2011. október 18., kedd

Még mindig arról a fránya díjról...



* Nagy József: ELLENLAUDÁCIÓ
Magánlevél
2011. október 17.


Ha van ellentengernagy, miért ne lehetne ellen-laudáció? Tudnivaló, hogy az ellentengernagy majdnem olyan fontos, mint a tengernagy; ő az ellenkező oldalon – azaz hátul – irányítja a flottát, angolul ezért „hátsó” admirális, rear-admiral. A mi térségünkben általában contra-admirális, ahogy az osztrák-magyar hadiflottánál is az volt. (A vitéz és nagybányai egyébként egy ranggal följebb sorolt, ő a háború végén már altengernagy volt, vice-admirális. Bár később inkább fehér lovon közlekedett, nem hadihajón.) Tehát eme laudációm nem Cseke Gábor ellen van – éppen ellenkezőleg: érte… Ez egy - végéről indított, de ugyanolyan tisztelettel megírt – szerény méltatás.
Hetvenkedő barátomat – akit a jóisten éltessen sokáig jó egészségben – jó húsz éve ismerem, azaz „dolgos” életünk jó egyharmada valamilyen módon fedte egymást. Korábban rengeteg (nyomtatott) újságcikkét és több könyvét forgattam élvezettel, újabban - bloggerségének kibontakozása óta érdeklődésem felfokozódott (s ha számos blogja közül valamelyik akár csak néhány napig is szünetelni látszik, már hiányérzetem támad). Érettebb kori aktivitása nem valami viagrásított kényszeres cselekvés – úgy tűnik, a múzsa a csíkszeredai nyugalomban jobban ráért e sokat tapasztalt férfiúval incselkedni.
Talán az kötött össze bennünket – nagyképűség: talán azért kötődöm hozzá, azért fogadtam el szerkesztőnek, kollégának és barátnak; azért fogadtam meg bölcs vagy csupán szakmailag megalapozott tanácsait, mert nem tapasztaltam benne - sem személyében sem írásaiban - álságosságot, kétszínűséget, önfényezést, kárörömöt.  Hozzá hasonlóan én is vállaltam feladatokat, s azokat igyekeztem becsülettel végrehajtani – és később én sem éreztem a legkisebb szükségét se annak, hogy életemből bármit megtagadjak, kiretusáljak, banalizáljak; vagy hogy tetteimért – bármelyikért – vezekeljek. Az élet úgy hozta, hogy meg kellett tennem – megtettem. Sosem voltam ellenálló, még csak ellenzéki sem aktív életemben. Most már, „nyuggerként” teljesen szabadon lehetnék bárki és bármi (de ez már senkit sem érdekel, engem sem). Így aztán magam sem váltam ellentmondásos személyiséggé (és arra se kényszerültem, hogy a sört pótcselekvésként igyam, ne pedig azért, mert kedvelem).
Ha azt mondom, hogy hosszú időn keresztül magam is kényszerből űztem azt, amit tulajdonképpen nagyon szeretek csinálni, ez nem epigonság (és nem is a rossz férjek álságos macsó dumája az otthoni kötelező gyakorlatokról). Több dolgok vannak földön és égen  (ó, Horatio), melyet nem lehet – sosem is lehetett – kényszermentesen, teljesen szabadon „űzni”. A magam életéből ilyen volt a kezdeti tanárságtól a tolmácsoláson vagy a hírszerkesztésen keresztül a diplomáciáig minden – a fentebb kifejtett elv gyakorlatilag minden közszolgára egyaránt vonatkozik. Fegyelmezettség, odafigyelés, önkontroll, együttműködés, becsületesség kell e munkák ellátásához – és a szakmai alázaton túlmenően a mindenkori vezetés (az „irányvonal”) elfogadása.
Amiért Gábort (és még néhány barátomat) irigylem, az, hogy mindenkori munkája feltételezte az alkotást, az írást - ami kezdettől lételeme volt. Nálam ez megmaradt dilettáns szinten; a jó értelemben; az olasz dilettante alapjelentése: olyan személy, aki valami nagyon szeret csinálni – vagyis nem minőséget, csupán hozzáállást jelöl; vagyis: semmi szégyellnivaló nincs benne). Egy diplomata leginkább jelentéseket ír, nem verseket vagy újságcikkeket. (Illetve, ez utóbbiakat csak „szabadidejében”, ha van hozzá még ereje és főként tehetsége.) Míg Gáborban tényleg nehéz szétválasztani az újságírót, szerkesztőt az írótól, költőtől, no meg ádáz bloggertől, addig egy közszolga a „hobbijától” majdnem olyan könnyedén elválik, mint tojásfehérje a sárgájától. És ezt nem csupán a sárga irigység mondatja velem. Irigységem amúgy is pozitív érzelem: örülök, hogy neki sikerült és nem gondolom, hogy nekem azért nem jött össze sok minden, mert másoknak sikeredett…
Parafrazeálva és kifordítva kissé egy rákényszerített (?) ars poétikát: a gondolat szabadsága azonos az élet szabadságával - az ember addig érezheti magát szabadnak, míg szabadságát mások is elfogadják sárga irigység nélkül, jóleső kollegiális örömmel. Mely örömmel ismételten küldöm jókívánságaimat a kerek évfordulón, még ha erről ő maga így írt is nekem: „Azt hittem, ez az LXX olyan nagy vaszizdasz. De hát nem. Akár egy szokványos péntek. Vagy mégsem? A következő napok majd megsúgják.”
Sok ilyen súgós napot kívánok még, erőben-egészségben! Hogy tudjad sokáig (hátulról is) irányítani impozáns blog-flottádat !


Nándi 


* Népújság: Írók díjazása Székelyudvarhelyen
OKTÓBER 14, 2011 


Hagyományaihoz híven ismét kiosztja díjait az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). Lőrincz György, az alapítvány elnökének tájékoztatása szerint a díjátadó ünnepségre ma este 7 órától kerül sor a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal Szent István Termében.


A rendezvény ünnepi műsorát a Palló Imre Művészeti Líecum diákjai adják. Köszöntőt Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke mond. A Debüt-díjat Potoczky László kapja. Az ifjú prózaíró elsők között a Múzsában jutott közlési lehetőséghez. Laudációját Fekete Vincétől hallhatják. Két EMIA-díjat osztanak ki, Cseke Gábor és Molnos Lajos a kitüntetett. Laudáló Zsidó Ferenc illetve Gálfalvi György. Hídverő-díjjal jutalmazzák dr. Láng Gusztáv irodalomtörténészt. Laudációt mond Kántor Lajos. Életmű-díjas Szilágyi István. Munkásságát Fekete Vince laudálja.




* MTI: Átadták az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjait
Garzó Ferenc, az MTI tudósítója jelenti:
Bukarest, 2011. október 16., vasárnap (MTI) - Székelyudvarhelyen a hétvégén megrendezték az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségét.


A polgármesteri hivatal Szent István termében tartott ünnepség keretében az idei Debüt-díjat a csíkszeredai Potozky Lászlónak ítélte az alapítvány kuratóriuma, míg az Életműdíjat Szilágyi István kapta. A kitüntetettek munkásságát Fekete Vince költő, műfordító, szerkesztő méltatta.
Az EMIA-díjat Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfordító vehette át. Laudációt mondott Zsidó Ferenc író, újságíró és Gálfalvi György irodalomtörténész.
A Hídverő-díjat a neves irodalomtörténész és kritikus, Láng Gusztáv irodalomtörténész kapta. Ebben az elismerésben azok részesülnek, akik külföldön segítik elő az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését. Az idén 75 éves irodalmi személyiség életművét Kántor Lajos irodalom- és művészetkritikus méltatta.
A díjátadón közreműködtek a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatta.
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány célja az írói szolidaritás erősítése, a kiemelkedő alkotói munka elismerése, pályázatok meghirdetése, író-olvasó találkozók szervezése. A díjátadásra minden év október második hetében kerül sor, egyúttal bejelentik az előző évben meghirdetett pályázatok eredményét is.
kgf \ pag
MTI 2011. október 16., vasárnap 15:33




* Krónika, Szabadság, ÚMSZ: Átadták az EMIA díjait
2011. október 17.
|
Székelyudvarhelyen a hétvégén megrendezték az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségét. A polgármesteri hivatal Szent István termében tartott ünnepség keretében az idei Debüt-díjat a csíkszeredai Potozky Lászlónak ítélte az alapítvány kuratóriuma, míg az Életműdíjat Szilágyi István író kapta. A kitüntetettek munkásságát Fekete Vince költő, műfordító, szerkesztő méltatta.
Az EMIA-díjat Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfordító vehette át. Laudációt mondott Zsidó Ferenc író, újságíró és Gálfalvi György irodalomtörténész. A Hídverő-díjat a neves irodalomtörténész és kritikus, Láng Gusztáv irodalomtörténész kapta. Ebben az elismerésben azok részesülnek, akik külföldön segítik elő az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését. Az idén 75 éves irodalmi személyiség életművét Kántor Lajos irodalom- és művészetkritikus méltatta. A díjátadón közreműködtek a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai.
A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatta. Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány célja az írói szolidaritás erősítése, a kiemelkedő alkotói munka elismerése, pályázatok meghirdetése, író-olvasó találkozók szervezése. A díjátadásra minden év október második hetében kerül sor, egyúttal bejelentik az előző évben meghirdetett pályázatok eredményét is.


* Udvarhelyi Híradó: Az irodalom folytonos és rejtett jelenléte
Irodalmi díjakat adtak át a városháza Szent István termében
2011. október 17.


Minden évben, amikor sor kerül az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) éves díjkiosztó ünnepségére, azt lehet érezni, hogy ideiglenesen Székelyudvarhelyre helyeződik át a magyar irodalom súlypontja. Lehetséges, hogy kívülről nem figyelik olyan érdeklődéssel ezt az eseményt, mint ahogyan mi azt elképzelnénk és szeretnénk, s ahogyan megérdemelné - még a helyi televíziós-társaságok sem nagyon tolakodtak most szombaton, hogy rögzítsék az eseményt, a rádiósok sem bökődtek mikrofonjaikkal az írók és szervezők felé -, de biztos, hogy rendkívüli ez az ünnepi esemény. Immár tizenhat esztendeje tudjuk ezt, és érezzük, hogy itt fontos dolog történik. Az irodalom nem harsog. Lassúbb lefolyású, látens, csak folyamatos jelenléttel, de biztos jóindulattal fejti ki hatását.
Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, kultúraszervező is hasonlóan gondolkodhatott, amikor köszöntötte a megjelenteket. A biztonságot nyújtó és kiegyensúlyozott Udvarhelyről beszélt, az anyavárosról, ahová valóban hazajönnek az írók. Több évtizedes tapasztalatokról beszélt, rengeteg emlékezetes megmozdulásról, és tartós hatásról, hiszen - vallotta be - itt még olvasnak az emberek, s ami mindennél fontosabb, figyelnek egymásra, számon tartják egymást és a kulturális cselekedeteknek is van foganatja. Öröm nyugtázni, hogy idén a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap is támogatásban részesítette a Lőrincz György író által életre hívott kezdeményezést.
Aztán következett a program java: a Palló Imre Művészeti Líceum diákjainak rövid koncertje, majd a díjak átadása.
Jó ideje szokás a pályakezdőknek is díjat adni. Ebben az esztendőben Potozky László (1988) bizonyult erre érdemes fiatal írónak. Fekete Vincze, a Székelyföld főszerkesztő-helyettese méltatta a debüt-díjast, akinek eléggé viharos gyorsasággal indult az írói pályája. Valamikor 2009 nyarán kereste meg a szerkesztőt három darab novellával, és a kérdésre, hogy mióta ír, lakonikusan csak annyit válaszolt, hogy január 8-a óta. Az alig két esztendő alatt a még egyetemi hallgatóból titán lett - mondta szerényen a szerkesztő -, tavaly elsőként vehette át, mint a Kis-Homoród mentéhez (is) köthető szerző a Szabó Gyula Emlékdíjat. Fekete Vince még hozzátette, hogy a 176 centiméter magas és legalább 70 kilogrammos fiatalembert annyira felfedezte saját maga és az irodalom számára, hogy „örökbefogadta”, (irodalmilag is) eggyel gyarapodott a gyermekei száma. Egyáltalán nem titok, hogy Potozkynak már könyve van: a napokban kerül ki a boltokba az Erdélyi Híradó Könykiadó jóvoltából Áradás című novelláskötete.
Cseke Gábor idén júliusban töltötte be a 70. életévét. Ebből a hét évtizedből negyvenhárom évet a sajtó kebelén töltött. Az emlő nem tejelt túlságosan, s a kebel odabent szűk volt, hiszen abból a sokból huszonkét esztendő nyomás alatt telt: mindvégig lapot szerkesztett, az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként dolgozott, majd az Előre és a Romániai Magyar Szó főszerkesztő-helyettese volt. Napi- és hetilapot írni a diktatúrában, közel lenni az ideológiai tűzhöz, s porrá nem égni, igencsak dicséretes teljesítmény. Cseke Gábor azonban soha nem menekült a feladatok elől, tizennégy szépirodalmi kötetet tett le az olvasók asztalára, s ő az első az erdélyi a magyar írók közül, aki úgy megvizsgálta a lelkiismeretét, hogy azt a Jelentések magamról - Emlékezések ellenfényben (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2009) közzé is merte tenni. Szálegyedül, maga és maga közt beszélgetve és viaskodva, de felemelően őszintén, függetlenül attól, hogy utólag is fájtak a rossz döntések, félezer oldalnyi sűrű szövésű könyvben tárta elénk a sorslenyomatát.
Molnos Lajosnak meg kellett előlegezni a díjat, mert december elsején született. Azzal a megjegyzéssel vette át, hogy reméli, meg fogja érni, s ha mégsem, akkor visszaadja. Ők Gálfalvi Györggyel voltak együtt ifjú titánok a Forrás második nemzedékében. A korai hatvanas éveket, a kőkemény falak szorítását, az őszinte beszéd igényét és az akkori Gaál Gábor kör hangulatát idézték. Maradt-e valami a lázból? - kérdezte Gálfalvi. Nyilvánvaló, hogy maradt, hiszen Molnos ma is legalább három lapot szerkeszt, és nem hagyott fel a politikával, olyan terepen állja a helyét, ahová valóban kemény ember kell, Kolozsvárott városi tanácsos. Felolvasott verse is sugallta, hogy „igaz költő”, akit nem őrölt fel a politika, ma is élnek benne a „rögemlékek”.
A Hídverő-díjat és a vele járó emlékgyűrűt általában külföldi személyiségek kapják, olyan alkotók és kultúraszervezők, akik magyar-magyar hidakat építenek. Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Bertha Zoltán, Görömbei András, Elek Tibor és a hozzájuk hasonló közismert értelmiségiek kapták ezt a kitüntetést az előző években. Ők külhoni magyarok. Nem erdélyiek vagy székelyföldiek. Láng Gusztáv azonban nem számít innen a Hargita aljából nézve külföldinek még most sem, hiszen évtizeden át a kolozsvári bölcsészkaron tanított, „csak” 1984-ben telepedett át Magyarországra… Ezt az ellentmondást Kántor Lajos oldotta fel, akivel annak idején megírták a Romániai magyar irodalom 1945-1970 (1971) című irodalomtörténeti alapmunkát. Láng Gusztáv Budapesten született (1936), majd élt Újvidéken is, ahonnan később a család Szatmárra költözött. Legalább három országban tartózkodott huzamosabban, mielőtt megérkezett volna Kolozsvárra, ahol diákoskodott, majd egyetemi oktatóként dolgozhatott, ahonnan az erősödő megpróbáltatások hatására telepedett át Szombathelyre. Láng Gusztáv tisztában volt azzal, hogy Csonka-Magyarországon csonka-magyarok élnek, s már akkor elkezdte a hidak építését, hiszen ottani diákjai jórészt semmit sem tudtak az erdélyi irodalomról, Erdélyről sem, hiába éltek a Dunántúlon, szinte teljes volt a szellemi sötétség, bűnös volt a tudatlanság, amelyben a kádárizmus az ottani népet élni hagyta. Hosszú évek kellettek, szabad téma- és jegyzetválasztási lehetőség, hogy az általa művelt és kutatott irodalom bekerüljön a köztudatba. Dsida Jenő, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos versei fokozatosan bekerültek a tankönyvekben, úgyhogy a ma felnövekvő nemzedékeknek már van némi rálátásuk a keleti végekre. Kós Károly szellemiségét tartja meghatározónak, olyan erőnek, amely egész életén át fényt sugárzott feléje. És azt a józanságot tartja követendő és ma is érvényes példának, amelyet Makai Sándor Magunk revíziója című esszékötetében olvahatunk. Láng Gusztáv köszönőbeszédében végül még hozzátette, hogy „a magyarságnak szüksége van azokra az energiákra, amelyek a kisebbség irányából áradnak feléje.” Jó volt nyugtázni, hogy Fűzfa Balázs egyetemi tanár szerkesztő magával hozta a szombathelyi egyetemi kiadónál frissen megjelent a Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet, benne többszáz eddig közöletlen Dsida-verssel, amelyek felkutatása az idén hetvenöt éves Láng Gusztáv érdeme.
Szilágyi István (1938) egyike a legnagyobb élő magyar íróknak. Ez kétségtelen. Nem műveinek hosszú sora, hanem ritkán megjelenő nagylélegzetű munkáinak a hatása látszik igazolni ezt a kijelentést. Hét eredeti kötet 1964 és 2001 között. Abból legalább három országos és nemzetközi irodalmi esemény. A Kolozsvár-Zilah-Kolozsvár-Nagyvárad-Szatmár-Kolozsvár életút állomások azért alakultak így, mert az ifjúból nem lehetett mozdonyvezető, s amikor már jogvégzett emberré érett (1963) nem tartotta szerencsésnek, hogy elfogadja az ügyészi kinevezést. (Mi zajlott az ő diákkorában? Az egyetem-összevonás. A Snagov-i közjáték, s a Nagy Imre-per Budapesten. A Bolyais tanárok meghurcolása. Az erőltetett kollektivizálás.) Még szerencse, hogy voltak irodalmi próbálkozásai, és publikált, meg díjat is nyert közben az akkori Utunk pályázatán! A következő évben már Forrás-kötete jelenik meg és szerkesztőségi munkatárs lesz. Az Utunknál, amely most Helikon. Gyakorlatilag egyetlen munkahelyen és az íróasztal mellett telt ez a majdnem fél évszázad. Szűkszavú ember, de amikor megszólal, az hat. Életben, írásban. Írásban, életben egyaránt, mert mind a kettő fontos, hiszen lélek és levegő kell hozzá.
Zárszavában az est moderátora megköszönte a jelenlétet, jó egészséget kívánt az alkotóknak. A feleségekről sem feledkezett meg, akik kibírták ezeket a hosszú éveket, és a viszontlátás reményében búcsúzott, azzal a másik fajta bizakodással, hogy legyen bármennyire is szorongatott és fenyegetetten változó az idő, amelyben élünk, mégiscsak nélkülözhetetlenek vagyunk egymás számára. Író kell az olvasónak, és olvasó az írónak. A könyv pedig nem más, mint kapu a kettő között.


Simó Márton 




* Hargita Népe: Átadták az Erdély Magyar Irodalmáért alapítvány díjait
„Magában rejti alkotás a bért”
2011. október 17.


Ünnepi est keretében adta át díjait az Erdély Magyar Irodalmáért alapítvány (EMIA) október 15-én a székelyudvarhelyi  városháza Szent István-termében.  Kiosztották az ígéretes első kötetért járó Debüt-díjat, a tavalyi évben pénzhiány miatt kimaradó Életmű-, valamint EMIA-díjakat és az erdélyi irodalom szolgálatáért jutalmazó Hídverő-díjat is.


Berkeczi Zsolt
berkeczi.zsolt@hargitanepe.ro


Az irodalmi körökben rangos eseménynek számító EMIA­díjkiosztónak szombaton este a székelyudvarhelyi városháza Szent István­terme szolgált helyszínül. Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus köszöntőbeszéde után a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola zene szakos diákjainak előadása jelentette az est egyik üdítő színfoltját.
A zenés előadás után elsőként a szárnyát bontogató Potozky Lászlót díjazták, aki  rövidpróza­kötetéért kapta meg a Debüt­díjat. „A kortárs irodalomban ritkaságnak számít az olyan fiatal prózaíró, mint Potozky, aki olyan határozottsággal fogott neki az írásnak, és aki csupán 23 évesen jelenteti meg első kötetét” – méltatta az ifjú szerzőt Fekete Vince költő és író, a Székelyföld kulturális havilap főszerkesztője. Feketének nem volt könnyű dolga a laudációk terén ezen az estén, merthogy ugyancsak ő köszöntötte az Életmű­díjjal kitüntetett Szilágyi István írót is. Fekete szerint, ha megkérdeznék tőle, hogy milyen egy jó regény, csak annyit mondana: van legalább négy­ötszáz oldal és Szilágyi István írta.
Az EMIA­díjat ebben az esztendőben  Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfor dító vehette át. Cseke Gábor munkásságát Zsidó Ferenc író, újságíró méltatta, aki a költő hitvallását emelte ki beszédében, miszerint az író embernek kötelessége rádöbbenni arra, hogy az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat. Gálfalvi György beszédében Molnos Lajost keményfejűnek nevezte, aki
ugyanolyan keményfejű, mint ő, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy nem veszett ki az íróból az alkotási vágy.
„Magában rejti alkotás a bért” – ezzel a Dsida­idézettel utalt Kántor Lajos irodalom­ és művészetkritikus arra a munkásságra, amellyel Láng Gusztáv fáradtságot nem ismerve igyekszik bemutatni Dsida Jenő életművét. Az EMIA Hídverő­díját az a Láng Gusztáv kapta, aki többek közt Kolozsváron, Felvidéken és Magyarországon is tanított és aki rengeteget dolgozott azon, hogy az anyaországiak megismerhessék az erdélyi irodalmat. A történészt méltató Kántor Lajos szerint az irodalomtörténész személyében jelenti a nemzetegyesítést.

Nincsenek megjegyzések: