2011. szeptember 16., péntek

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (23): Kazánban a gőz


Pusztai Péter grafikája

Bakterben akkora volt a feladattudat, hogy a történtek dacára se hagyta magát eltéríteni eredeti céljától. Most láthattam igazán rajta, hogy nem szabadulok tőle egykönnyen, amennyiben megpróbálok kibújni a közösen vállalt feladat alól. Minden váratlan közjáték ugyanis azzal a kockázattal járt, hogy beszélgetéseink óhatatlanul mellékvágányokra tévednek, elcsatangolnak, s ember legyen a talpán, aki képes majd visszaterelni őket az eredeti csapásra.


Bakter Bálint viszont igazi pásztortípus volt. Nem kérdeztem tőle, de úgy sejtem, hogy gyermekkorában csöppet sem volt tőle idegen az állatokkal való ősi foglalatosság, s az akkor nyert tapasztalatok hozzásegítették ahhoz, hogy semmi se kerülje el a figyelmét, ami a közvetlen közelébe kerül. Most például azzal kapcsol vissza a versemlékezéshez, hogy minden teketória nélkül rákérdez:


- Történt valami köztetek, mármint családilag, az utazás előtt, amiért ilyen szófukar lett az a vers, az Indulás előtt?


- Ezt honnan veszed? - kérdezek vissza, de ezzel csak az időt húzom. Hiszen én magam voltam az, aki nem is egyszer az értésére adtam, hogy verseim gyökerei szinte minden – ha nem minden! - esetben a valóság talajából nőttek ki, ahogy az szerintem egészen természetes is. Legalábbis esetemben...


- Igen, történt... Az egész élet egy nagy történés... Mondtam volt, hogy életünk megállapodásával együtt kiderült, hogy én magam nem igazán tudok lépést tartani azokkal az elvárásokkal, amiket a családi élet támasztott irányomban. Amikor nagyon kényelmetlenek voltak a számomra, egyszerűen leráztam őket magamról, ahogy mondják, mint kutya a vizet. Igyekeztem volna, de azt hiszem, nem a legjobb apa és élettárs voltam, ezt legalább most bevallhatom... És emiatt életünk továbbra is olyan rögtönzött, kényszermegoldásokkal tűzdelt, ideges és beláthatatlan lett, mint azelőtt...


- Jó, de most már konkréten is rátérhetnénk...


- Kérlek, most jön a konkrétum... Nyár volt, rettenetes katlan a város, a gyerekek kicsik, nyűgösek, falun, a Mámiéknál jobban ellennének, s egy-két hétre anyjuk is tehermentesítődne. Elvittük hát őket Erdélybe, azzal, hogy hamarosan feleségem is utánuk utazik... Csakhogy ez a változás nem hozott közelebb bennünket, mert az életünk ugyanúgy folyt tovább – éppen csak gyermekek nélkül -, mint azelőtt. Nem maradt idő és erő a dolgok kibeszélésére, miközben gyűlt bennünk a változásra, a változtatásra vonatkozó igény. Az a pár, magunkban töltött hét ahelyett, hogy gyümölcsözött volna, elúszott, odalett, és erre akkor döbbentem rá, amikor kimentünk az állomásra, hogy feleségem a gyerekekhez utazzon. Ez a sajgó, gyógyíthatatlan veszteségérzet, kudarcélmény sűrítődött az említett versbe, amely objektíven, tárgyszerűen, érzelemmentesen megpróbálja leírni a kommunikáció csődjét két ember között, akik éppen búcsúznak, mert mindjárt indul a vonat, a menetrenddel nem lehet cicázni, azt nem lehet kijátszani, ha valamit tisztázni akarunk egymás között, azt indulás előtt kell elmondani, a még hátralévő időben, de az elodázott dolgokra nincs tekintettel a vasút fegyelme, az öt perc az igenis, öt perc, nem több és nem kevesebb, és ha az életünk tisztázása nem fér bele egy ennyi időbe, akkor nem marad más, mint a hallgatás, a bennünk rekedt, kimondatlan, de annál jobban feszítő fájdalmas, kimondhatatlan ragaszkodással, amit akár taszításként is lehet értelmezni, éppen mert néma, hangtalan és a feszültségnek ugyanannak a palástja mögé rejtőzik...


- Ha neked ez konkrétum volt, akkor azt mondom, maradjunk inkább a vers szövegének kézzelfoghatóságánál. Meggyőztél, elfogadom, hogy egy lecsupaszított, még oly kopár szöveget is be lehet tudni alkotásnak, jóval inkább, mint a köréje szőtt mindenféle magyarázkodást és gondolati hínárt...


Na, ezzel viszont nagyon megsértett ez a Bakter. Kifakadtam:


- Arról volt szó, hogy beszélgetünk, te kérdezel s én válaszolok. De ha nincs ínyedre a válaszom...


- Nem a válaszról van itt szó, hanem a versről. Arról, amit épp úgy könyörtelenül elvitt a vonat, mint bármilyen érzelmi konfliktus feloldásának lehetőségét. A vers meghalt azáltal, mert fennmaradt az elrobogó vonaton, de azt is látnunk kell, hogy ezáltal egyben meg is menekült, mert csak az életben halt meg. Minden, ami azon inneni és túli, ma is ott lüktet, feszül az Indulás előtt-ben...


- Mint mozdonykazánban a gőz? - húztam el a számat.


- Például...

Nincsenek megjegyzések: