2011. augusztus 1., hétfő

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (2): A zakatolás volt a csend

Sokszor és sokféleképpen laktam a vasút mellett. Vagy éppen a közelében. (S amikor történetesen nem, akkor is hogy vágytam az utazást!) 


Történt, hogy a házunk és a vasút között maga a kolozsvári Rákóczy-hegy állt falat. De nekem elég volt egy pár perces hegynek föl iramodás, hogy a meredek, agyagos ösvényeken a gerincre jutva lenézzek a Nádas-patak völgyébe, a vasúti műhelyek és az azokon túli állomás felé, a Nagyvárad felé igyekvő töltésre, amelyen a játékvonat nagyságú szerelvények a nap majd minden szakában, órájában hol egyik, hol a másik irányban húzták maguk után a csíkot.


Jó volt lihegve-fújtatva elnézni ilyenkor ezt a sokfajta vonulást, számolgatni a vagonokat, amelynek során olykor az ötvenen is túl jutottam, s a tehervonatnak akkor sem látszott a vége...


Volt aztán életemnek egy igen hosszú szakasza - majdnem harminc esztendő! -, amelyről elmondhatom, hogy valahányszor otthon tartózkodtam, hallottam a házunk mellett kanyargó három pár sínen minden irányban elrobogó vagy eldöcögő, legváltozatosabb vasúti szerelvények zaját. Sőt, gyakran előfordult, hogy tilosra állítva a pálya mellett álló váltó szemaforját - ablakunkból éppen oda lehetett látni -, meghatározatlan ideig, nem egyszer egy órán át is hallottam a kényszerű veszteglésre ítélt, éppen odaérkező vonat türelmetlen fújtatását, prüszkölését. Mintha a szerelvény elé kötött mozdony sokezer tüzes lóként kapálná a földet türelmetlenségében és azt kérdezné nagy berzenkedve: mikor mehetek utamra?


Kolozsvári vasúti fűtőház, a fordítókoronggal
Csakhogy a piros fény tilos jelzését minden vasutasnak szigorúan be kell tartania, s csak majd ha a diszpécser-szolgálattól egy kapcsolóval zöldre váltják a sínek melletti jelzőlámpát, akkor folytathatja útját a kényszerűségből megszelidült szerelvény.


Azokban az évtizedekben az éjszakai álom zajaiba kötelezően beletartozott az összes, éjjel az ablakunk alatt áthaladó szerelvény zakatája. És ez a zakatolás voltaképpen a csendet jelentette számomra. Olyannyira, hogy valahányszor idegenbe utaztam s ideiglenes szállásomnak történetesen nélkülöznie kellett a vasút közelségét, a vonatzaj hiánya a fülemben sivító, dübörögve lüktető csendet eredményezett, amelyben még a párnahuzat sustorgása is olyan érdesen hallatszott, hogy órákon át nem tudtam aludni, s a kimaradó füttyök után hallgatóztam...

1 megjegyzés:

AZH - photographer in írta...

Köszi az emlékezést...

Gyerekkorunk pályaudvarainak a romantikáját a peronjegy nélküli utas(ki)kísérőket vadászó ellenőrök sem tudták elrontani. Minden kisfiú mozdonyvezető akart lenni.

Mikor szűnt meg a peronjegy (Kváron), és miért hívták Repülőhídnak a sínek fölött átvezető hídat?

Zs