2011. november 24., csütörtök

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (32): Átutazóban


Biró Károly: Nosztalgia

De mert Székelyudvarhelyre éppen csak megérkeztem – emlékeim vonatán, persze – és alig szálltunk le Sándor barátommal a vonatról (az én hátamon hátizsák, az övén még nagyobb – így utazgattunk akkoriban, minden úti cókmókunk egy-egy vászonzsákban elfért), mindjárt jelentkeztünk a forgalmi irodában, ahol az állomásfőnököt gyanítottuk megtalálni. Néhány ember látta el az udvarhelyi állomáson zajló mindennapi tevékenységet, s nem is került nagy meggyőző munkámba rávenni a főnököt, hogy elsősorban az ő érdekükben fontos ennek a riportnak az elkészítése, amely révén az egész országban ismertek lesznek, bekerül a képük az újságba. Mellesleg – nyugtattam tovább a zavartnak látszó helyi lelkeket – a mi kettősünk nem ellenőrizni jött, és nem csomót keresni a kákán, hanem kiemelni az ismeretlenségből az erdélyi magyar embereket, akik szorgalmasan dolgoznak, hogy életünk rendben-csendben menjen. Ami mellesleg igaz is volt, bár az egész amolyan kincstári dumának hangzott, mint annyi minden akkoriban kirakathoz hasonlatos életünkben – ami közvetlenül az üveg mögött volt, az próbálkozott a csillogással, ami viszont háttérbe került, ott a pókhálók és a légytetemek tarkították a látványt, szerencsére csak a homályban. Nos, Sándorral ketten mi a kirakat fényesebbik, közszemlére érdemesebb síkjait pásztáztuk, ez volt a feladatunk, ezért fizettek bennünket, ez volt az utazásaink valóságos motorja is: oda állítottuk az embereket, a csillogásba, a rendezett előtérbe, hogy mosolyogjanak és munkájuk iránti elkötelezettségben örökítődjenek meg az időben.

Akkoriban nagyon kellett ügyelni arra, hogy hol vesszük elő a fényképezőgépet, mert elég volt, ha csak megcsillant valakinek a kezében az objektív üvege, elég volt egy kósza kis villanás egy gyanakodó szembe, máris célgömbbe került az ember, odaléptek hozzá, igazoltatták, szándékai felől faggatták, gépét vizsgálgatták, s ha mindent rendben találtak és semmilyen „gyanús” jelbe nem tudtak belekötni, akkor továbbengedtek, de azzal a kis közjátékkal, amire a feladathoz egyáltalán semmilyen szükség nem volt, sikerült elűzni azt a kevés munkakedvet is, ami e nem túl biztató körülmények ellenére még bennünk szorult. A Sándor – és a magam – érdekében igyekeztem elhárítani minden hasonló közjátékot, ezért aztán magunk mellé kértünk egy hozzáértő kalauzt is, aki megmutatná nekünk a székelyudvarhelyi állomás pályarendszerét és pontosan megmondaná, hol, milyen szakaszokat, tárgyakat, építményeket, eseményeket stb. szabad egyáltalán fényképezni. Megelégedésemre, a feladatra maga a főnök vállalkozott, s hármasban – pontosabban kettesben, mert Sándor mindegyre le-lemaradt vagy éppen elibénk vágott – ráérősen végigbaktattunk az állomásról egy kiserdő alá kanyarodó pálya mentén a fagyos, havas, kopár töltésen. Én a főnök magyarázatait hallgattam az udvarhelyi vonalszakasz történetéről, és arról, hogy hányszor vetődött fel az idők során a Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti összeköttetés megépítése, és mert műszakilag igen költségigényesek voltak a tervek, minden esetben elvetették vagy elfektették őket.

Elértünk a vasúti világ végét jelző bakhoz, minden szögből és irányból sikerült le is fényképezni, tetejében a kormos-füstös régimódi vasutas lámpával, amiben még kanóc égett és amelybe piros üveg járt, és amit valamikor esténként mindig meggyújtottak... A lámpa mellől visszapillantottam az állomástól megtett útra, s arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egy forrás tövénél állok, amelyből elindul csörgedezve egy magányos vízér, hogy később, megerősödve-nekibátorodva belezúduljon a nagy hálózatba. A naponta kétszer induló és érkező „székely expressz”, amely a város több kisállomásán is megállt, hogy az utasoknak ne kelljen minden áron a nagyállomásig kutyagolniuk – kivéve a közelében lakókat – , Segesvárig családias, fapados vicinális volt, onnan viszont az utas előtt kinyílt a pálya, méghozzá két irányban – nyugat és délkelet felé egyaránt.

Délkelet felé indulva, Brassó, Bukarest, majd a román tengerpart, Szófia, Isztambul, Görögország, de épp úgy Moldova, Oroszország és Távol-Kelet felé eső úticélok könnyű elérhetőségével kecsegtetett, nyugatra viszont Kolozsváron, a Királyhágón, Nagyváradon túl jelentette rendre egész Európát, Párizson keresztül egészen a brit szigetek fővárosáig és akár tovább is, a kontinens szigetvilágán. Ez volt ugyan a vég, ahol álltam, de ha úgy akarom, ez lehetett a kezdet, a kiindulás. Mindenképpen meditáláshoz méltó, nélkülözhetetlen pont ahhoz, hogy a világban mindenütt egyforma eséllyel otthon érezhessük magunkat.

Ez volt az a hely, ahol fényképész kollégámat teljes felelősséggel szabadjára engedtem a főnök társaságában, mert úgy éreztem, ami az otthonosságot illeti, „sínen vagyunk”, baklövés, kellemetlen közjáték már nem igen következhet be, a fotóriporthoz szükséges takarékos szöveget akár helyben el tudnám készíteni, így aztán fogtam magam és elköszöntem, hogy néhány egyéb megbízatásomnak is utána nézzek...

Bevallom, a tekei kisállomás után nem volt sem kedvem, sem késztetésem arra, hogy egy újabb állomási világot a szívembe zárjak és magammal vigyek. Ezt akkor a fiatalabb Sándorra hagytam. Én megelégedtem a felületes látogató benyomásaival, aki néhány pillantással képes felismerni és bemérni a terepet, érzelmileg nem kötelezi el magát, átutazó, mint annyi más ember, alig jött meg, már a visszatérés körülményeit és módjait fürkészi... S mivel számomra a következő újságírói állomás Csíkszeredát jelentette, kénytelen voltam autóbuszra ülni, hogy átkeljek a Hargitán, s leereszkedjünk a Csíki-medencébe, a vasútállomás közelébe, az egykori gabonasiló mellé, amely kiköpött mása a székelyudvarhelyi állomás közelében magasodó silótoronynak, valósággal lerí róluk, hogy egyazon tervező asztalon készült, ugyanannak a vidékfejlesztő ambíciónak a lendületében, mely mindkét városból örök riválist fabrikált, és egyúttal vasúti elérhetetlenségre kárhoztatta.

Nincsenek megjegyzések: