2010. szeptember 2., csütörtök

Színek a palettán (4)


Csíkszereda, 2007. november 16, reggel 9.00

(Időzzünk el továbbra is a Bernády-gyűjteménynél. Ha jól értettem, az alapja egy kölcsönféle volt a magyar állam részéről...)

- Igen, de volt mellette egy olyan kitét is, hogy ezt adják, de hozzá is kell gyűjteni. Lényegében a Magyar Nemzeti Múzeum kölcsönadta Marosvásárhelynek, lévén, hogy Vásárhelyen annyit áldoztak a kultúráért. Bernády pedig egy olyan progresszív polgármester volt, aki nem csupán a város infrastruktúrájára figyelt, hanem a kultúrájára is. Ez egy ajándék volt tehát a Kultúrpalotának.

(Magyar lapokban olvastam az októberi szentendrei kiállításról, s szinte mindegyikben úgy állítják be, mintha a gyűjtemény ezzel a tárlattal most hazatérne oda, ahonnan kölcsönadták...)

- Álljunk meg, hiszen ennek a késnek két éle van, mint a bajonétnek, hiszen akkor, 1913-ban lényegében Marosvásárhelyen is Magyarország volt! Hát egyazon országon belül egy gyűjteményt nem lehetett kölcsönadni? Hát nem ugyanúgy a miénk is volt?... Még hogy visszakerült...

- Simon Endrével, aki a múzeum utolsó felelőse volt, sokat beszélgettünk a gyűjteményről, főiskolás korunktól jó barátságban vagyunk, azóta is együtt járunk táborba minden évben, ő mondtaa el, hogy mennyit gyűjtöttek az évtizedek folyamán hozzá, az 1950-es évekig jócskán megsokszorozódott az anyag. Hiszen a két világháború között is egyre bővült, amikor a képtár román állami fennhatóság alatt működött. Szerencsére, a múzeum őre Ciupe Aurel bácsi volt. Ennél jobb választást elképzelni se lehetett. Képzőművész volt, s lévén erdélyi műveltségű ember is, a lelkiismeretére hallgatott. Szinte épségben megmaradt minden az eredeti anyagból. Személyesen ismerte a kortárs művészeket, a vásárhelyieket. Ott van példának Vida Árpád, ez a nagy formátumú egyéniség, kár, hogy olyan hamar meghalt, de a munkáit besorolta a gyűjteménybe, Nagy Istvántól is válogatott, s más erdélyiektől, nem számított, hogy román vagy magyar, igyekezett eleget tenni a kitételnek, úgy emlékszem, szász képzőművészek is kerültek a gyűjteménybe, ami igen sokoldalú és változatos volt. Megtalálható benne a két világháború közötti erdélyi képzőművészet minden lényeges képviselője, a másod- és a harmadnagybányai generációk is...

*

Mivel a gyergyószárhegyi Barátság művésztelep létrejöttében és sikerében oly nagy szerep jutott Ciupe Aurelnak, idézzük “névjegyét” a tábornak szentelt, Zöld Lajos féle monográfiából: “Festőművész, sz. Lugoson, Temes m. 1900. május 16-mh. Kolozsvár, 1988. július 18-án. 1916-ban beiratkozik Hollós Gyula nagybányai Szabad Festőiskolájába, majd Budapesten jogot tanul. Részt vesz a balázsfalvi nagygyűlésen, ahol Erdély Romániához való csatlakozását szentesítik. 1922-ben Ipolit Strâmbu irányításával a bukaresti Szépművészetek Iskolájában folytatja tanulmányait, s kap a párizsi Iulian Akadémiára egy évre szóló ösztöndíjat. 1923-ban már Iaşi-ban találjuk, a Belle Arte tanfolyamain. 1925-ben a Római Akadémián ösztöndíjas, ugyanakkor a kolozsvári Szépművészeti Iskolában kap tanári állást. 1932-ben már Marosvásárhelyen tanárkodik a művészeti Szabad Iskolában. 1934-ben feleségül veszi Király Mária Sarolta grafikust, akinek köszönhetően közel kerül az erdélyi magyar képzőművészethez és képzőművészekhez. Szolnay Sándorral és Szervátius Jenővel közös tárlatot szervez, közöl a Korunkban és az Erdélyi Helikonban. 1940-ben, mert résztvett a balázsfalvi nagygyűlésen, kitiltják Marosvásárhelyről. Temesváron telepedik le. A háború után visszatér Kolozsvárra, ahol a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanít. Sokáig elnöke a Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége kolozsvári fiókjának. Haláláig fest. Az 1924-es lugosi és az 1996-os nagyváradi tárlata között eltelt 62 esztendő alatt mintegy százötven egyéni és csoportos kiállításon szerepelt Romániában és a nagyvilágban. Gyergyószárhegyen 1979-ben, 1980-ban, 1981-ben, 1982-ben, 1983-ban, 1984-ben és 1985-ben alkot, s Szárhegyi táj, Erdei sétány, Temető, Táj, Statikus réteg, Önarckép, Szárhegy címmel hagy munkát. Tulajdonosa Románia majd valamennyi jelentős állami kitüntetésének, számos szakmai díjnak, viszont egyetlen katalógusában sem tesz említést róluk.”

*

(Ha már szóba hoztad, volt-e valamilyen meghatározó szerepe Ciupénak Marosvásárhely, az erdélyi művészet életében és a te életedben?)

- Ciupe Aurelt tehát kinevezték a Kultúrpalota kulturális gondnokának 1932-ben, s ugyanott működött az a művészeti Szabad Iskola is, aminek megbízott vezetője lett. Azért tudott a mi művészeti iskolánk is később ott működtetni műtermeket, mert azokat a helyiségeket eleve azzal a céllal hozták létre és működtettek a két háború között is. Az akkori erdélyi képzőművészet nagyjai, Szász Endrétől Balázs Imréig mind ebben az iskolában nőttek fel. Ciupe egy nagyon ügyes diplomatikus ember volt, felesége, Mária néni örmény asszony...
- Plugor Sanyival, első éves festészetis korunkban, mivel Ciupe bácsi volt a dékánunk, ő felelt a festészetért, s elmentünk hozzá, hogy kérjünk valamiféle segélyt, mert nem volt ösztöndíjunk. Adtak ott egy papírt, s egy asztalnál félrehúzódva megírtuk nagy hirtelen a kérést, ezt akkor még magyarul is meg lehetett írni, 1958-at mutatott a naptár, bevittük Aurel bácsinak, elolvassa mind a kettőt, s ékes magyar nyelven így szól hozzánk: fiúk, nagy a baj... Tudják, ebben a kézzel írt két kérésben van legalább öt vagy hat helyesírási hiba... Én azt hittem, hogy ott, helyben azonnal elsüllyedünk. Hát Ciupe bácsinak kellett a mi szövegünkben aláhúzogatnia a dolgokat? Miközben mi elsiettük a dolgokat, nem vettük komolyan... S még azt is hozzáfűzte az öreg, hogy a magyar helyesírást maguk tanulják meg becsületesen, vegyenek Arany Jánostól esténként 5-5 szakaszt, azt diktálják le egymásnak és közösen javítsák is ki!

- 1940-ben, a Bécsi Döntés után Aurel bácsinak mennie kellett, és Bordy András bácsi vette át az ő szerepét. Mivel ő héderfájai volt, tehát Maros megyei születésű és mondhatni lokálpatrióta, nagyon komolyan végezte a megbizatást, s mondják, hogy a Kultúrpalota üvegfestményei neki köszönhetően menekültek meg a második világháborúban, mert leszedette azokat, lehordatta a pincébe, majd homokba rakatta az egészet, s így kisebb-nagyobb kivétellel, megmaradt az egész tükörterem is, a maga csodálatos üvegablakaival, a fő falakon, a lépcsőfeljáratoknál, ahol nem lehetett leszedni a képeket, ott van Erkel, Kossuth, Petőfi, Munkácsy, stb. Szerencsére senki az ég világán nem nyúlt hozzájuk s így ma minden a helyén lehet, bántatlanul.

- Mentünk fel a lépcsőn, képzeld, s volt ott egy Munkácsy-portré, s mindig az volt az érzésem, hogy a szemével követ engem, bármerre fordulok. Az járt a fejemben sokáig, hogy akkor ez most hogy lesz, örökké figyelni fognak minket ezek a nagyok? A Mesterek? Vagy éppen Kossuth?... Amit mondtam, az különben nem ördöngösség, a festészet ismer ám olyan technikákat, amikkel tökéletesen vissza lehet adni azt, hogy az ábrázolt személy tekintete eleven s úgy tűnik, mintha örökké figyelne. A szem amúgy is egy igen lényeges eleme képnek, az ábrázolását, annak technikáját külön meg kell tanulni...

- A főiskolán szakmailag nem volt közöm Ciupe bácsihoz, a vezető tanárom másodévtől Miklóssy Gábor lett, és ők úgy voltak Ciupéval, mint a kutya s a macska... Ciupe franciás könnyedségű, a nagybányai iskola késői hatását magán hordó festészetet művelt, Miklóssy pedig az expresszionizmus eltökéltségével és megszállottságával épp az ellentéte volt. Ráadásul Miklóssy egy beteg, lebénult ember volt, egészen másként látta a világot és egészen más hagyományokat követett. Neki például Rudnay Gyula volt a mestere, s egy kicsit az egész magyar történelmi piktúra ott állt a háta mögött, meg egyfajta kemény szürrealizmus is, mert kiválóan muzsikált, óriási, híres hegedűgyűjteménye volt Kolozsváron, legalább negyven mesterhegedűt tartott a lakásán, s azon mind játszani is kellett, rendszeresen, hogy ne süketüljenek el... A zenei világ pedig nem csak rá, de miránk is hatott, a műteremben állandóan kellett szólnia a klasszikus zenének... A két ember között mindig volt egy óriási rivalitás, s amikor Ciupe mester szóba került körünkben valamilyen módon, Miklóssy épp csak azt nem mondta, hogy dilettáns, de félreérthetetlenül intett a kezével, hogy őrá nem ad két banit sem...

- Amikor 1974-től a szárhegyi tábor elindult, és Balla Jóska bácsi a kezdeményezésünk mellé állt, ők nagyon jó viszonyban voltak Ciupéval, valamikor együtt is dolgoztak a két világháború között visszaújított nagybányai világban, s hogy Balla bácsit meghívtuk, ő ajánlotta, hogy hívjuk meg Ciupe Aurelt is. Tudd meg, a legnagyobb húzásunk és játékunk akkor éppen ezzel volt, hogy Ciupe oda került, így a táborba kerülő román művészeket, akik amúgy eléggé furán viselkedtek bizonyos dolgokban, de mert Ciupe volt a nagy Mester, ő, a “Maestru” pillanatok alatt hihetetlenül meg tudta szelidíteni. Egy szóval le tudta ültetni a társaságot. Olyan vezetőegyénisége volt az egész székelyföldi tábornak, akire mi nagyon számítottunk. De jött is, mindig szívesen jött, amíg tehette...

(Személyi viszonylatban kaptál-e tőle valamit életed folyamán - az egyetemi segélyen kívül?)

- Inkább emberileg kaptam nagyon sokat Aurel bácsitól, mert amúgy istenigazából azt a művészeti formát, amit ő művelt, személyesen nem kedveltem. Nem is állt hozzám közel, de azért tiszteltem, elfogadtam, hogy az is létezik, de én teljességgel a magyar festészet és az egyetemes expresszionizmus vonalán álltam. A magyar festészetből Munkácsy, Paál László, Ferenczy Károly mutatták nekem az irányt, s ezzel már át is léptünk az erdélyi világba. Majd csak másodéves koromtól kezdett bennem valahogy bizseregni Nagy István. Akkor még nem igazán értettem, nem fértem túlságosan közel hozzá, hosszú éveknek kellett eltelni ahhoz, amíg rátaláltam, és Kádár Tibor volt az, aki felhívta rá a figyelmet, valósággal ránk kérdezett, az évfolyamra, hogy ti ismeritek-e Nagy Istvánt. Szomorúan be kellett valljuk: sajnos, nem... A múzeumokban is, egy-egy pasztelljét nem számítva, alig lehetett találni valamit, az is el volt rakva egy sarokban, nem beszéltek róla. Az ötvenes években nem ő volt az a divatos, menő művész. A szocialista realizmus dívott akkor, nem pedig a mélyrealizmus, ami Nagy Istvánt jellemezte. Még azt is elterjesztették akkoriban róla, hogy igazából csak egy dilettáns... Később viszont ennek a tömörsége és egyáltalán az a világ, amiből én indultam, mind-mind visszajött Nagy Istvánon keresztül... Fiatalon állandóan a szépet, a kellemeset kerestük, ő viszont durva, érdes, darabos volt. Nem az élet belső világát értékeltük, ami kivetíti belülről az igazi személyiséget. Később pedig megismertem Derkovitsot, Szőnyit és más expresszionistákat is... Harmadéves koromban készítettem egy frízet, amire Szőnyi Istvánnak a bukaresti Petőfi Házban látható bábolnai falfestményte ihletett. Ez a freskó nekem rettentően megtetszett, úgy, ahogy az egész meg volt fogalmazva, s a példán föllelkesedve, én is elkészítettem egy 12-szer 2 méteres Dózsa kompozíciót, van rajta vagy harminc valahány életnagyságú figura. Miklóssynak egy adott pillanatban nem volt már semmi érve, és csak annyit szólt, hogy “kérem, maga Aba Novákot megnézegette-e?” „Ne tessék haragudni, tanár úr, fogalmam sincs, ki az az Aba Novák, most hallom először életemben...” “Na jó, akkor hozok magának egy albumot, de csak magának, és dugja el, mert olyasmik vannak benne, amit nem szabad ma nézegetni”... Tényleg, voltak benne holmi történelmi jelenetek is Horthyval, de a lényeg nem az volt, hanem hogy döbbenten vettem tudomásul Aba Novák létezését, meg azt, hogy valahonnan valami olyasmi jött elő, ami egy nagy művésszel közös...

- Én tehát teljesen más irányba indultam el kezdetben ahhoz, hogy aztán megérkezzek saját magamhoz. Harmadéven ráadásul még át is akartam menni Kolozsvárról Bukarestbe, a monumentális festészetre, de aztán Miklóssy határozottan a sarkára állt volt és nem engedett el. Azt mondta, inkább tanuljam meg a mesterséget becsületesen, mert monumentális festő még lehet belőlem egyetem nélkül is... “Képzelje, azt mondja, Aba Nováknak még egyeteme se volt... és nézze meg, mit csinált...” Ezzel aztán leszerelt...

(Folytatom)

Illusztráció: Aurel Ciupe citromos csendélete

Nincsenek megjegyzések: