2010. szeptember 21., kedd

Színek a palettán (20)

Márton Árpád - Erdő (akvarell)
(Még kiket akarsz kiemelni emlékeid kútjából?)

- Volt egy tanártársam, Hajdú Ingeborg, akiből egyszer csak rajoni titkárt csináltak. Nagyon-nagyon sokat segített, és nem csak személyesen nekünk, hanem az egész értelmiségi rétegnek, a tanároknak. Ő jelentette a hátteret, ha valami nem ment jól, ha probléma volt, hozzá bátran lehetett menni. Annak idején, amikor Andrissal és Pállfy Árpáddal a Cantata profana című alkotásunkat elindítottuk, ő volt az egyik, Imre bácsi mellett, aki a főnökök felé tartotta a hátát érte - de ez egy külön történet, ami még ma sem fejeződött be, nemrégiben a Csíki Hírlap is megírta az eseményeket.

- Ingeborg Brassóból érkezett Csíkba, történelem szakos tanárként, úgy tudom, szász műveltségű, a férje vállalatigazgató volt, s ezek a vállalati vezetők keményen összetartottak, megvolt közöttük egy kölcsönös tisztelet, a városvezetőséggel is egy közösséget alkottak, sok mindent meg lehetett velük oldani városszinten. Sokban segítették többek között a múzeumot is. Ezért Ingeborgnak rendkívül hálás vagyok. A rajoni világ megszűnése után visszajött tanítani, mert jó tanárnő volt... A megyésítés után az erdőkitermeléstől aztán a megye élére került Pataki Imre, a kultúránál Becze Tóni működött, a tanfelügyelőségnél volt Albert Dávid, Bakó Laci bácsi volt a könyveseknél, valamikor a kultúráért felelt, s egy életen keresztül ő is olyan volt, hogy soha semmit el nem botlasztott... Őrájuk emlékszem szívesen...



(Te hogyan élted meg a rajoni világ végét? Amikor gyakorlatilag megváltozott minden, amibe indulásod éveiben beleépültél?)

- Mint mondtam, 1965-ben nősültem meg, szerencsére kaptunk egy kis lakást, utána rá három évre az állomásnál felépült néhány tömbház, oda egy hároms szobásba költöztünk, éppen akkor vártuk a kislányunkat, s pontosan aznap született, amikor kitört az első “csíki forradalom”, a ’68-as, s igazából Kovács Dénes bácsival csak annyira futotta az erőnkből, hogy a kocsmákba beszóltunk, ne adjanak alkoholt, az emberek nehogy valami hülyeséget csináljanak... A Petőfi utcában akkor egy önkiszolgáló élelmiszerbolt is működött, oda mentem, hogy a feleségemnek citromot vegyek, meg kockacukrot, s volt ott egy jópofa öreg bácsi, aki méltatlankodott: “Hagyjon békét maga annak a citromnak, a fene a citromjának és a cukrának, pálinka kell ide!” Valahogy akkor sikerült kívül maradnom az egész hercehurcán...

(Mi az, ami hirtelen megváltozott a rajon megszűnése után a város életében?)

- Én csak a képzőművészeti részére hivatkozhatom, azt ismerem a legjobban. Addig ugye voltunk a rajonban vagy hárman-négyen képzőművészek, aztán hogy megye lettünk, ide került Gyergyó, Udvarhely, Keresztúr is, s akkor már gondolkozni kényszerültünk, hogy Vásárhely hiányát valahogy pótoljuk. Amíg a tartomány létezett, minden kutyafüléért oda kellett mennünk... Ennek most vége lett. Akkor jött az ötlet, hogy létre kellene hoznunk egy képzőművészeti fiókot, valami egyesületet, akármit. Vásárhelyen nem is ellenezték a mi leválásunkat, míg voltak megyék, ahonnan még később is más megyékhez tartoztak a szövetségi tagok, nem változtattak mindenütt a berendezkedésen, így történt helyenként az írószövetségi fiókokkal is. Mikor ez megvolt, gyűjtöttünk anyagot, csináltunk egy kiállítást, s akkor még benne volt a kolozsvári Kovács Zoltán bácsi az országos vezetőségben, meghívtuk hozzánk, tekintse meg a kiállítást, s rá is bólintottak, hogy igenis, ezekkel az erőkkel nyugodtan megcsinálhatjuk a fiókot. Így született meg aztán, ’68 őszére a Képzőművészeti Szövetség Hargita megyei fiókja, Gaál Andris lett ennek az elnöke. Elkezdtünk járni egy kicsi helyiségért, s valahol a Petőfi utcában kaptunk egy szűk irodának valót, ahol az egykori szövetkezetnek volt borbélyüzlete, de felhagyták, s akkor Bíró Bandi segítségével, aki a szövetkezetek elnöke volt, megkaptuk. Ő is egy olyan személyiség, aki aztán átkerült a városi vezetésbe és sokat segített. De olyan is történt, hogy a galéria ügyében elmentünk a városhoz, s ott másvalaki fogadott, nem Bandi, az meg a problémánkra, miután végighallgatott, megjegyezte: “Ide figyeljenek, ahol eddig árulták a gallért, ott árulják ezután is, mert új gallérüzletet ebben a városban nem nyitunk!” Sokáig rajta is maradt a helyiségen a “gallérüzlet” kifejezés... Ugyancsak a városvezetéshez került annak idején a fásoktól egy Balázs nevezetű maroknyi székely, ő is olyan volt, aki szívesen segített, tehát nagyon-nagyon sokan mellettünk álltak és ez volt a lényeg. Volt egy pár olyan év, amikor úgy tűnt, hogy itt jó felé mennek a dolgok. Egymás után alakultak a különböző, addig nem létező intézmények, a probléma az volt, hogy nem volt megfelelő infrastruktúra az elhelyezésükhöz...
- Talán, ha még sokáig tartott volna az a langyos, csöndes rajoni állapot, akkor egy olyan általános tunyulás áll be és engem is elkapott volna. A megyeépítés viszont erőteljes kihívással járt, célt adott, hogy megmutassuk, csakazért is lehet itthon teremteni. Nem kellett annyiszor elutazni, ha intézni akartunk valamit, minden további nélkül dolgozhattunk, mi adtunk rá engedélyt helyben, beneveztünk a különböző kiállításokra, elkezdtünk kimozdulni, cseréket szervezni, kapcsolatokat teremtettünk, majd elkezdődött a vajúdás, hogy na jó, akkor most már alkotótábort is jó lenne csinálni... Mindez, igaz, csak 1974-re érett meg annyira, hogy valóság lehessen, amikor is kiemeltek félnormával rajz szakos tanfelügyelőnek, ez megint egy jó és hasznos dolog volt a számomra, olyan szempontból, hogy megismerhettem a megyét, kellett járni terepre, rálátást szereztem mindarra, ami Hargitában történt, akkor megszületett a művészeti általános iskola is, az megint egy olyan fontos szakmai lépés volt, merthogy a mesterségünket végezhettük benne. Persze, a gyökerek a gimnáziumba vezettek, onnan indult ki minden, ott kapott helyet az elején a művészeti is, amíg meg nem épült számára a Jégpalota melletti épület, oda is tanárokat kellett toboroznunk. Jött Mérey Andris, Ferencz Ernő, megszületett az óvónőképző a gimnázium mellett, amelyben szintén éveken keresztül tanítottam, egyszóval pezsgett itt az élet, nem volt idő sokat elmélkedni, hanem dolgozni kellett. A szövetség fiókja aztán beköltözött a kultúrházba, ott kaptunk egy helyiséget, később a múzeumba, a várba, került főkönyvelőnk, könyvelőnk is, utána megépült a Virág utcában a galéria, ahová mi is beköltöztünk, a vásárhelyiekkel jócskán megritkult a kapcsolat, nem kellett annyit felutazni, önálló cselekvési körünk lett. Inkább Bukarestet jártuk többször...

Csíkszereda, 2008. január 22, reggel 9.45

(Beszélj most a műtermeidről. Hogyan alakultak a munkakörülményeid az idő teltével...)

- Nősülésem után megkaptam azt a kis lakást a Sadoveanu utcában, hátul az udvarban, ott volt két szobánk meg egy konyha. Annakelőtte az Ifjúsági Park mellett egy kis utcában laktam, azt is úgy kaptam meg, hogy amikor kiraktak az albérletből, s János Palihoz menekültem segítségért, akkor másnap elpanaszoltam a tanáriban, hogyan jártam és lakást keresek, s Csiszér Lajos, aki aligazgató volt, azt mondta: ne búsulj, megoldjuk. Mondta, hogy megkérdezi a volt anyósától, aki a park közelében lakott, befogadna-e engem, amúgy sem használja az egyik szobát... Egy vagy két nap elteltével szólt is, hogy el van intézve, ott húztam ki a nősülésig. Amikor viszont megkaptam a kétszobásat, az egyik szobát mindjárt ki is neveztem műteremnek. A tömbházban kicsit problémásabb lett volna festegetni. Jött aztán az első gyerekem, viszont én a szomszéd szobában nyugodtan dolgoztam, egészen nagy méretű képekhez való helyem is volt benne, nem volt alkotási problémám. Különben úgy vagyok vele, én azt vallom, tapasztalatból, hogy ha akarsz, akkor bárhol dolgozhatsz. Csináltam is a magamét, minden akadály nélkül. Persze, itt a kultúrházban működött egy, s erről még nem beszéltünk, egy amatőr képzőművészeti kör, akkor Salló István - nekünk Pista - volt a kultúrház igazgatója, a kör nem foglalta le egész nap a termet, mi is befértünk, Gaál Andrással ketten váltottuk egymást a programban, s abban a teremben tudtunk aztán olyan jellegű dolgokat is kivitelezni, amit otthon nem lehetett. Például az akvarellezés inkább ment a kultúrházban, mert az sok mocskolódással jár. Utána jött a megyésítés, s akkor vetődött fel komolyabban a műterem kérdése, Imre bácsi, lévén, hogy közben-közben tette tiszteletét, látta, hogy milyen körülmények között dolgozunk, s akkor 1971-ben megépültek a kultúrház fűtőházára ráépített műtermek, ahol jelenleg is beszélgetünk, s attól kezdve császári módon éltünk, egy ekkora műtermet mindenki irigyelt, különösen a kollégáim, ha beszéltem nekik róla. Sárig Lajos volt akkor a városi építészünk, ő találta ki a festők számára ezt a helyet, mert így megoldódott a fűtés is egyben, hiszen az egész ráépült a kazánházra. El nem tudom mondani, az alkotás szempontjából mekkora hajtóerőt jelentett az, hogy tudtad, lejössz ide és nyugodtan dolgozhatsz, mert itt van mindened, egy helyen... Egy adott pillanatban még kötelezett is, hogy ha már létezik egy ilyen helyiséged, egy ilyen adott lehetőséged, ezt nem szabad elhazardírozni. 1990 után aztán csináltattam belé egy galériát is, meg egy leválasztó függönyt, mert annyi kacat összegyűlt már, hogy sokszor a saját munkáim is zavarnak. S akkor jó eltüntetni őket szem elől.

(Művésztársaid hozzád képest milyen helyzetben voltak? Te voltál a szerencsés voltál, vagy a te helyzeted volt az általános?)

- Errefelé rendszerint fentről lefelé történt a megoldás keresése, és ez mindig egyenesebb utat jelent, mert könnyebben elhárulnak az akadályok, nem igen gáncsoskodnak. Ha felülről jön valami, az már feladat, amit meg kell oldani. A többiek viszont, amerre szétszóródtak, mind Szebenben, mind Brassóban vagy Szentgyörgyön, ők szabályosan megkínlódtak azzal, hogy ismételten kérvényezték a műtermet, kilincseltek, udvaroltak, megalázkodtak... Nagy nehezen nekik is megoldódott valahogy a problémájuk, de egyáltalán nem mindegy, hogy mikor és hogyan... Senki nem kapta meg érdemtelenül, ez igaz, de legtöbbször csak hosszú utánajárással, itt viszont mi időben és természetesebben élhettünk a jogainkkal. Úgy érezhettük, hogy az idő s a társadalom méltányosan nekünk dolgozik. Gyergyószentmiklóson például Karancsi Sanyi a kultúrházasokkal állandó ellentétben volt, mert sehogy sem tudott szót érteni velük. Ahány igazgató jött, annyi felfogásba ütköztek... Igazság szerint Gyergyóban Karácsony János bácsin kívül, aki eléggé elszigetelten élt a város életétől, képzőművészeti tekintély nem igen volt, nem úgy, mint Imre bácsi nálunk... János bácsinak nem volt beleszólása a város dolgaiba. Neki különben is volt egy magánlakása, és ott dolgozott, nem kellett elmennie könyörögni, hogy dolgozhasson, úgy oldotta meg, ahogy meg tudta oldani...
- Székelyudvarhelyre a kezdeteknél, valamikor az ötvenes évek közepén, ’57-58-ban, került egy egész csapat: Maszelka János, Székely Jóska, Orbán Áron, szinte egy évfolyam telepedett ott le, művésztelepet akartak csinálni, s hogy aztán abból miért nem lett művésztelep, tudja a jóég. Pedig Udvarhely hihetetlenül sokkal rugalmasabb szellemi központnak számított, és mindig is volt bennük egy nyitottság, a kultúrházban mindjárt műtermeket kaptak, de valahol az egész mégis gellert kapott. Az a gyanúm, a szellemi kártyán ők játszották el a különböző lehetőségeket. Nem akarom megbántani őket, hiszen csak részben hibásak, de az az igazság, hogy abból a gárdából már szinte senki nincs életben, Nagy Gyuri él még, igaz, nem váltotta meg a világot, de nagy tanulság, hogy sose vegyülj össze az amatőrizmussal, de a város polgárait sem kell alázatosan kiszolgálni. Kompromisszumra szükség volt és van, nem tagadja senki, sőt lesz is, de ők egyszerűen beolvadtak, elsüllyedtek a városba, ahelyett, hogy ők vitték volna azt valamelyest előre, s az a tőke, amivel indultak, szép lassan semmivé lett, végül Maszelka maradt az egyedüli, aki a város művelődési életének élére állt, szervezte a kiállításokat, tartotta a kurzusokat, s olyan amatőr mozgalmat indított el, aminek van létjogosultsága, csak éppen részesévé ne váljál, tudjad, hogy hol húzod meg a határt. Ő sajnos, a nyakára engedte az egészet s utána nem volt tőle szabadulása... Még Nagy Péter él ott a régebbiek közül, aki alkot, ő csak a főiskola három évét végezte el, mert református papcsaládból való volt és kitették, bekerült aztán valamelyik vállalathoz, legutóbb is a legjobb képzőművész díját Péter kapta Udvarhelyen... Úgy tudom, utánpótlás pedig létezik, a Palló Imre középiskolában egész sor ifjú ember van, aki tehetséges, de az az érzésem, hogy a városnak a művészekkel semminemű építő kapcsolata nincs, ezt csak feltételezem, itt azért Csíkban, részben a hagyományok miatt is, a városatyák jobban figyelnek a művészeinkre. Csak egy meghívót nézzél meg, vagy egy üdvözletet, egy kártyanaptárt, ami a hivataloknak készül, mindjárt látszik, hogy mifelénk tudják értékelni a művészit, a szépet.

(Amikor Csíkba jöttél, mondtad volt, hogy lenyűgözött téged az emberközeli táj. Ezt hogyan aknáztad ki az évtizedek során?)

- Sikerült a kezdetekkor sok-sok dolgot magamba gyűjteni, összegezni. Középiskolás koromtól, lévén, hogy a természetben nevelkedtem, s a középiskolában is megmaradt ez az állandó kontaktus, amire rájött a két hetes nyári gyakorlat, s a motívumvilág mélyen belém ivódott, az már megvolt bennem Csíkba kerülésemkor is. Mindenütt ugyanúgy találkoztam az erdővel, a fenyővel, a faluval, a heggyel, viszont itt megtelepedve, el kellett döntenem, hogy akkor most kimegyek rendszeresen és pöttyögetem minta után a természetet, vagy pedig nekiállok, s a behordott látványból leszűrök egy képet és azt festem. Nem az a kunszt, hogy itt egy kicsi fa, ott egy kicsi fa, hanem hogy tisztázom magamban: mi az, ami ezt a tájat jellemzi, mitől lesz olyan, amilyen - hogy súlyos, tömör lesz, hogy azok lelkivilágát tükrözi, akik ebben élnek -, így aztán a Székely János, a 68-as látogatása és a látottak alapján teljes egészében rátapintott arra, hogy mi Andrással két külön irányban indultunk el, de ugyanoda lyukadtunk ki.

(Miben állt a tájbegyűjtésed technikája?)

- Kisgyermek koromtól ott éltem az életemet azok között a motívumok közt. Akarva-akaratlanul egy csomó dolgot megfigyeltem, elraktároztam, ami vizuálisan akkor egyáltalán nem jelentett a számomra semmit, mert benne éltem és keservesen dolgoztam közben. Talán csak akkor vettem volna észre, ha hirtelen hiányzik... Amikor például elkerültem a középiskolába, akkor már egy másik táj felébresztette bennem ezt a hiányt. Ez igen érdekesen, gépies módon raktározódik el, az hülyeség, ha valaki azt mondja, hogy tudatosan történik... Üledékesen rakódik le minden az emberben, s amikor szembesül a tényekkel, s nem csak nominálisan és vizuálisan fogalmazza meg a dolgait, hanem szellemileg is átszűri magán, tömöríti, keresi hozzá az eszközöket, akkor jönnek be a letisztult elemek, s azok közül lehet válogatni, stilizálni, átrendezni... Egy megcsillanó kis fenyőfa sokszor éppen elég, viszont az egész láncolatra nem pazarolsz erőt s időt. A kérdés: a sűrített világot hová tudom még tovább hatványozni, amitől több, expresszívebb, monumentálisabb, tágasabb lesz. Ami a táj-jelegét illeti ennek az időszaknak, kezdett egyensúlyba kerülni a táji és emberi megfogalmazás, egészen a szobrászi tömörségig csupaszítottam a dolgokat, csak a lényeget tartottam szem előtt.

(Ha arányítanál, a munkásságod mekkora részében kap szerepet a táj, akár főszereplőként, akár mint díszítőelem?)

- Abban a pillanatban, hogy a figuratív ábrázolás mellett döntök, a táj nálam azonnal háttérbe szorul és esetleg csak annyira bukkan fel mégis, hogy az emberi ábrázoláshoz szükségét érzem egy-egy jelzésszerű elemnek. A hatvanas-hetvenes években, amíg rámköszöntött a csúnya olajfesték-allergiám, a táj ha jelen is volt bizonyos módon, a figuratív állt igazából előtérben. Mindig is azt szerettem csinálni, hogy az ember legyen jelen a dolgaimon. A hetvenes évek közepétől kezdtem jobban a tájra figyelni, mert akkor technikát váltottam, s ahhoz egy áthidaló időszakot kellett teremteni, akkor foglalta el a helyét életemben az akvarell, persze, ezt is ugyanolyan átgondoltan oldottam meg, mint a korábbi munkáimat. Nem a közönségkecsegtető tájképfestészet felé indultam el, hanem a saját szájam íze szerint alakítottam a képet. Amíg nem álltam vissza, az akvarellről a tojástemperára, egészen a kilencvenes évek elejéig, csak elvétve tájképeztem... Például a szárhegyi táborban is, mások kimentek reggel s estig bóklásztak... Akik idegenből jöttek, azoknak izgalmas volt a táj és ami azzal összefüggött, de engem ott is mindig a figuratív elem izgatott. Állandó jelleggel. Vagy olyan motívumokat kerestem, aminek a mondanivalója az emberhez közel áll. Nagyon kevés tájképem maradt Szárhegyen, ha maradt egyáltalán... De ettől függetlenül, szinte minden nap kimentem, s a táji motívumvilágot gyűjtöttem, gazdagítottam. Nagyokat sétáltam, skicceket készítettem, aztán azokat bent, a műteremben a későbbiek során s talán még most is hasznosítok. Ebből én hosszú távon teremteni tudok. A természetet nem lemásolom, hanem újra felépítem magamnak... Ez akkor is így van, ha közben ismét visszatértem a tájba...

(Ez mennyire általános gyakorlat, vagy mennyire inkább csak rád jellemző? Tapasztalatom szerint ahány művész, annyi gyakorlati eljárás...)

- Rájöttem arra, hogy úgy tudom uralni a képet, a képi világot, ha közben bizonyos dolgokat elfelejtünk. Van egy kiinduló pontunk, ami maga a rajz, a vonal, amiről az idő teltével egy egész sor dolog lekopik, lemállik. A lényegtelen dolgokat elhullatjuk. Még az élmény jó része is elvész. Marad esetleg a nap- és az évszak néhány fő jellemzője, de még ez sem annyira lényeges, marad viszont bennünk valami, ami a kezünket vezeti. Otthon sokszor felpörögnek bennem a csupasz vázlatok, s azt mondom akkor, hogy ezt most kiemelem, meg azt is, s ezekből ezt meg ezt csinálom... Szinte semmi köze már az eredeti dologhoz, ahhoz, ami valamikor történt velem, de már látom magam előtt azt az addig nem létezett újat. Így sikerül elkerülni, hogy szimpla természetábrázoló világot működtessek a vásznon... Jó, az is igaz, hogy olykor kis engedményeket is tenni kell, hogy eladjunk bizonyos dolgokat, elismerem. Sokszor annyira jópofák az emberek, jönnek az igényekkel, hogy akkor ide tegyünk egy nyírfát, oda meg egy vízesést fessek, s ilyenkor mindig eszembe jut Arany János, a maga varázsigéjével, hogy - költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak... De ha vissza tudod adni azt az élményt úgy, hogy az illető is meg legyen elégedve, s én se köpjem érte magamat szembe, akkor ez valahol természetes dolog... Én vállalom azt, hogy esetleg az utókor olcsójánosnak tart majd. Imre bácsi, s Kányádi is, sokszor dorgáltak, hogy áron alul adjuk magunkat. De ha arra gondolok, hogy a vásárló mennyiből kell hogy megéljen, akkor azt mondom, inkább elégedjek meg a kevesebbel, de legalább nyomot hagytam valakinek az életében, ő is jól jár és én is jól jártam... Amikor megindult mifelénk a fokozottabb elvándorlás, az emberek ragaszkodtak hozzá, hogy olyasmiket vigyenek magukkal, ami őket erre a tájra emlékezteti. Ezt lehet ízléstelenül is kiszolgálni és lehet ízlésesen is. Én megcsináltam becsülettel, megmutattam, ha jó, akkor jó, ha meg nem, nincs probléma, nálam is ülhet a kép. Jöttek hattyút és kicsi nyulat is kérni, meg holdfényt, naplementét, de azt mondtam, én ilyet nem tudok festeni. Mire felháborodtak: hogyhogy, maga azt mondja hogy festő, s nem tud festeni?!

(A család mennyiben segítette, befolyásolta a szakmai munkádat, fejlődésedet? Beszélj egy kicsit a sorsodnak erről az oldaláról is.)

- Lényegében az Imre bácsi aggodalmai nem váltak be, ha ezt te okosan megszervezed előzetesen és menet közben is. Már a kezdetektől úgy kell elindítanod a családi életedet, hogy né, nekem van egy ilyen célom, életszándékom, mi már a legelső lakás esetében megbeszéltük, hogy nekem kell egy helyiség, ahol én dolgozzak, és nem is keveset. Ezt amúgy elfogadta a feleségem is, lévén, és ez nagy szerencsém volt, hogy erdészeti technikumot végzett, az erdészet keretében dolgozott mindvégig, hányatott családi életből jött, kulákcsaládból, üldözöttek voltak, nevet kellett változtatnia, kisgyerek korától Szentegyházán nevelkedett apósomnak a nővérénél, s elfogadott olyannak, amilyen voltam, soha nagyobb problémánk nem adódott hála istennek, aztán jöttek a gyermekek, velük is igyekeztem maximálisan foglalkozni, hogy ne szenvedjenek amiatt, hogy történetesen alkotó ember vagyok, ennek aztán sok-sok éjszakám és szabadidőm volt az ára, hogy az alkotásnak is eleget tehessek, nagy kihívás volt, hogy a tárlatokon úgy szerepeljek, az elvárásoknak megfelelően. Ebben segítettek és segítenek a jelen pillanatban is az otthoniak. Aztán ’74-től nyaranta jöttek a táborok, egy-egy hónapomat mindig lefoglalták, szerencsére anyósoméknál és édesanyáméknál meg lehetett oldani a gyerekek ottlétét, de főleg Csíkszentmihályon nyaraltak, a nagy udvarra kikerültek az unokák, a gyerekeink, biztonságban voltak ott, onnan is sok segítséget kaptunk, lehetőségem volt festeni... Közben a közért is rengeteget vállaltam, kiállításokat rendeztünk, az iskolában is helytállni, ott is állandóan feladatokat adtak, az órák keretében azt lehetetlen volt mind megoldani, sok-sok szabadidőm is ráment, a lozinkaírásra meg az iskola díszítésre. Ugye, a mostani Márton Áron líceum mekkora? Térben azt kidíszíteni, s nem egyszer, hanem állandóan... De a kollégáim is olyanok voltak, hogy nem az ellenkezés munkált bennünk, hanem hogy gyorsan csináljuk meg, essünk túl rajta, ha már meg kell lennie. Segítettek, átvállaltak dolgokat, rendesek voltak. A gyermekeim is olyanokká nevelődtek, képzőművészet szeretők, a lakást próbáltam úgy beállítani, úgy dolgozni, hogy olyan legyen a környezetük, érezzék át, hogy szellemi környezetben élnek, amit lehetett, sok könyvvel, lemezzel biztosítottam, zenével... A jelen pillanatig is mindez működik. Kilencven után aztán voltak olyan lehetőségeim, főleg az ezredforduló táján, hogy nyugdíjba mentem, hogy feleséget is lehetett már a táborokba vinni, a nemzetközi táborokról van szó, ahová a kollégák feleségei is eljöttek, ez egyféle kárpótlás is volt mindazért a korábbi lemondásért, amit értem vállalt az élettársam.

- Ha Imre bácsi szelleme onnan fentről most látná az életemet, akkor nem kellene csalódnia ebben a tekintetben. Különben közöttünk ez soha többé nem hozódott elő, és szerintem nem ment az alkotás rovására. Jó, ügyesen ki kellett sakkozni az életet ahhoz, hogy mindennek eleget tehessek, s közben nem egy vagy kettő, hanem három és négy nyerget is meg kellett egyszerre ülni. Ó, hogy mi annyi mindent csináltunk zokszó nélkül! Az ember utólag alig hiszi el, hogy ennyi mindent volt képes végigvinni. Ezt is csináltad, meg azt is, és pörgött az élet...

(A muszáj munkák mennyi időn át kísértettek téged és társaidat, akik a tanügyben dolgoztatok? Gondolok itt például a jelszóírásra...)

- Mi az iskolában ki voltunk szolgáltatva az intézménynek és a konjunktúrának, aminek eleget kellett tenni. Én 1964-től, hogy ide kerültem, abba csöppentem Gaál Andrissal, hogy Gh. Dej jelmondatokat kellett írjunk, üvegre, hátulról, tükörírással és arany festékkel! Azt se tudom, hány száz négyzetméternyi szövegről volt szó, központilag kiadták, ez volt a technikai szabvány, a rajonnak vagy valamelyik elvtársnak az agyréme lehetett, s amikor az egészet végre megcsináltuk, akkor 1965-ben Gh. Dej fogta magát és kimúlt. A nagy teremben fel voltak állítva a megfestett nagy üveglapok, Andris olyan dühös lett, egyet a lábával, egy nagy mozdulattal egyből kirúgott, az egész mehetett a szemétbe. De ez nem volt elég, mert aztán 65-től 69-ig én annyi jelszót írtam sablonnal, hogy az nem igaz... Nem mondok nagyot, de ha összeszámolom az egész lozinkás tevékenységem, akkor ha kiraknám Csíkszeredától kezdve, egész biztosan Csíkszentmiklósig elhúzódna hófogónak... Most is sokszor vagyok úgy, éjszaka azt álmodom, hogy vörös alapon arannyal írom-írom a hosszú lozinkát, s akkor a végén rájövök, hogy kimaradt egy betű! Ilyen rémálmok üldöznek néha, de hála istennek, hogy azokkal az emberekkel, akikkel dolgoztam, akik párttitkárok voltak, akik igazgatóim voltak, valahogy úgy sikeredett, hogy ne kelljen szégyenkezzünk egymás előtt sem. Tudtad azt, hogy meg kell csinálni, nekik is kiadták, nem önkényesen szabták ki ránk...

(De ha jól belegondolunk, a párt éppen úgy ti is voltatok... végül is...)

- Azon voltunk, pártban és párton kívül, hogy ezt a jelentős magyar közösségű iskolát ne nyomhassák víz alá. Sokszor megpróbálták, voltak gazemberek is, akik ártani akartak, s a pártszervezetbe se éppen a legrosszabbak léptek be közülünk, hanem a legjobb munkaerők, s most hiába mutogatunk másfelé, mert ugyanúgy te is benne voltál... Én csak annyit tudok az egészből, hogy a mesterek közé a gyűlésteremben hátul beültem, volt egy rajzmappám, nekiálltam rajzolni a kollégákat, s kértem a mestereket, ha véletlenül engem szidnak vagy szólítanak valamiért, akkor lökjenek meg... legalább tudjam, hogy miről van szó. Bevallom, hogy egész sor nagyon jó ötletem éppen a pártgyűléseken jöttek, a serkentés és gátlás lélektani hatása következtében. Tehát még az az idő sem ment teljesen kárba, sőt! Az az idő... Az az idő...

(Vége következik)

Nincsenek megjegyzések: