2010. szeptember 15., szerda

Színek a palettán (15)


- A következő kliensünk az egyik legtehetségesebb közülünk, Bakó Antal, aki egy évet ismételve maradt ránk az iskolában. Jobbágytelki fiú, egy ottani asztalos mester gyereke, valóságos őstehetség, kiválóan rajzolt, festett, s már említettem, most is elmondom, többet tanultunk Tónitól, mint a tanárainktól, belőle szabályosan ömlött a tudnivaló. Nagyszerűen, érett vonásokkal rajzolt, Nagy Pál kedvence volt, különben Székely János is említést tesz róla cikkében a szánkózó gyerekek kapcsán (“Egy másik név: Bakó Antal. Soha, míg élek, nem felejtem el azokat a szánkázó gyermekeket, akiket óriási kucsmájukban és kedves esetlenségükben majdnemhogy felülnézetből megörökített. Feloldott, laza-szürke színfoltok csupán a véghetetlen hósivatag közepén, de milyen szépek mégis ott, a hideg és meleg tónusokkal árnyalt és domborított havon...”). Úgy együtt heten, ahogy voltunk, a hét fiú be is kerültünk az egyetemre, végig nagyon jó tanuló volt a középiskolában, közben aztán rájöttünk, hogy a szellemiek nem igazán segítették, elméletből alig-alig ragadt valami rá, nem értette a tantárgyakat, nem működött a sütnivalója. Tóninak ez lett végül a veszte, bekerült a főiskolára, csak az isten tudja, hogy sikerült átvészelnie a hat évet, mert amikor az elme csíszolása nem halad párhuzamosan a műhelymunkával, akkor előbb-utóbb kilóg a lóláb, a szellemiek ráhúzták a féket a szakmai tudásra és ettől aztán erősen csikorgott az egész. Szxegény Tóni, egyre együgyűbb és bugyutább lesz, ha szebben akarok fogalmazni, akkor naivabb. Állandó célpontja lett a csúfondároskodásunknak... Egyre jobban süllyedt alá a jelentéktelenségbe. Elvégezte a főiskolát, kikerült Nyárádszeredába (ha jól tudom), ott volt rajztanár éveken keresztül, és nem csinált utána semmit. Ez a legnagyobb veszteségünk, nekem személyesen legalább is ez fáj a legjobban, lehetséges, hogy azért magának még rajzolt ezt-azt, de se egy kiállításban, se egy más megnyilvánulásban nem vett részt. Szép lassan elkopott, most valahol Magyarországon van, a családalapítással is állandó gondjai voltak, gátlásos ember volt. A szülők érdekes módon egész más világot mutattak, életvidám, nyitott emberek voltak, s Jobbágytelke se az a bezárkózó település, pezsgő népi kultúrával rendelkezik, hogy a számlájára lehessen írni azt a falsot, ami Tóniban megtestesült. Legalább huszonöt éve nem találkoztunk, akkor is a lányomat vittem felkészítőre az orvosira Vásárhelyre, s a főtéren összefutottunk Tónival, ő meg odasúgja nekem: istenit a fejednek, mindig olyan jó nőkkel jársz! Ne hülyéskedj, mondom, az a lányom!... Hát ilyen volt ő, ez sokmindent elmond róla...

- Csak egy példa a naivitására. Negyed- vagy ötödévesek lehettünk, s egy délután Gyenge Imre jön haza a bentlakásba, Tóni egy asztal tetején ül, vasalóval a kezében, s ott várakozik, a vasaló persze be van dugva, Imre, az állandó heccmester piszkálgatja: siess azzal a vasalással, mert nekem is ki kell vasalnom a nadrágomat. Te, ez a vasaló nem akar menni... - panaszkodott Tóni. Imre felcsattant: szombaton délután hogy akarsz te a harmadik emeleten vasalni, amikor nincs nyomása az áramnak? Mire Tóni fogta magát, lement egy emelettel lejebb és kivasalta a holmiját. Biztosan kiüthette odafent az áramot, de ő az Imre tréfáját egy az egyben elhitte. Középiskolától egy egész füzetet írhattam volna tele a marhaságaival, meg azzal is, amit elkövettünk vele.

(Hogy diplomázott le végül?)

- Nehezen. Szakmailag az átlagot megütötte, de elméleti vizsgákra állandóan fel kellett készítenünk, egyet rágtuk a fejét a szessziókban. Bretter Györgynél úgy vizsgázott le, hogy puskát csinált tudományos szocializmusból, egy tenyérnyi kis könyvben rajzolta le elképzeléseit a tudományos gondolatokról, Bretter megtalálta nála s elvette, de mikor meglátta, mi van benne, például az elnyomók és elnyomottak fejezet alatt pálcikafigurákkal remekül leképezve az elnyomást, a tanár azt mondta, Tónika, ezért a kis füzetért átengedem magát. Nem mondom, volt neki sok minden a fejében, olvasott is sok mindent, de válogatatlanul és különösebb cél nélkül, a szintézisre már nem volt ereje és képessége. Vizsgák előtt addig sulykoltuk belé a dolgokat, amíg egy átmenő jegyre tudta. Nem hagyhattuk egymást, hogy valamelyikünk kimaradjon...

(Akkor most jöjjenek a lányok...)

- Három lánnyal kezdtük a középiskolát. Lázár Lili volt a legidősebb, korosabb volt nálunk is, s valamilyen csípő problémája volt, azért is ment el, múló kaland volt ő az osztály és az iskola számára, lelkileg is nagyon rendes egyéniség volt, korrektül végezte a szakmai feladatokat, Kacáról jött, két év után elbúcsúztunk tőle. A női pontosság, a fegyelem meglátszott a munkáin, de különösebben nem jeleskedett...

- A másik, aki a lányok közül kiemelkedik, Kákonyi Csilla, aki most is egy illusztris név, értelmiségi családból jött, édesapja iparművészetit végzett Budapesten, utána a Filharmóniában játszott, nagyon jó muzsikus is volt egyúttal, akár csak az egész család, a mama is zongorázott, otthonról tehát jó örökséggel jött, de fiús természete volt, állandóan köztünk forgolódott, a lányok között kevésbé, művészete ma is bizonyítja, hogy egy nagyon kemény, karakteres alkotó. Középiskolában még nem tűnt ki túlságosan, elvégezte, amit el kellett végeznie, együtt indultunk felvételizni az egyetemre, de akkor nem vették föl, talán a káderlapja miatt, az értelmiségi szülők okán, csak három év múlva került be az egyetemre, s a harmadévtől aztán újra összeállt a vásárhelyi csapat, sokat voltunk együtt. Marosvásárhelyre került s tudtommal teljesen szabadúszóként teljesítette ki önmagát, sajátos festészetét.

*

KÁKONYI Csilla festő (Radnót 1940. május 28.) 1960-66: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Marosvásárhelyen él, szabadfoglalkozású. Festményei drámai alaphangú társadalmi témák, továbbá tájképek, csendéletek. Egyéni kiállítások: 1974 • Szováta, 1975 • Szászrégen, 1975 • Székelyudvarhely, 1978, 1984 • Marosvásárhely, 1988 • Iserlohn (NSZK), 1990 • Budapest • Pécs, 1995 • Kolozsvár • Sopron. Válogatott csoportos kiállítások, 1993 • Tizenhárom plusz egy marosvásárhelyi művész, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem, Zalaegerszeg, 1995 • Budapest. (artportal.hu)

*

- Férjével, Bálint Zsigával együtt ők most is kiváló kettőst alkotnak, le az összes kalappal előttük, mert azért nem minden férj nézi jó szemmel, hogy otthon festeget az asszonya. Ez a magatartás nagyon sok tehetséges nőnek a veszte lett egy bizonyos idő után. Nagyon sok példa van erre.
(Mi a magyarázata ennek szerinted?)

- Egyszer a család, az a körülmény, hogy nem adnak lehetőséget, magára hagyják a nőt az anyaság gondjaival, sok ilyen esetet láttam, kolléganők vagy fennebb, illetve alattam jártak esetében, közülük a nagyon tehetségesek is igen kevesen tudtak kitörni. Ezért aztán az ismerőseim között többen is vannak, akik emiatt vénlányok maradtak. Vagy ha férjhez is mentek, gyereket nem vállaltak, esetleg idősebb élettársat választottak maguknak. Szóval, kikerülték a családi élet bonyodalmait.

- A következő kolléganő a csíkszeredai Boér Lenk Ilona, tisztviselő család lánya, ő se került be elsőnek, ugyancsak káderlapja miatt. Tehát nem azért, mintha tehetségtelen lett volna, hanem a származása folytán. Akkor beiratkozott a hároméves tanárképzőre Kolozsváron, majd azt végezve kikerült Gyulakutára, ott ment férjhez, s aztán Boér Antallal jöttek ide Csíkszeredába haza, s a tanárkodása mellett szorgalmasan dolgozott a maga módján, de az igazság az, hogy a három éves képzés sajnos nem elegendő a szakmai kiteljesedéshez, a mesterségbeli tudáshoz. Nem is fektettek olyan nagy hangsúlyt rá... Nekünk bezzeg minden héten volt legalább 36 szakóránk... Ők csak kóstolgatták a szakmát. Akik ezt végezték, s érezték a hiányt, elmentek egy másik egyetemre, mint ahogy például Zsigmond Marci tette, aki szintén elvégezte a pedát, tanított vagy három évet Maroshévizen, s Bukarestben a monumentális festészeten folytatta. Úgy tudom, Beczássy Tóni is ugyanebben a hajóban úszott... Hogy aztán elvégezte-e a pedát, az még mindig rejtély számomra, de az Andreescun végül lediplomázott.

- Ilona érdekes stílusban folytatja a szakmát, végzi a maga dolgát még mindig, van egy jó értelemben vett tartása, ami nem hagyja, hogy leálljon. Most, hogy a családtól megszabadult, s a gyerekek is kirepültek, keményen ráállt a szakmára és szakadatlanul dolgozik.

*

BOÉR LENK Ilona, festőművész (Csíkszereda, 1940. dec. 15) a marosvásárhelyi művészeti középiskolában tanult, Incze István, Nagy Pál, Bordy András és Barabás István keze alatt. 1953-ban a kolozsvári pedagógiai Főiskola rajztanári szakán szerez diplomát. Szülővárosába, csíkszeredába jön haza, nyugdíjba vonulásáig (2002) rajztanár. Egyéni kiállítások: Csíkszereda (1973, 1974, 1980, 1982, 1991, 1993, 1995), Gyergyószentmiklós (1994), Székelyudvarhely (1995), Kolozsvár (1996). Szívesen vesz részt különböző alkotó táborokban. 1975-ben vendége a szárhegyi alkotótábornak. Bevallása szerint foglalkoztatják a zenei témák képi feldolgozása. (A Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep enciklopédiája)

*

(Ezzel főbb vonalakban végigvettük a szűk baráti-osztálytársi csoportot., most következzenek a feletted-alattad járók, akik komoly befolyással voltak rád, pályád alakulására. Román Viktorról már beszéltünk, Sövér Elek következik...)

- Mint elsőéves kisdiák az iskolában, az akkori végzősöket említeném elsősorban - Sövér Eleket, aki falusfelem volt, Páll Lajost, aki az akvarellezésével nyűgözött le, utána őt nem vették fel rögtön, s egy évig ott lakott a bentlakásban s a színházban volt díszletfestő, Korondi Jenőt, aki nagyon jól tudott a kisebbekkel kapcsolatot teremteni s hatni rájuk... Akkoriban jöttek át a megszüntetett nagybányai művészeti iskolából Paulovics Lászlóék, akikben volt egy adag fennsőbségesség, de hamar hozzánk idomultak végül, a későbbiekben Takács Béla temesvári szobrász, aki Udvarhelyről származott, volt aztán egy Molnár Zoltán nevezetű, aki aztán meghalt, ő is Temesvárra került az egyetemre, hozzá igen közel álltam, a főiskolán is sokat tanultam tőle, beszélgettünk, el is látott tanácsokkal. Jecza Pétert is nagyon szerettem, vezető egyéniség volt, a KISZ titkárává választották, aztán Ughy Pista is ide sorolható, akit már említettem korábban, s aki a nagy tehetsége mellett irtózatosan lusta volt, csak mikor kikerült az életbe, szaladt fel a pályán s kapta meg a helyét a keresztúri múzeumnál, most kint él Pápán. Amikor az iskolában együtt voltunk a nyári táborokban, Vécsen és Görgényszentimrén, akkor mindig kíváncsian hozzácsapódtunk, mert őt figyelve érezni lehetett, látni, hogyan is készül az igazi alkotás.

(Kezdjük akkor Sövér Elekkel...)

- Az egyetem végeztével hazakerült Alfaluba. Én az egyetemen is jóban voltam vele, szenzációs dolgokat csinált, s mindig azt a témakört piszkálta és próbálta felszínre hozni magából, ami engem is izgatott: az otthoni vétetést. Istenigazából ragaszkodott a gyökérhez, s a témáit is mindig úgy válogatta, úgy festette meg, ezért aztán tetszett is nekem. Persze, ő más tanárnál tanult, másfele haladt, mint mi, akik Miklóssyhoz tartoztunk, s miután hazakerült Alfaluba, sokkal könnyebb volt kommunikálnunk, gyakran találkoztunk, együtt állítottunk ki, megnézegettük egymás dolgait, nagyon közel állt hozzám, aztán ő is bekerült Csíkszeredába, tanártársak lettünk, s egészen más viszony alakult ki közöttünk, egy teremtő párhuzamosság, bár más-más utakon jártunk, az alapvétetés azonos volt, de a megoldás teljesen eltérő.

(A viszonyotok milyen volt? Te mindig felnéztél rá, mint idősebbre, vagy kiegyenlítődtek a különbségeitek?)

- Miután már kiállítottunk, nem éreztem különbségtételt, nem hódoltam be neki, mindenki végezte a maga dolgát, ő teljes egésézben átállt egy idő után a pasztellre, nagyszerű emberismerő volt, kitűnően portrézott, de egyre jobban kezdett érződni rajta a nagyistváni hatás. Én ettől a befolyástól nagyon féltem és minden erőmmel igyekeztem elkerülni. Tudniillik főiskolás koromban én nekikezdtem pasztellezni, és Miklóssy mester erre szörnyen leteremtett. Hogy ennek semmi köze a festészethez. Volt nekem egy nagy szerelmem a magyar festészetben, aki pasztellezett, Rippl Rónai József, a Babits portréjára gondolok, meg az Önarcképre a sapkájával, rettentően vonzott a művészete, s gyakran nézegettem is az albumokban...

*

SÖVÉR Elek festő (Gyergyóalfalu, 1937. július 25. - Csíkszereda 1982. május 7.), 1955-61: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Kádár Tibor, Feier Petru. Előbb Aradra, majd Gyergyóalfaluba helyezték át tanárnak. 1970-ben Csíkszeredába költözött és ott tanított. 1967-ben Magyarországon, 1972-ben a Szovjetunióban járt. 1973-81: a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Iskola igazgatója. A szárhegyi művésztelepen is dolgozott. Közvetlenül a főiskola után expresszionista, szürrealista grafikával kísérletezett, majd Nagy István nyomában, de eszményképének műveinél nagyobb derűvel, merészebb gesztusokkal, expresszívebb színhatásokkal jelenítette meg a Székelyföld táji elemeit, emberi karaktereit. Belülről kifelé, a tárgyakból, az arcokból áradó és mindent átitató fényhatás adja képeinek különösségét. Egyéni kiállítások: 1966 • Gyergyószentmiklós, 1973 • Kézdivásárhely • Székelyudvarhely, 1976, 1979, 1981 • Csíkszereda, 1978 • Korunk Galéria, Kolozsvár 1983 • Csíkszereda (emlékkiállítás, kat). Válogatott csoportos kiállítások: 1962 • Marosvásárhely, 1962-67 • (Maros) Magyar Autonóm Területi kiállítás, Marosvásárhely, 1968 • Expo '68, Marosvásárhely • Bukarest, 1971 • Csíkszereda, 1974 • New York, 1977 • Kovászna ,1978 • Költők és grafikusok, Korunk Galéria, Kolozsvár • Grafikusok a szülőföldről, Korunk Galéria, Kolozsvár. * Köztéri művei: Művelődési Otthon (1976, Gyergyócsomafalva), Fenyő Szálló (1976, Csíkszereda). (artportal.hu)

*

(Mi tetszett neked a pasztellben?)

- A mássága elsősorban, a tehcnikai mássága, az, hogy másképpen kellett hozzányúlni, a könnyedsége, a gyorsasága, a színvilága. Az olajnál állandóan kell várni, amíg megszárad, vagy legalább megszikkad, hamar lehetett vele vázlatot készíteni, szívemhez közelebb álló anyag volt, bármi másnál... De amikor a nagyistváni világ tisztázódott s leülepedett bennem, akkor a félelem, hogy ne hasonlítsak rá, eltiltott a pasztelltől. De hogyan tovább? Ezt kellett eldöntenem. Mondtam magamban, hogy Elek ezt olyan csodálatosan csinálja, hogy én nem foglalkozom vele, s majd csak 1991-ben vettem újra kezembe a pasztellkrétát, tiszta véletlenül...

- Kárpátaljára mentünk táborba, anyagot nem kaptunk két vagy három napig, s tudod hogy van ilyenkor, az ember dolgozna, nem akar tétlenül ülni, Simon Endrével és Gaál Andrissal voltunk, nekik volt pasztellpapírjuk, autóval jöttek, mondták, gyere velünk, itt van egy doboz pasztellkréta s csináljad... Ott kezdtem el aztán újra a kalandot, persze, később olajjal is dolgoztam a táborban, de azért minden nap kimentünk a szabadba s ott pasztelleztünk hárman. Akkor alalkult ki aztán a technikám, s már nem állt fenn a veszély, hogy a nagyistváni útra csúszom, mert akkor már megvolt a magam stílusa, le voltam ülepedve, már tudtam, hogy mire lesz jó nálam a pasztell. Azóta se hiányzik az életemből, most is azt csinálom, mert történetesen erre van kedvem... Emlékszem, még figyelmeztettem is Eleket, hogy ne hasonuljon annyira Nagy Istvánhoz, de úgy látszik, ez nála egy belülről jövő valami volt, annyira rokonlelkek lehettek...

- Az én műtermem mellett volt a Kovács Dénes bácsié, aki befogadta Eleket, s akkor aztán igazából állandóan együtt voltunk. Aztán Dénes bácsi meghalt s Elek megörökölte a műtermét.
(Véleményed szerint Elekből mi a több ma: a legenda, vagy amit ténylegesen hátrahagyott?)
- Amit hátrahagyott, az is nagyon súlyos dolog. Olyan ígéret volt, olyan indulás, ami nagyon kár, hogy hirtelen félbeszakadt. Ő negyvenöt éves koráig nem tudta kifutni azt a lehetőséget, ami mögötte volt. Még nagyon sokat tudott volna kidobni magából, nagyon tömören és határozottan kezdte, Alfaluba kerülve olyan sajátos stílust alakított ki, hogy csak úgy dörgött. Különben Solymár István írt a hetvenes években, a hatvanas évek végén a Művészetben egy tanulmányt hármunkról: Sövérről, Gaálról és énrólam... Abban nagyon keményen Elekre tette a hangsúlyt... Amikor Elek bejött Szeredába, úgy járt, mint a birkózó és a homok: ha nem az otthoni homokon van, akkor legyőzhetővé válik. A szeredai világ kissé felszippantotta, s újra időre volt szüksége, amíg visszaállt az egyensúlya. Sajnos, az ideje nem volt teljesen elég rá, csinálta a maga dolgait, rengeteg portrét készített, volt megrendelése dosztig, ez egy másik kurva dolog, hogy le kell álljál és ki kell szolgálnod azt, aki megrendelt nálad valamit, és nem szólhatsz semmit, mert ebből élsz... De ő megcsinálta szenzációsan, valószínű, láttad is a kiállításon, mert a kompozícióiban, a visszatérő motívumaiban volt ő igazán nagy. A portréi belülről sugároztatják ki az ember lényegét, akit ábrázolnak. Ezért volt ő egy nagy lélek, egy nagyon csendes, kiegyensúlyozott lélek... ilyen szempontból.

(Hol kellett neki megállnia a saját maga keresésében? Félúton? Vagy eljutott az áhított küszöbre?)

- Föltétlenül eljutott, akkor következett volna éppen az érettebb időszak, amikor a családi problémákból is ki tudott volna lépni egy kicsit, s azt mondani, hogy a többi most már az alkotásé. De merthogy igazgatott is közben, a művészeti iskolában, akárhogy is, az felaprózza a napi tevékenységet, a hangsúlyokat is eltolja. Lelkiismeretes ember volt és a tetejében még nagyon jó tanár is.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Boér Lenk Ilona: Kapuk

Nincsenek megjegyzések: