 |
| Ma reggelre ismét lehavazott... |
Mondjuk, ehhez istenadta joga van, hiszen bár az ültetvény eszmeileg az enyém, a tettreváltás a kezdet kezdetétől az ő kezéhez tapadt. Annyira otthonos, bejáratos ő a növényvilágba, hogy én még csak a szerszámokat sem vagyok méltó utána cipelni.
Azt is mondta ugyanakkor, hogy tiszteletben tartja szándékomat, amivel fotográfiákkal dokumentálnám a palánták növekedését, ezért pár nap haladékot még ad a paprikáknak, de értsem meg, hogy ekkora sűrűségben semmire se mennének, csak kínkeserv lenne az életük.
Persze, én megértettem, ezért inkább most ő sóhajtozik a rá váró kegyetlen feladat miatt és én vigasztalom. És kissé visszásnak érzem ezt a mi játékunkat, mert úgy tűnik, hogy kísérletünkkel teremtő istent akarunk mímelni, aki beleszólhat a természet rendjébe. Éjszaka óta sűrűn hull odakint a vizes hó, vattás fehérség és latyak körül az egész világ, a benti ablakpárkányon viszont, a szűrt tejfehér fényben az életnek bókol a paprikanépség. Nem tudják, hogy pár nap múlva pusztulniuk kell. Mert mi, hogy értelmet adjunk néhány óránknak, eljátszadozunk a sorsukkal, az életükkel. Ez az, ami egyáltalán nem istenekhez méltó viselkedés.
De hát a kocka már el van vetve...
 |
| 20011. február 19, reggel: az ültetvény mit sem tud a rá váró sorscsapásról |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése