2011. június 5., vasárnap

Erdélyi és csángó költészet: KIRÁLY ERNŐ

Király Ernő (sz. 1938, Sóvárad), iskoláit szülőfalujában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte.  Kései első kötetének versei kapcsán írja Balázs Imre József a költőről: "Nevezzük egyszerűen spontaneitásnak azt, ami belőlük árad. E spontaneitás számtalan meglepetést, váratlan képi kapcsolást és nyelvi leleményt jelent. Most már csak a táj beszél, nem férünk bele beszédünkbe - mondja e késői első kötet szerzője." Verskötetei: Maradnék veled (Kriterion, 2006), Szénpálcanyomok (Művelődés, 2006), Hullámvasutazás (Művelődés, 2010).






LÓFUTTATÁS


Koronámért lovat vettem, 
Immár vágtatom utam 
Robogva hét határon túl, 
Átszelem időm, karcsú múltam, 
Lassan, hogy ne halljad lovam zaját 
Yvett, Yvett, Yvett...


Egy oda-vissza út sosem elunt 
Rejtvény, hogy mi lesz holnap 
Nem tudni, mit hoz az ostromállapot -
Őrültséget, feszült alázatot.


Kolozsvár, 2005. január




VALAHOL KOLOMPOLNAK


Nem szól mindenkinek a harang, 
Csak azoknak, akik lábon 
Maradtak, mint:


Lövés után a vad, 
Fagy után a venyige, 
Kín után fehér csönd,


Éhes fény nyelve, s a többi, 
S a többi goromba gondolat.


Kolozsvár, 2005. január




IGAZ-E


Biztos vagyok benne, 
hogy halhatatlan vagyok, 
azt is tudom, hogy es-
tére fekete 
varjúhúst eszem.


Ha reggelre mégis 
meghalok, megálmodom 
holnapi ebédem, 
igényes nem vagyok.


Ritkán fehér holló. 
Ritkán fehér krokodil. 
Ritkán fehér szamár. 
Ritkán fehér elefánt.


Minden olyan fekete. 


Kolozsvár, 2001. november 24.




VILÁGVÉGE


Dübörög az ég, 
csűrdöngölőt 
járnak.
Tűfokán áthú-
zott hamvadó 
villámfények. 
Kötetlen, 
görcsös szelek, 
nyikorgó kapuk, 
elfelejtett 
zsalugáterek.


Valahol egy fény 
engem keres.


Kolozsvár, 2002. október 15.




ELFELEJTETT ÜDVÖZLET


Tudom, hazavársz 
születésnapodra. 
Akik még vártak engem, 
belepusztultak. 
Sírjaikon nem nőtt fű, 
sem virág, csak panasz. 
Meghajolok sírjuk fölött, 
hogy megbocsássanak. 
Sebzett lelkemben 
patakként sírok. 
Ha valaki lát és megbocsát, az Én vagyok.


Kolozsvár, 2002. október 14.




HOL VOLTÁL?


Nem voltál ott 
te sem, ahol én. 
Ketten voltunk 
mozsárágyú 
pókhálós csövében. 
A halál meg én.


Kolozsvár, 2002. április 7.




BÚCSÚZÁS


Furcsa hallgatás 
uralkodik, váratlan 
nyugtalanság.


Semmi nem marasztal: 
Csönd, agárugatás, félho-
mály varázsa, a vén kútá-
gas, unott moha illata, 
patak fölé hajolt fák lomb-
fátyla, térden alvó kereszt, 
őseim gondolkodó homloka, 
az oltár, ahol megkereszteltek.


Megállt az idő, elhalt a mozgás, 
a tekintet, az emlék.


Az árnyék illata sem a régi, 
mindenütt ragyog a semmi.


Búcsúznék, ha fogadnátok. 


Kolozsvár, 2004. november 11.




KALMÁRKODÓK


Eltikkadva zsigereim közt
egy-egy szó után kapkodok
engedelmeskedem a
körülmények kényszerének
magam vagyok


önző barbár pókhálók
lepték el házamat
gyengeségemből fakadnak
cinkosuk vagyok
gyűlölettel letegeznek


hiába próbálom hárítani
zavarosnak vélt képeimet
mindig visszamerülök a
tudattalanba a kudarcba
a kalmárkodók keze közé


Kolozsvár, 2009. augusztus 15.





(SEMMI SEM TÖKÉLETES)


együgyű álmom 
képzelődés: rémek 
mozgólépcső a 
szemeteskocsi ma 
hamarább zakatol 
nem állítottam vissza 
az órát elveszítem a 
tudatosságot könnyebb-
séget - s ami még maradt 
az mind tökéletes?


2005. augusztus




DÖGLÖTTEK


A lovak lábon 
döglenek meg, 
sosem délben az 
égő Nap alatt, 
velük megy az 
árnyék, melyet 
megbántott a 
világosság, a 
zúgó csend foltja; 
kiszáradt a patak, 
elvesztette völgyét, 
s elnyúlik körü-
lötte a semmiség.


2005. november




IMBOLYGÁSOK


A múlté a szedett-vetett 
gyanú, mely 
körülvesz, mint


templomot 
a kőfal,
melyen tekergő 
fény virít.


Valami sürget,
ellenállhatatlan
lendület.


Tégy valamit 
sorsoddal, 
imbolygó tömeg.


2005. augusztus 1.




BALSORS


Csurom vizes minden
(mintha az ég is sírna) 
Kaszáló apám ingben
(zöld rozmaring-színben) 
Ordít a szegénysége
(fenőkőtok-zörrenésben) 
Kiült a kaszanyélre
(kegyetlenségképpen)
Hol az öröm-kimérő?
(az út csodához vezet-e?) 
Sorba állni! kitérő!
(varázsütés mezeje) 
Kinek mennyi jár észre
(óriásnyak ereje) 
Mérd ki Uram tetézve
(istennek könyörülete)


Apám előtt elfogy a szerencse. 


2002. június 1.




A KUTYÁM SZEMEI


Mi a francot 
látsz rajtam 
megint, hogy 
bambán kutatod 
arcom titkait?


A te dolgod az 
ugatás, farok-
csóválás, az örök 
helytállás, mint 
árboc a hajón.


Nem tudlak meg-
simogatni, mintha félnék, 
sem emlékből át-
emelni ragyogó 
őszi nyugalomba.


És akkor a lassú 
jóságod: a szemet 
hunyorító értelem, 
évszázadok hűsége 
szólal meg benned.


2004. szeptember 16. 




NYUGTALANSÁG


Átokként lóg a köd 
a kerti fákon. 
Rabláncán némán 
kutyánk mocorog. 
Már szólni sem 
merünk egymáshoz. 
Kegyetlen hideg szavunk 
Viharos-lőporos.


Titkot rejtünk minden 
almáriumfiókban.  
Hazaárulással senki  
ne vádoljon,
lóháton keltünk át 
minden hídon. 
Kövek lelkébe mártva 
tiszta kardunk.




GOMBASZEDŐK


győztesként 
ereszkedtek le 
a Bekecsről 
lábujjaitok közt 
kibuggyan a sár 
nehéz a tele kosár 
minden a vágy 
szintjén lebegő 
gyermekjáték 
kinek szemében hold 
kinek csillagok 
s ami kimarad 
belső száműzetés




VIRÁGHANGON


Változik a szín, a tér, 
éljük az új valóságot, 
vassisakban kékszemű 
farkasok, sárga violák, 
orchidea-hangok.


Egy más kor mezején 
büszke amarillisz, 
hazafias sarkantyúkon, 
virító ibolyák, huszárok 
titkos kardcsapások.


Megszólít a fü szaga, 
az írisz játékos magányossága, 
arcon fölreppent a kedv, 
gyöngyvirág, árvácska, 
szárnyas lovak nyargalása.


Őseink nyomát keressük tűvé 
tett világunkban, és mindent, 
ami múlandó - mint a 
pipacsok kalandvágyása, a 
levendula bizonytalansága.




ÍTÉLET ELŐTT


Odafent hidegen 
sötét az ég. 
Minden zavaros, 
otromba, silány.


Egy ilyen ítélkező 
napkezdet után, 
mondd,


mi jöhet még, 
egy furcsa suhogás, 
egy jajkiáltás, 
arany csillag hullása, 
egy mennyei kéz, 
melynek hatalmában 
bíztunk mindig.


Ki ítélte meg 
vétkeink súlyát.




HALANDÓK


Édesanyám földön hullámzó 
fény volt, a jótett és 
a szeretet mintaképe. 
Hamar könnyezett, mint 
tavaszkor a metszett venyige.


Máskor berepdeste az avart s 
búsmadár hangon dalolt. 
Beteges, borús szeme ha ránk 
ragyogott, lelke kinccsé változott. 
De belsejében mindig gyászolt.


Szerénységében nem hitt a 
szerencsében, mely néha feléje 
villogott. Vagy megaláztatott 
s csukott szemmel a csillagzónán 
átvonulva áhítattal imádkozott.


Két tenyerében a szíve tüze közt 
csak egy Istent szorongatott, aki 
a sóváradi templomban lakott. 
Sohasem hallott Héraklészről, 
a múzsákról, a Szentföld őseiről.


Édesanyám földön hullámzó fény volt.




ZACCBAN MÉLYEN


Kávéscsészém alján 
motoszkál arisztokrata 
szemed fénye, keresed a 
tökéletest a zaccban, 
a varázskulcs-erő 
titkos kattanását.


Rám nézel, hogy figyelem-e 
ujjaid mutogatását, 
mellyel körülgyalogolsz 
a fekete köríveken, 
belesóhajtasz mélyen a 
lejátszott tragédiákba.




HÓPELYHEK


Látod fehérben 
a tömegzuhanást, 
a fodros hópelyhek 
erőlködését, a tisztulást 
menyasszonyi fátyolban, 
fejedről lassú léptekben 
olvad a hó, ott marad 
a színe, s a lefolyó 
olvadásízű cseppek 
arcodon dideregnek, 
fényes ekével sáncot-
ráncot szántanak az 
arcod-nyakad terében, 
még nincs készen semmi, 
minden befejezetlen 
(zuhanó fekete) 
hópelyhek fehérben, 
tüzesvérű pitypalatty, 
meztelen lány a 
műjégen lírád 
húrjait pengeti.


Szerkesztette: Cseke Gábor

Nincsenek megjegyzések: