó étvágy: kenyérhez meg vízhez.
No meg hát némi ismeret a Célról;
mely megéri hogy: - kenyéren és vízen ...

AZ ÖRÖM HIÁNYZOTT

Csak az öröm, semmi más: az öröm.
Nem a kéj, nem a hír, nem a dicsőség.
Nem az e-világi rang, nem a bőség.
Ám — akár szűkösen — de az öröm!

Nem a közmegbecsültség — az öröm!
Nem a boldogság — e didergő hőség —
de az a hűs, bársonyos eszelősség:
az a józanult téboly — az öröm!

Mert volt a mámor, a torkig telt becsvágy,
volt a gyönyör, volt hány-tucat vetett ágy:
néked vetett ágy — s mindet megvetetted.

Egy életen át az öröm hiányzott!
— Mit az örömtelen sosem feledhet. —
Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott!

NEM IS FÁJ

Úgy beszélik hogy a halál nem is fáj.
De hiszen: (amennyiben a fájdalmakat
figyelmen kívül hagyjuk)
tulajdonképpen az élet sem fáj!

De hát hiszen a giliszta se fáj.
És a meztelen csiga - az se fáj.
Csupán undorító mint a halál.
Csupán hányingert kelt miként az élet.

EPIGRAMMÁK

1
A lélek! — gondoltad. A test! — remélted.
Az agy kínja. Az ágy öröme.
Az ágy kínja. S az elme öröme.

Ne restelld: azt is ezt is megélted.

2
Akkor virágoztak a mandulafák.
Nem állítom hogy ez sokat jelentett.
Talán csak rakottszoknyában azt a lányt.

S egy napfelkeltét. Meg egy naplementet.

3
Rossz ember lehettél: a virágokat
majd'hogy utáltad — annyira nem szeretted.
A jóemberek ellenben szerettek
fűt fát lombot virágokat
hetet-havat valamint fizetésemelést.

S téged persze kellőképp utáltak.

4
Akit az Isten elhagyott:
az hagyja el az embereket.
Aki nélkül megvan az Isten:
az emberek is megvannak anélkül.


5
Aki voltál — már soha nem lehetsz.
De légy nyugton mert maradt még esélyed:
abból ki voltál mind a végveszélyek
megmaradtak.
— És ez is valami.

6
Ne siránkozz. De ne is örülj.
Ne hallgass. Ám ne is kiáltozz.
Ne áldj senkit. És senkit se átkozz.
Ne könyörögj. Ám ne is könyörülj.

7
Férfi voltál — az alkut elvetetted.
Volt jellemed — persze hogy megköveztek.
Hittél — ám nem a hittant követted.
Gondolkodtál — mi más lehetsz: „eretnek".

8
Ameddig lehet — megmaradni!
S ha már nem lehet? — Megmaradni!
Mindenen túl is — megmaradni!
S mindenen innen?
— így már nehezebb.

9
fakereszt sírdomb temető:
azért ehhez is kell erő
ásni hántolni rendben tartani

elodázni is meg akarni.

10
rigófütty és farkasüvöltés
e kettő kell nekem —
ez volt az életem:

farkasfütty és rigóüvöltés

11
Volt egy kutyád
volt két barátod
fél-életed
egész halálod

12
Hogy egy században éltem veletek:
ez szégyenem.
Magam miatt.
S helyettetek.

13
ki sínylődtél két pogány közt
kőfal mögött meg vasrács közt
száz évek alatt
mostan élsz csak egy pogánnyal
egy pokolban egy hazával
egy égbolt alatt

14
Hogy egy nemzetnél se? S hogy nem alábbvalóbb?
Hát nem nemzettél annyi alávalót
mind világ-csúfjára
mind szemem-láttára
hogy tíz nemzetre is futná — nemtelen! —
fattyaidból én drága nemzetem.


SZONETT - ÉVSZÁM NÉLKÜL

...mert örökké a parvenü s a bugris...
Nem a Paraszt nem az Úr nem a Munkás
de a belőle megélő szekundáns:
ő az ki védtelen torkodnak ugrik.

Igen — mindig a parvenü s a bugris:
ez az erkölcsi és szellemi bundás.
„Védtelen torkod?" — No ez azért túlzás!
Csak addig feszegethető a húr is

míg végsőkig feszül ám el nem pattan
de a Szellem hangján pofádon csattan:
ki nem Hatalom vagy csak Visszaélés!

Mert ENNYI vagy te bugris-parvenü:
együttvéve sem több mint együgyü
(bár magabiztos!) hozzá-mit-sem értés!

A KIJÁRATOT KERESEM

én nagyon sokáig egy árva szót
sem értettem abból ami a
világban történik valamint
egy árva szót sem értettem abból
ami bennem történik

egy napon aztán megvilágosodván
(de hogy mitől?) a világ valamint
az én elmém:
úgy találtam hogy a „világban"
az történik hogy az emberek
szeretnek parancsolni és
tudnak engedelmeskedni

ugyanakkor bennem ellenben az történik
hogy nem tudok parancsolni
és nem szeretek engedelmeskedni

(gondolom innét számítható
hogy útjaink elágaztak
az enyém és a világé)

arra persze már nem emlékszem
hogy mely pillanatban és hol is történt
eme megvilágosodás az én elmémben —
(talán örökké történt
és mindenhol történt
mert hiszen énbennem történt)
de arra már igazán nem emlékszem
a térnek mely pontján
s az időnek mely tartamában
is tartózkodtam akkor?
meglehet:
talán csak úgy a világegyetemben általában
— a téridőben mint divatosan mondani szokás
vagy egy szeretőm ágyában
vagy egy barátom félreértésében
vagy egy lakbérhátralékos hónapos szobában
már nem tudom már nem emlékszem
csupán azt tudom
hogy azóta is a kijáratot keresem.

SÍRÁS IS, MEG NEVETÉS

Minden nap és minden év:
kicsi meg nagy hóesés —
egy nap kis hó, egy év nagy hó
— sírás is meg nevetés.

Egy ásós, meg egy kapás
valakinek vermet ás —
s ha a fű kihajt belőle
lekaszálja egy kaszás.

Szerkesztette: Cseke Gábor

A portré Volent Katalin munkája

Nincsenek megjegyzések: