Biró Károly: Nosztalgia |
De mert Székelyudvarhelyre éppen csak megérkeztem –
emlékeim vonatán, persze – és alig szálltunk le Sándor
barátommal a vonatról (az én hátamon hátizsák, az övén még
nagyobb – így utazgattunk akkoriban, minden úti cókmókunk
egy-egy vászonzsákban elfért), mindjárt jelentkeztünk a forgalmi
irodában, ahol az állomásfőnököt gyanítottuk megtalálni.
Néhány ember látta el az udvarhelyi állomáson zajló mindennapi
tevékenységet, s nem is került nagy meggyőző munkámba rávenni
a főnököt, hogy elsősorban az ő érdekükben fontos ennek a
riportnak az elkészítése, amely révén az egész országban
ismertek lesznek, bekerül a képük az újságba. Mellesleg –
nyugtattam tovább a zavartnak látszó helyi lelkeket – a mi
kettősünk nem ellenőrizni jött, és nem csomót keresni a kákán,
hanem kiemelni az ismeretlenségből az erdélyi magyar embereket,
akik szorgalmasan dolgoznak, hogy életünk rendben-csendben menjen.
Ami mellesleg igaz is volt, bár az egész amolyan kincstári dumának
hangzott, mint annyi minden akkoriban kirakathoz hasonlatos
életünkben – ami közvetlenül az üveg mögött volt, az
próbálkozott a csillogással, ami viszont háttérbe került, ott a
pókhálók és a légytetemek tarkították a látványt,
szerencsére csak a homályban. Nos, Sándorral ketten mi a kirakat
fényesebbik, közszemlére érdemesebb síkjait pásztáztuk, ez
volt a feladatunk, ezért fizettek bennünket, ez volt az utazásaink
valóságos motorja is: oda állítottuk az embereket, a csillogásba,
a rendezett előtérbe, hogy mosolyogjanak és munkájuk iránti
elkötelezettségben örökítődjenek meg az időben.
Akkoriban nagyon kellett ügyelni arra, hogy hol vesszük
elő a fényképezőgépet, mert elég volt, ha csak megcsillant
valakinek a kezében az objektív üvege, elég volt egy kósza kis
villanás egy gyanakodó szembe, máris célgömbbe került az ember,
odaléptek hozzá, igazoltatták, szándékai felől faggatták,
gépét vizsgálgatták, s ha mindent rendben találtak és semmilyen
„gyanús” jelbe nem tudtak belekötni, akkor továbbengedtek, de
azzal a kis közjátékkal, amire a feladathoz egyáltalán semmilyen
szükség nem volt, sikerült elűzni azt a kevés munkakedvet is,
ami e nem túl biztató körülmények ellenére még bennünk
szorult. A Sándor – és a magam – érdekében igyekeztem
elhárítani minden hasonló közjátékot, ezért aztán magunk
mellé kértünk egy hozzáértő kalauzt is, aki megmutatná nekünk
a székelyudvarhelyi állomás pályarendszerét és pontosan
megmondaná, hol, milyen szakaszokat, tárgyakat, építményeket,
eseményeket stb. szabad egyáltalán fényképezni. Megelégedésemre,
a feladatra maga a főnök vállalkozott, s hármasban –
pontosabban kettesben, mert Sándor mindegyre le-lemaradt vagy éppen
elibénk vágott – ráérősen végigbaktattunk az állomásról
egy kiserdő alá kanyarodó pálya mentén a fagyos, havas, kopár
töltésen. Én a főnök magyarázatait hallgattam az udvarhelyi
vonalszakasz történetéről, és arról, hogy hányszor vetődött
fel az idők során a Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti
összeköttetés megépítése, és mert műszakilag igen
költségigényesek voltak a tervek, minden esetben elvetették vagy
elfektették őket.
Elértünk a vasúti világ végét jelző bakhoz,
minden szögből és irányból sikerült le is fényképezni,
tetejében a kormos-füstös régimódi vasutas lámpával, amiben
még kanóc égett és amelybe piros üveg járt, és amit valamikor
esténként mindig meggyújtottak... A lámpa mellől
visszapillantottam az állomástól megtett útra, s arra gondoltam,
hogy tulajdonképpen egy forrás tövénél állok, amelyből elindul
csörgedezve egy magányos vízér, hogy később,
megerősödve-nekibátorodva belezúduljon a nagy hálózatba. A
naponta kétszer induló és érkező „székely expressz”, amely
a város több kisállomásán is megállt, hogy az utasoknak ne
kelljen minden áron a nagyállomásig kutyagolniuk – kivéve a
közelében lakókat – , Segesvárig családias, fapados vicinális
volt, onnan viszont az utas előtt kinyílt a pálya, méghozzá két
irányban – nyugat és délkelet felé egyaránt.
Délkelet felé indulva, Brassó, Bukarest, majd a román
tengerpart, Szófia, Isztambul, Görögország, de épp úgy Moldova,
Oroszország és Távol-Kelet felé eső úticélok könnyű
elérhetőségével kecsegtetett, nyugatra viszont Kolozsváron, a
Királyhágón, Nagyváradon túl jelentette rendre egész Európát,
Párizson keresztül egészen a brit szigetek fővárosáig és akár
tovább is, a kontinens szigetvilágán. Ez volt ugyan a vég, ahol
álltam, de ha úgy akarom, ez lehetett a kezdet, a kiindulás.
Mindenképpen meditáláshoz méltó, nélkülözhetetlen pont ahhoz,
hogy a világban mindenütt egyforma eséllyel otthon érezhessük
magunkat.
Ez volt az a hely, ahol fényképész kollégámat
teljes felelősséggel szabadjára engedtem a főnök társaságában,
mert úgy éreztem, ami az otthonosságot illeti, „sínen vagyunk”,
baklövés, kellemetlen közjáték már nem igen következhet be, a
fotóriporthoz szükséges takarékos szöveget akár helyben el
tudnám készíteni, így aztán fogtam magam és elköszöntem, hogy
néhány egyéb megbízatásomnak is utána nézzek...
Bevallom, a tekei kisállomás után nem volt sem
kedvem, sem késztetésem arra, hogy egy újabb állomási világot a
szívembe zárjak és magammal vigyek. Ezt akkor a fiatalabb Sándorra
hagytam. Én megelégedtem a felületes látogató benyomásaival,
aki néhány pillantással képes felismerni és bemérni a terepet,
érzelmileg nem kötelezi el magát, átutazó, mint annyi más
ember, alig jött meg, már a visszatérés körülményeit és
módjait fürkészi... S mivel számomra a következő újságírói
állomás Csíkszeredát jelentette, kénytelen voltam autóbuszra
ülni, hogy átkeljek a Hargitán, s leereszkedjünk a
Csíki-medencébe, a vasútállomás közelébe, az egykori
gabonasiló mellé, amely kiköpött mása a székelyudvarhelyi
állomás közelében magasodó silótoronynak, valósággal lerí
róluk, hogy egyazon tervező asztalon készült, ugyanannak a
vidékfejlesztő ambíciónak a lendületében, mely mindkét
városból örök riválist fabrikált, és egyúttal vasúti
elérhetetlenségre kárhoztatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése