2011. június 26., vasárnap

Mit sugall a megsemmisítő tisztogatás logikája? (2)

(Válasz Dan Culcer levelére)



Kedves Dani!

Mindjárt az elején ki kell ábrándítsalak avégett, hogy egy percig se táplálj illúziókat irányomban. Leveledben ugyan oldalamba vágtad a sarkantyúdat, arra számítván, hogy a hatására majd nekilátok sarkosabban fogalmazni, meredekebben ellenkezni veled, s ezáltal a mi gyötrődésünk mindjárt párbajnak, bajvívásnak látszik, a nézők nagy-nagy gyönyörűségére. Csakhogy én elengedem a fülem mellett harcba hívó szavaidat, azon egyszerű oknál fogva, hogy az én célom és szándékom a megértés és a megértetés, nem pedig a szenvedély és az elszántság demonstratív hangoztatása. Érzésem szerint Te sem ilyen babérok után vágyol, csupán csak zavar az - gyanúsan hangzik? -, hogy túl sok mindenben egyetértünk, meredeken ellent mondva a körülöttünk csittegő-csattogó csatazajnak...

Máris leszögezem: magatartásomra az egyik legfőbb magyarázat az immár megváltoztathatatlan vérmérsékletem. Világéletemben a defenzív harcmodor híve voltam mindenféle játszmában. Úgy tapasztaltam, hogy a sarkosság, az élesség a vitában, élénkítő hatása mellett könnyen megtéveszti az embert, mert amellett, hogy indulati elemekkel terheli túl a konfrontációt, fölösleges szellemi varagabetűk labirintusába hajszolja bele. Ahhoz, hogy a Te offenzív, kezdeményező stílusú manírodhoz fürgébb és harciasabb partnert óhajtanál, teljes mértékben jogod van, de hát a sors másként osztotta ránk a szerepeket, s könnyen meglehet, bár első látásra talán nem érzékelhető, hogy a többség–kisebbség viszony mint bevallatlan tudatállapot, fű alatt, ha nem is tudatosan, az eszmecserénken is kiütközik. Amit Te kimondasz egyetlen szájmozdulattal, ugyanazt én magam nem egyszer több ízben is megforgatom magamban, mielőtt szavakba önteném, mert nem szeretnék fölösleges sebeket osztogatni.

Azt írod, hozakodjak elő mindenféle érvvel, valahányszor megütköznek véleményeink, gondolataink. Ebben valamivel könnyebben partner vagyok, csak éppen ne képzeld azt, hogy szavaidat, elképzeléseidet a kákán csomót kereső gyanakvásával mérlegelem. Valahányszor leveleidet olvasom, mindenek előtt az fordul meg a fejemben, hogy megértselek, hogy gondolataid, szándékaid gyökeréig eljussak (mint kíváncsi hajós a forrásokig...). Nem osztom álláspontodat azzal kapcsolatban, hogy mindenáron elébe kell mennünk provokátorainknak és akkora zajt csapjunk, hogy az ősök is felébredjenek tőle. A hiteltelen alakok akaratlan sztárolása azzal kezdődik, hogy méltónak találjuk őket a vitára, az ütköztetésre. Véleményem szerint mi magunknak kell elsősorban hiteleseknek lennünk és ezáltal híveket szereznünk álláspontunknak. Persze, beszéljük meg a történteket, de mert Te helyettem is minden oldalról kielemezted az illető lehetséges személyiségét, bevallott és rejtett száéndékait, gesztusainak következményeit, nekem szinte már nem is kell hozzátennem semmit.

Ha csak azt nem, azt pedig nagyon határozottan és ismételten, hogy az ilyen fickóknál sokkal jobban érdekelnek azok, akikre minden időkben - akár példa gyanánt, akár szövetségesi minőségben - számítani lehet. Túl egyszerű és némileg perverz dolog lenne részünkről, ha a pozitív példa végett minden esetben magunkra mutogatnánk s nem keresnénk meg környezetünkben, közeli és távolabbi történelmünkben azokat a személyiségeket, akikkel magunk is szívesen elbeszélgetnénk-elvitatkozgatnánk közös dolgainkról, gondjainkról, félelmeinkről, bízvást bízván abban, hogy megértésre találunk. A nagy történelmi példákon végigtekintve, gondolom, neked is feltűnt, hogy a megértés és a megegyezések kulcsemberei vagy éppen szürke eminenciásai többségükben kettős-hármas vagy akár többszörös kötődésű személyiségek, akik génjeiben ott rejlik, sajátos egységben, kitörölhetetlenül a történelem minden viszontagsága - az is, ami elválasztja, meg ami közelíti is egyben az embereket. Meggyőződésem, hogy az ilyen példákból kellene kiemelnünk nemzeti hőseinket is, anélkül, hogy megtagadnánk, mellőznénk azokat, akik a társadalmi fejlődés egy bizonyos szakaszában a kimondott nemzeti érdekek hordozóivá lettek. Teszem e kijelentésemet annak dacára, hogy tudva tudom: sem a román közvélemény, sem saját nemzettársaim nem osztják álláspontomat, mert ha hősök után kell néznünk, akkor igenis, szerintük válasszunk tősgyökeres, egy tömbből faragott, nem kompromisszumra hajló, merészen harcba hívó és vezető embereket, akik inkább törnek, mint hajlanak... Ebből az eszményből születtek világszerte azok a hősi gesztusok, melyek huszadik század végi kifejezője a kubai forradalom "patria o muerte" jól hangzó, csupa pátosz jelszava, amellyel Che Guevarának magát az ENSZ-t is sikerült lenyűgöznie - ideig-óráig.

Persze, hogy az embernek el kell döntenie, mégpedig szabadon, végül is milyen identitásában érzi a legigazabbul otthonosan magát. Sokan nem hisznek a kettős vagy többszörös identitású emberekben, szomorú történelmi tapasztalatokra hivatkozva. Ilyen szempontból az én felfogásom eleve a vesztes, az árnyékos oldalra sodor engem nemzettársaim előtt is, mert hogy nem tudok sarkított esetben sem kizárólagossá válni. Egyik leveledben megrázó és nekem százszázalékosan őszintének tetsző, zárójeles tépelődésedet osztod meg velem azzal kapcsolatban, hogy empátiád folytán a mások megértését erkölcsi parancsként könyveled el, amiért aztán ilyesmit gondolnak rólad:

"Talán egy újfajta, Stockholm-szindrómában szenvedek. Hatalmában tart a potenciális vagy a valós ellenfél iránti rokonszenv, a velük való cinkosság. Vagy pedig, mindkét részről fizetett hangadónak, ügynöknek, spionnak tartanak. Meglehet, hogy ezek mind én vagyok, s készen állok elveszteni a lelkemet, az identitásomat. Vajon a Másik megértésének a betege lennék? Hogy megnyugtassalak, kijelentem, hogy ha kell, készen állok fegyvert ragadni Máramaros függetlensége és az én kivándorolt erdélyi román identitásom védelmére!"

Miért védekezel énelőttem, Barátom? Hiszen én egy pillanatig sem vádolnálak ilyesmivel. Meg aztán ama bizonyos Stockholm-szindróma is olyan, hogy csak azért tűnik olyan félelmetesen gyanúsnak, mert a pszichológusok mindig gondoskodnak arról, hogy az élet hétköznapi, természetes eseményeire, jelenségeire ráhúzzák a maguk tudományos kényszerzubbonyát. Mi sem természetesebb annál, hogy az egymásra utalt, akár kényszerűségből összezárt emberekben, még ha alá és fölérendeltségi viszonyban is állnak, a testközeli megismerés folytán megnő a másság elfogadási készsége, az empátia-szint; ezért lehet sikeresen gyűlölködést szítani olyan emberek között, akik nagy távolságra vannak egymástól, esetleg sose is látták egymást, csak a beléjük kódolt, irányított üzenetre kell hallgatniuk. Én nem félek attól, hogy mindenféle szindrómák alá sorolnak be, s azt is bevallom, ha már említetted, hogy a magam részéről egyáltalán nem állok készen fegyvert ragadni ilyen-olyan formában megfogalmazott "ügyek" miatt. Az értékskatulyák megfelelő helyén erre azt a cédulát szokás ragasztani, hogy gyávaság, de ha az történetesen az ember identitásának, személyiségének egyik meghatározott része, akkor nincs miért megbújni a trendek mögött.

Sokkal jobban foglalkoztatnak azok az életutak s a belőlük fakadó tanulságok, mint amilyen az albisi dr. Barabás Béláé, akiről bevallom, életem 69 éve alatt egyáltalán nem hallottam s csak nemrég fedeztem föl a magam számára - de azzal, hogy most a vele kapcsolatos élményemet és gondolataimat itt szóvá teszem, mások figyelmébe is melegen ajánlom -, pedig szinte élete végéig (1855-1929 között élt) kisebbségi identitásáért kiálló közéleti ember volt, politikus és újságíró egy személyben. Emlékirataim című visszatekintése (Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet, I. Lányi) saját kiadásban jelent meg, s az azóta eltelt közel száz esztendő többszörösen értékessé tette, megnemesítette nem csupán a benne foglalt élettapasztalatot, hanem azt a politikusi-közemberi bölcsességet, amivel rendkívül nehéz időkben - éppen a trianoni trauma első éveiben - mert és tudott aktív, identitását és kisebbségi sorsát vállaló erdélyi magyarnak lenni, bár könnyen lehetett volna belőle Budapesten szánni való erdélyi menekült, mint oly sokan azokban a zűrzavaros állapotokban.




Félő, hogy ha nem állok elő konkrétumokkal, akkor jellemzésem kimerül a szuperlatívuszokban, márpedig albisi Barabás Béla életútja mindenek előtt tettekkel van kikövezve. Aradi gyökereivel, elkötelezett vezetője lesz a Függetlenségi és 48-as Párt helyi szervezetének, 1906-ban a magyar delegáció elnöke a közös osztrák-magyar kormányalakulatban, huszonhat éven át országgyűlési képviselő, 1917-ben pedig Arad megye főispánja. Még a trianoni döntés előtt félreállítják, ám közéleti elkötelezettségében akkor sem ismer szünetet: 1920-tól az Országos Magyar Párt egyik vezetője, 1926-tól a bukaresti parlament szenátora. Közben újságíróként is jeleskedik, az Arad és Vidéke főszerkesztője. Politikai meggyőződését a negyvennyolcas szellemből merítette: pár évvel a szabadságharc leverése után születik, s az elbukott forradalom városa iránti felelősség élete végéig elkíséri. De ez nem gátolja meg abban, hogy ne folytasson díszebéd közbeni vitát Ferenc József császárral, aki később is igényli és elvárja tőle a nyílt gondolatcserét. Tagja annak a hivatalos kormányküldöttségnek, amely Kossuth földi maradványait hazahozza Turinból. Ha jól meggondoljuk, minden oka megvolna arra, hogy rebellis magyarként szálljon szembe az Erdélyt hatalmába kerítő új uralommal, vagy maga is a passzív rezisztencia útjára lépjen. De éppen az új, a szokatlan helyzetben mutatkozik meg igazából politikai tisztánlátása; ez az az időszak, amikor a leginkább hasznára lehet nemzettársainak.

Példaértékűnek találom helyzetelemző józanságát, aminek következtében - hosszas kérvényezések és tárgyalások, román személyi kapcsolataira épített lobbizások árán - sikerül odahatnia, hogy az aradi Szabadság szoboregyüttes ne essen azonnal a felfokozott többségi nemzeti hangulat áldozatául, s bár lebontva, félreállítva, de a helyreállítás reményével vészelhesse át a következő évtizedeket. Az alábbiakban inkább őt idézném, hiszen érvelésében, gondolatmenetében megtaláljuk mindazt, ami egy elfogulatlan, bölcs politikus eszköztárába illik: az empátiát, a mások tiszteletét, a saját igazunk melletti érvelés higgadtságát és tárgyszerűségét. Az aradi szoborcsoport sorsát képes egy tágabb, térségi tendenciába ágyazva láttatni és értelmezni, s ebből merít erőt ahhoz is, hogy megmentésük érdekében elérje azt a maximumot, ami abban a bonyolult politikai konstellációban elérhető.

"Az utódállamok tényleges uralma az elcsatolt területek felett hamarább következett be, mint a békeszerződések ratifikálása s elfogadása. Ez okozta, hogy a diadalmámorba került sovinizmus elragadta a tömegszenvedélyeket s nem csak egyszerre, de nem válogatott eszközökkel is igyekezett mindent megváltoztatni, ami nem volt ínyére vagy útjába került. Ez aztán olyan cselekedeteket produkált, amelyeken nem csak a művelt nyugat közvéleménye háborodott fel, de megütődött ugyanazon népnek józan és komoly többsége is, amelynek felelőtlen elemei az oktalan rombolásokat meggondolatlanul elvégezték. Ezt sajnos bizonyítja a pozsonyi Mária Terézia márványszobrának barbár szétrombolása olyképpen, hogy nehéz kalapácsokkal darabokra törték Fadrusz János páratlan művészi alkotását."

Barabás Béla szerint a romániai magyar történelmi emlékekhez való negatív viszonyulás jóval civilizáltabb volt más utódállamokénál. Példái között szerepel a segesvári Petőfi szobor, illetve a kolozsvári Mátyás szobor, de melléjük sorolja az aradi műemlékeket is, mint a Kossuth emlékszobor és a tizenhárom vértanú emlékszobra is. Meglehet, hogy e véleményéért az egykori főispánt ma akár pecsovicssággal is lehetne vádolni, hiszen megállapításai meredeken eltérnek a korról szóló bevett diskurzustól, de olvassunk csak tovább:

"Nem tartom magamat hivatottnak arra, hogy a történtek után ma is vitatkozzam a szobrok eltávolításának ténye felett, mert... ez a kérdés nem csak magyar szemüvegen keresztül, de a román nemzeti gondolkodás s a román politikai közvélemény szempontjából is ítélendő meg. A tény az, hogy a szobrok le vannak bontva s már több mint három és fél év óta úgy vannak elraktározva, hogy azok bármikor elszállíthatók s az újabban kijelölhető magyar területen elhelyezhetők és felállíthatók legyenek."

Az emlékirat A vándorló aradi szobrok című fejezete pontosan arról a hosszas, több lépcsős szívós küzdelemről szól, amelyet jobbára a szerző vívott - először azért, hogy az 1919-es román bevonulásnak a Szabadság emlékmű ne lehessen egyik első, demonstratív áldozata, ahogyan azt egyesek azon melegében máris kivitelezték volna. Sok-sok kilincselés, érvelés, meggyőző munka után Romul Velicu prefektust sikerült is rávennie, hogy az utasításba adja: a lebontásnak úgy kell megtörténnie, hogy "minden nemzetiségű érzület megsértése kikerültessék", hogy "ezen lebontott és rendben eltávolított szobrok megőriztessenek az esetre, amennyiben a magyar kormány vagy más érdekelt igényt tartana a szobrokhoz, azok átadhatók legyenek." További lépésként Barabás Béla azért fáradozott, hogy a magyar kormánynál kieszközölje a szobor átvételét - ha már bontják, akkor már szállítsák is, jó körülmények között. Külön kalandregénybe illő az a diplomatikus időhúzás, amiben a román prefektus is a magyar politikus partnere volt: miközben a szobrokkal kapcsolatos tárgyalások rendre léket kapnak, sikerül a bontás időpontját is mindegyre "átütemezni" azzal a jelszóval, hogy "akinek ideje van, élete van".

Külön is alapos tanulmányozást érdemel az emlékiratban idézett beadványok felépítése és megszövegezése, az érvelés lényegre törő volta, a bizonyítékok precizitása, a kérések pontos indoklása és megfogalmazása. A kancelláriai stíltekervény, cirkalmasság ez esetben csak annyira van jelen, amennyire az hozzá tartozik a műfajhoz, a lényeg mindig az, hogy egy ilyen dokumentumból megismerhető és átlátható legyen a kérdéses ügy egésze, valamennyi leágazásával és összefüggésével.

Mesterien érvel Barabás Béla egyik beadványa a mellett, miért nem illetékes Arad városa kizárólagosan dönteni a szobor sorsáról: az ugyanis nem a város, hanem az ország lakosságának magánpénzéből épült, amit tételesen és pontról pontra bizonyít is; az adományozók és az építők csak Aradra bízták annak gondozását és megőrzését. De arról sem feledkezik meg, hogy rámutasson: hamis kifogás a szoborra fogni, hogy az sértené a román hatalom és közhangulat érzékenységét, hiszen történelmi tény, hogy "az adakozók között igen sok a román, míg Magyarország előkelői, nagyurai, főispánjai, főrendjei hypperlojalitási érzelmektől telítve, igen sokan tartózkodtak az adakozástól, addig a román népnek számos tagja szívesen áldozott e célra." Miután adatokkal támasztja alá a román többségű megyék és helységek lényeges anyagi hozzájárulását, hozzáteszi: "ezen román többségű vármegyékben a törvényhatósági bizottság tagjai között igen sok a román, akik bizonyára megtagadták volna anyagi hozzájárulásukat, ha a felemelendő szobornak csak egy kissé is románellenes tendenciát tulajdonítottak volna... A román forintok és krajcárok bizonyára nem azon gondolattal lettek kísérve, hogy az emlékmű bármikor és bárki által leromboltassék, mert ami szent volt az akkor is élt és akkor adakozó román testvéreink előtt, szent kell hogy legyen az ő derék utódaik szemei előtt is."

Azt mondom, ne rekedjünk meg ennél az esetnél, amit azért tartok vitánkhoz illőnek, mert megmutatja, hogy politikailag zavaros, súlyos időkben is lehetett - mert kellett – higgadtan, árnyaltan és konstruktív módon gondolkozni, mind magyar, mind román részről is, olyan ellentmondásos kérdésekről, melyek az 1848-49-es szabadságharchoz kapcsolódnak s amelyek ma is borzolni képesek a nemzeti érzékenységet. A jelenkori provokátoroknak azért van most is tömegsikerük, mert a pozitív kapcsolatépítés tényei és folytonossága helyett az ők hangulat- és botránykeltéseivel foglalkozunk.

Egyetértek veled: következő alkalomra valóban össze kellene állítanunk konvergens és divergens érdekeink minél részletesebb, azonnali és távlati lajstromát. Nem lesz egyszerű feladat, de kidolgozásának folyamatában olyan részigazságokra bukkanhatunk, melyek a nagy gondolatok görgetése és dagasztása közben mostanig elkerülhették a figyelmünket. Mind az aggasztó nemzetközi konjunktúra és a beuniózott, ám ennek dacára egymásra acsargó közép-európai viszonyrendszer, mind a belviszályok felkavart salakja és szennye megkövetelik tőlünk, hogy továbbra is igyekezzünk az eszünknél lenni.

Barátsággal:
Cseke Gábor

Nincsenek megjegyzések: