2010. augusztus 5., csütörtök

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (20)


2009. augusztus 29-31., szombat-hétfő.

Augusztus utolsó napja már Budapesten ér, de odáig még el kell jutnunk. Csakhogy a köztes idő annyira sűrű és erőteljesen egymásba illeszkedő a szó szoros értelmében, hogy csak közös edényben tudom felmelegíteni.

A szombat délelőtt viszonylag nyugodtan és feszültségmentesen telt el, igyekezvén kímélni kinek-kinek az érzékenységét. Amennyire lehetett, próbáltunk minél hamarabb túljutni a kínos pillanatokon, mint amilyen a búcsú. Ennek dacára, bennem erőteljes nosztalgiát ébresztett az a kicsi sátor, amit Gabi a kertben állított fel, főképpen a gyermekek s mindenek előtt Marika kedvéért, az utolsó héten. Nem egyszer fordult elő, hogy megtömte az árnyékos, de a naptól fülledt odút mindenféle játékkal, párnákkal és takarókkal, mígnem egyszer észrevettük, hogy az esők jócskán beáztatták s minden benne lévő holmi erős dohos szagot áraszt. Az ázott dolgok most kint sütkéreztek a napon, én meg arra a kis szürke rímre gondoltam, amit a sátor fölállításakor az esemény sugallt nekem:

(már áll a sátor)

már áll a sátor s a repedésen át
belát az est és behajol az ág
itt alszol majd szíved az ingaóra
lelked nyugodni kiteszed a hóra

Marika elfogódottan oldalog körülöttünk. Nehezen érti meg, hogy a mi ottlétünk csak átmeneti, múló közjáték és elutazásunkkal minden visszazökken a régi kerékvágásba. Tudja, hogy nemsokára repülőre ülünk, hiszen a szeme előtt csomagoltunk, de nem izgatja magát. Mint kiderül, úgy veszi, hogy ő is velünk jön a már ismert, távoli csíkszeredai világba, ahol már két ízben is megfordult. Erre volt felkészülve lélekben, s csak amikor már a reptér felé tartottunk, döbbenünk rá, hogy őt most gyorsan ki kell ábrándítanunk egy tévhitből.

A nap süt, de árnyékban borzongani lehet. Erre is kerülnek szürke rímek:

(ezen az őszön is)

ezen az őszön is
mézel a napfény
fázós a világ
minden csupa agyrém

Gabi a napokban vett egy IPhone készüléket. Éppen akkor indul be a nagy kereskedelmi offenzíva, mindenféle kedvezményeket adnak. Gyermekként élvezi az előtte megnyíló új kommunikációs lehetőségeket. Ha csak teheti, lelkesen elmagyarázza a marokba illő készülékkel megoldható problémákat. Feladatokat tűzött ki magának, hogy gyakorlatban is bemutathassa a szerszámot, a reptéren kipróbálja a fotózási lehetőségeket, majd a fotókat elküldi elektronikus postán. Az Apple társaság büszke lehet magára: végre nagy dobása van az IT-piacon...

A csomagokat nem sikerül fóliáztatni, mint Budapesten, ez itt nem divat, viszont erős műanyagpántokkal teliabroncsozzák, ami legalább annyira tartóssá és sérthetetlenné teszi a bőröndöket, mint a fóliaburok. Kisebb sort állunk ki a bejelentkezésnél, ott rendesen elmagyarázzák, mit és hogyan kell eljárnunk a zavartalan zürichi átszállás érdekében, majd elbúcsúzunk Annáéktól és elbandukolunk a beszálló kapu felé. Meglehetősen hosszú az út, de végül csak odaérünk.

Találkozunk egy idős magyar házaspárral, akik szintén gyerekeiknél voltak és Budapestre utaznak, de ők sem beszélnek semmilyen világnyelvet. Bízunk benne, hogy négyen valahogy majd elboldogulunk az átszállással. Utazás közben derül ki, hogy végső soron ők is csíkszeredaiak lennének, de Pesten egy másik gyereküknél időznek néhány hetet, ők ugyanis a pesti címen szintén be vannak jelentkezve, kettős állampolgárságúak, Kanadába például a magyar útlevelüket használták.

Az éjszakai utazás alatt alig aludtam valamit (Ilonka viszont semennyit), az útvonal alakulását nézegette az ülések hátán megtekinthető videós képernyőn. Zürichben már mind a ketten félig feszült, félig fásult állapotban voltunk, szanaszét járt az eszünk. Az utunk summája rímekbe foglalva:

(átszeltem a fél világot)

átszeltem a fél világot a
levegőben
úgy utaztuk át az időt
lebegőben
belerohanva az éjszakába
reggeledőben
korábbi hátrahagyott életembe
visszamenően

A csíkszeredai házaspár közbenjárására, miután sikeresen bejelentkeztünk és megkaptuk a beszállókártyákat, segítséget kértünk a diszpécserszolgálattól, hogy vezessenek bennünket a terminál megfelelő kapujához. A szolgálat időseket és gyermekeket szokott a beszállóhelyekre kísértetni, de nem akármikor és főként nem órákkal az indulás előtt. Az irodában jóindulatúan elvették az utazási iratainkat s bevezettek egy üres terembe, hogy ott várjunk, amíg kerül egy szabad tisztviselő, aki elkalauzol bennünket. Egy darabig türelmesen várunk, de ahogy telik az idő, egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy magunkra is megtaláljuk az utat. Igazság szerint, szerettünk volna túljutni minden formaiságon s egy padon várni, hogy végre beszállhassunk a budapesti gépbe. Fogjuk magunkat, visszakérjük az iratainkat és elindulunk a megfelelő kapu felé. Minél jobban közeledünk, annál egyszerűbbnek és nyilvánvalóbbnak tűnik minden. Végre, leülünk egy üres padra, felhívjuk Attilát Budapesten, megnyugtatjuk, hogy minden rendben, várjon a reptéren.

A Ferihegy szűknek és játékszarnek tűnik a nagy világvárosi testvéreihez képest. Mikor körözni kezdünk a város fölött és a gép megbillenti a szárnyait, megszületik az utazást lezáró szürke rím ötlete is:

(fenyők hónalja alatt)

fenyők hónalja alatt
már látszik a város
mely mint minden látszat
önmagával határos

A csomagokra alig 10 percet kellett várni, gyorsan beszállunk az Attila Hondájába és meg se állunk a Tulipán utcáig. Attiláéknál vendégek vannak, az udvaron sütnek-főznek. Nem sok kedvünk van a vendégeskedéshez, minden vágyunk, hogy aludhassunk pár órát. Amit meg is teszünk, s utána némileg kezelhetőbbé válok, megszelídülök. Fínom kajákat eszünk a kertbern, a nádfedeles padon körbeülve az asztalt, borozgatunk, aztán Annáékkal is beszélünk a számítógépen keresztül, Marika lelkesen integet nekünk a cybertéren át...

Még két napig ülünk Budapesten, de már a hazatérésre gondolunk. Amit Budapesten hagytuk, hozzácsomagoljuk a cuccainkhoz, majd vonatra ülünk, hogy késő este megérjkezzünk arra az állomásra, amelyre az áll kiírva, hogy Csíkszereda.

Alig telik el pár nap hazaérkezésünk után, a házunk melletti üres telekre megérkezik az európaiságával hivalgó budapesti vándorcirkusz, három napig tartó előadássorozatot reklámoznak egy hangszórós kocsiból, kifeszítik a sátrat, etetik a ketrecekben szorongó szelidített vadállataikat, én pedig a további szürke rímeimmel végleg hazatértem az alábbi versikével:

(kifeszült hurrá...)

kifeszült hurrá a cirkusz kupolája
egy egész város befér alája
vagy ha úgy tetszik hat-hét falu
tágra nyílt szemünk mint a kapu

(Vége)

Nincsenek megjegyzések: