 |
| Geraldin királyné és Zog király |
Budapest és az ország a rádió előtt
1938 április
Vasárnap délután félhatkor megélénkült Budapest uccáinak a képe. Zsúfoltak voltak villamosok, autobuszok, emberekkel tömve a járdák. A szokásos vasárnapi őgyelgés helyett most látni lehetet mindenkin: célja van, vár valamit, siet valahová…
Budapest népe hazasietett, hogy végighallgassa Magyarország Kormányzójának rádiószózatát. Az ujságok kiadóhivatalainak kifüggesztett táblák előtt sokszáz főnyi közönség várakozik, de a futballderby eredményei nem izgatták a tömeget. Nem hallunk szokásos vitákat és veszekedéseket, halkan beszélnek az emberek és csöndesen várják, mikor jelenik meg a kiadóhivatalok homlokán a Kormányzó beszéde. Egy-egy lakásban, különösen, ahol kevesebb a rádió, több család gyűlik össze, ismerősök, sőt idegenek is bekopogtatnak és mindenki szívesen látott vendég…
A főváros minden nagy mozijában is közvetítették a Kormányzó szózatát.
A hiradók és a kisfilmek után szünet következett, azután félhétre becsöngették a közönséget és a műsor folytatása helyett a Kormányzó beszédét közvetítette a mozi hangszórója. A kis mozik egy részében technikai akadálya volt annak, hogy bekapcsolják a mikrófont: ezekben a mozikban a hatórás előadásokon alig lézengett egypár ember. A legtöbb nagy pesti kávéház már tegnap este óta hirdeti, hogy közvetíteni fogja a Kormányzó szózatát. Hat óra tájban zsúfolásig megtelnek az összes nyilvános helyiségek, amelyekben szól a rádió.
Mi az egyik legnagyobb budapesti kávéházban hallgattuk végig a kormányzói szózatot. Nemcsak a rendes vendégek ülnek itt az asztalok körül, szegény, kopottruhás, egyszerű emberek álldogálnak az asztalok között és némán, arcukon a megilletődöttség komolyságával várakoznak. A pincérek, akik máskor talán nem látják szívesen az ilyenfajta vendégeket, most örömmel tessékelik beljebb őket. Százszámra állnak és várnak az emberek, az asztalok között mozdulni sem lehet. A bemondó szavai után méltóságteles csendben szólal meg a Kormányzó.
Ünnepelik a Kormányzót
Az emberek előbb meghatott tisztelettel figyelnek a hangszóróra, aztán egyszerre kipirulnak az arcuk, áttüzesednek a tekintetek, felragyognak a szemek. Érezni lehet a levegőben a lelkesedést, a szeretetet, amellyel a kormányzó minden egyes szavát fogadják.
Egy-egy mondat után felharsan az éljenzés és a taps, de azután ismét nagy, nagy csend, nehogy a Kormányzó beszédének egyetlen mondata is elvesszen. Az utolsó szavaknál egetverő, tomboló tapsorkánok, éljenáradat. Az emberek felállnak és csillogó szemmel, lelkesedéstől érces hangon énekli végig a Himnuszt. Amikor a nemzeti ima utolsó akkordja is szertefoszlik a levegőben, percekig harsog a lelkes kiáltás:
- Éljen a Kormányzó! Éljen a Kormányzó!
Ezen a verőfényes vasárnapon mindenki a szabadban, az uccákon tartózkodott, amint közeledett a rádióbeszéd - így szólnak telefonjelentéseink a Dunántúlról, a Tiszántúlról, a Duna-Tisza közéről és a Felvidékről - városokban és falvakban egyaránt hazafelé özönlött a sokaság. Mintha egy láthatatlan nagy Trombita fújná a takarodót az egész ország népének, mindenki otthonába tért vissza, még a szürkület előtt. Csak azokon a nyilvános helyeken, kávéházakban, vendéglőkben láttak tudósítóink továbbra is nagyobb tömegeket, amelyeknek a helyisége rádióval van fölszerelve. Amint félhétkor, a fejedelmek és katonák pontosságával, megszólalt Magyarország kormányzójának zengő férfias hangja a mikrófonban, szinte érezni lehetett, hogy nagy-nagy némaság borul nyolc és fél millió emberre. Mindenki a mikrófon rezdülését leste visszafogott lélekzettel ebben az országban. Családok és baráti körök ülték körül a rádiót, de mintha érezték volna, hogy a kormányzói beszéd mindenkinek szól, mindenkire tartozik és mindenkié: a langyos tavaszi estében kinyitották az ablakot, hogy az uccákat és tereket is betöltse Horthy Miklós hangja.
Az ország legkülönbözőbb pontjairól nagyközségekből, kisebb falvakból jelentették Újságunk tudósítói, hogy a község népe odacsoportosult azokhoz a házakhoz, amelyről tudja, hogy falaik között rádiókészülékeket tartanak. Ötven-hatvan ember is szorongott az ilyen házak körül, uccán, az ablakok alatt és leste a beszédet. Hasonló volt a helyzet a városokban. A rádióval felszerelt kávéházi helyiségek zsúfoltak, de némák maradtak.
Mikor aztán a beszéd utolsó mondatai is belé hullottak a csöndbe, az uccán figyelők és a mozikban, kávéházakban szorongók ajkán felzúgott a lelkes éljen-riadalom.
Igy fogadta Magyarország az államfő beszédét, mint egy család, amely körülüli és komoly figyelő arccal, fogékony lélekkel hallgatta a család fejét….
A magyar arisztokrácia koronázási díszben vesz részt Apponyi Geraldine 27-iki tiranai esküvőjén
1938 április
A magyar vendégek teljes névsora és az esküvői ünnepségek részletes programja * A legviharosabb világesemények sem tudják elterelni az érdeklődést a tavasz egyik közelgő társadalmi, sőt politikai szenzációjáról. * Apponyi Geraldine grófnő és I. Zog király tiranai esküvőjéről.
Estélyiruhák és frakkok készülnek, öreg szekrények mélyéből évszázados díszmagyarok kerülnek elő, középkori családi ékszereket és ereklyéket készítenek elő az albániai utazásra. A magyar arisztokráciának számos közismert és népszerű tagja utazik le Albánia fővárosába, hogy április 27-én jelen legyen, amikor Zseri grófné örök hűséget esküszik Zog királynak és - Albániának, amelynek új korszakában első királynéja lesz.
Zseri grófnő számos budapesti ismerőse és barátja autón utazik le az esküvőre. Ez az autóút ma már kellemes utazás. Budapesttől a tiranai királyi palotáig remek széles betonút vezet. Néhány évvel ezelőtt még vakmerő vállalkozásnak, valóságos keleti expedíciónak számított volna autóval nekivágni Albánia hegyes vidékeinek. A vakmerő vállalkozó rövidesen le is kellett volna mondania tervéről és átszállnia ló-, vagy szamárhátra….
Autón utazik Esterházy Antal herceg, Lichtenstein Jánosné hercegné, Szapáry Marianne grófnő, Széchényi Hanna grófnő, Apponyi Károly és felesége, Apponyi Alfréd és felesége, Eszterházy Alice grófné és Hunyor Imre ügyvéd. Vannak akik bonyolultabb úton jutnak el Tiranába: Urbán Gáspár báróék és Edelsheim Lipót gróf meg a felesége például vonaton Rómába utaznak, s onnan repülőgépen mennek át Tiranába. A felsoroltakon kívül még Károlyi Sándor grófék, Hunyady Margit grófnő, gróf Forgách Antal és Hanna, Waldstein József gróf, Festetics Sándorné grófné leányával, Izabellával, a királyi menyasszony legjobb barátnőjével és Teleki Katinka grófnő, Zseri grófnő másik legjobb barátnője utaznak a tiranai esküvőre. Most már a teljes és részletes programot is összeállították, Albánia igazi királyi pompával és boldog lelkesedéssel készül királyának esküvőjére. Április 25-én, hétfőn este tíz órakor, udvari bált rendeznek. Ezen a bálon mutatják be a magyar vendégeket az albán uralkodónak. A bálra a meghívók „teljes díszt” írnak elő, ami annyit jelent, hogy frakkban például nem szabad megjelenni. A férfiak nemzeti díszruhában, a magyarok tehát díszmagyarban, a diplomaták diplomatafrakkban, a katonák pedig díszegyenruhában kötelesek megjelenni.
Természetesen a rendjeleket és az ékszereket viselni kell. Ugy halljuk, hogy a magyar arisztokrata hölgyek, akiknek már régen nem volt alkalmuk ilyenfajta pompás történelmi parádén résztvenni, olyan káprázatos, vagyont érő ékszerekkel indulnak útnak Tirana felé, hogy a drágaságok felvonulása külön szenzációja lesz az esküvőnek. Másnap kedden a király küldöttséget fogad, a magyar vendégek pedig Szkatariba és Durazzóba rándulnak ki s egyéb kirándulásokra indulnak a szkipetárok földjén, a fekete hegyek országában. Kedden este, a tiszti kaszinó bálján, az albán hadsereg tisztjeinek mutatja be a király menyaszonyát.
Az udvarba járatos tisztek egy része persze már ismeri a szép magyar grófkisasszonyt, de azon a kedd estén történik majd meg a hivatalos bemutatás. Másnap 27-én délelőtt tíz órakor lesz az esküvő. Persze, az esküvőre is teljes ünnepi parádéban vonul ki mindenki.
Még a hölgyek is régi történelmi díszmagyarokat, brokát szoknyákat és prémes mentéket fognak viselni.
A magyar arisztokrata hölgyek IV. Károly király koronázásakor hordták utoljára ezeket a történelmi öltözékeket. Féltizenkettőkor lesz vége az esküvőnek. A király és a királyné ezután küldöttséget fogadnak: az ország gratulál királyának és királynéjának. Felvonul a parlament, a kormány, a külföldi követségek, a hadsereg, az egyházak és a különböző tartományok küldöttségei.
A küldöttségek fogadása lesz Apponyi Geraldine grófnő első hivatalos királynéi ténykedése.
A magyar és a többi külföldi vendégek az esküvő után 160 személyes partyn vesznek részt. Április 27-én, szerdán délután 4 órakor érnek véget a tiranai ünnepségek. Az albán király és felesége az esti órákban a durazzói nyári palotába utaznak, onnan pedig nyáron kéthónapos tengeri üdülésre indulnak. Érdekesen döntött Zog király leendő felesége udvarhölgyeinek ügyében. Az udvarhölgyi teendőket egyelőre az osztrák Rüdiger bárónő végzi Apponyi Geraldine grófkisasszony mellett. Rüdiger bárónő utazik velük Durazzóba is. Ott más udvarhölgy nem teljesít szolgálatot, főleg azért, mert a kis kastélyban - nincs elég hely. Ősszel, ha visszatérnek Tiranába, akkor kezdődik majd az igazi udvartartás és ekkor lép szolgálatba az a magyar arisztokrata hölgy, akit a király felesége udvarhölgyévé már kinevezett, de akinek nevét egyelőre nem óhajtja nyilvánosságra hozni. A harmadik udvarhölgyi állást nem töltik be. A budapesti főúri társaság egy-egy tagja, Zseri grófnő régi pesti barátnői is lerándulnak néhány hónapra Tiranába, az éppen ott időző rokon hölgy vagy barátnő tölti majd be a harmadik udvarhölgy szerepét. Tiranába a király húgain kívül nem igen lesz társasága Geraldine grófnőnek, ezért állandó budapesti vendégeskedéssel akarja a király élénkíteni és felfrissíteni Geraldine királyné környezetét.
Budapestre a királyi pár egyelőre nem látogat el.
Ennek az elhatározásnak érdekes és persze hétpecsétes titok alatt őrzött oka van. Apponyi Geraldine grófnőnek a pesti társaságban még sok olyan jóbarátja és ???? pajtása van, akiket, ha mint királyné térne vissza Budapestre, esetleg nem látogathatna meg, vagy nem fogadhatna az udvari etikett tilalma miatt sem. Mivel nem akar senkit sem megbántani, csak akkor tér majd vissza Budapestre, ha már elmult egy kis idő azóta, hogy Zseri grófnőből a régi jópajtásból, Geraldine őfelsége, Albánia királynéja lett…
Hitler soha többé nem akar háborút
1938 május
Berlin, május 1.
A nemzeti ünneppé nyilvánított május elsején legelőször az ifjúság vonult az olimpiai stadionba. Berlin területéről 150.000 Hitler-ifjú és leány sorakozott fel Hitler üdvözlésére. Az 1937-38. évi német filmdíjat Leni Riefensthat kapja „Olympia népek ünnepére, szépség ünnepe” című filmjéért. Az idei német könyvdíj nyertese Baldur von Schirach „A hívek dala” címen kiadott verskötete, amelyben az 1933-tól 1937-ig terjedő üldöztetés éveiben az osztrák Hitler-ifjúság ismeretlen nevű költőinek verseit gyűjtötte össze.
A május elsejei ünnepségek kimagasló eseménye a Lustgartenben tartott nagy ünnepség volt, amelyen Hitler kancellár beszélt:
- Egyetlen néppel sem bánt a sors oly mostohán, mint velünk - mondotta a kancellár. - Térben korlátozva, nagy népsűrűséggel, körülöttünk pedig az irigyek és ellenségek tömege. Igy tehát a létért folytatott harc Németországban még nehezebb mint másutt. A német gazdasági politika elve: segíts magadon! - Én is ismerem ezt a jelszót, hogy „soha többé háborút!” Hiszen ez az én saját jelszavam.
A jelszónak nemcsak így kell hangzani: „Soha többé háborút!” hanem így kell hangzania: „Soha többé polgárháborút, soha többé osztályharcot!” A mai május elseje rendkívüli ünnep, mert hat és félmillió német lépett be a német nép sorsközönségébe. Ez a tény új feladatokat ró reánk.
Bármilyen nehezek lesznek is azonban a problémák, egyetlen pillanatig sem kételkedem abban, hogy rövid néhány éven belül sikerül mindezeket a kérdéseket megoldanunk.
Halálos repülőkatasztrófa érte az albán király esküvőjéről hazautazó újságírókat
Olasz óriásgépük sziklafalba ütközött, 20 olasz, angol, görög, német ujságíró és a római albán követ szörnyethalt.
1938 május
Róma, május 1.
Két napja egész Olaszország feszült izgalommal és aggodalommal várta a híreket az Ala Littoria hárommotoros nagy utasszállító gépéről, amely szombaton reggel indult el Tiranából, az albán fővárosból Brindisi olasz kikötő felé.
A gépnek nyoma veszett, vasárnap a déli órákig egyáltalán semmi hír sem érkezett felőle.
Csak azt tudták, hogy tizennégy utassal és hattagú személyzettel szállt fel, az utasok legnagyobb része olasz és külföldi ujságíró volt, akik az albán királyi menyegzőről számoltak be lapjaiknak. Délután bizonyossá vált, hogy a repülőgép vagy a tengerbe zuhant, vagy más szerencsétlenség érte.
(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani)
Este hatalmas tömeg gyülekezett össze Rómában az albán követség épülete előtt, mert villámgyorsan elterjedt a városban a hír, hogy Safer Bey Vila, Albánia római követe, aki repülőgépen Tiranából Rómába indult, gépével együtt az Adriába zuhant.
A követségen semmi felvilágosítást nem tudtak adni, csak annyit mondtak, hogy a követ a rendes, menetrendszerű géppel indult útnak. Este 9 órakor végre megérkezett Rómába az első hivatalos jelentés: a tirana-római utasszállító gép az olasz fővárostól 120 kilométernyire fekvő Formia város mellett sziklafalba ütközött és lezuhant.
Az első hírek szerint a hatalmas gépmadár felrobbant, izzé-porrá zúzódott és valamennyi utasa szörnyethalt. Az utasok valamennyien Zog király és Geraldine királyné esküvőjéről jöttek. Újságunk római tudósítója azonnal érdeklődött a repülőtársaság igazgatóságánál, hogy van-e az utasok között magyar, mivel híre járt, hogy a repülőgépen nemcsak olaszok és albánok, hanem idegenek is voltak. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy az utasok között egyetlen magyar sincs, viszont az előtte induló géppel öt magyar repült Rómába. A halálos áldozatok között van egy angol, egy görög és négy német ujságíró, a többi olasz és albán.
A repülőgép utasai között volt Safer Bey Vila, Albánia római követe is.
A repülőszerencsétlenség híre egész Itáliában nagy részvétet keltett. Az esti órákban még nem tették közzé az áldozatok névsorát, a római újságpaloták előtt állandóan nagy tömeg várja a híreket.
Hitler ma utazik haza Olaszországból
1938 május
Róma, május 8.
(A Magyar Távirati Iroda jelentése.)
Római politikai körökben vasárnap egyetlen beszédtárgyuk az a két pohárköszöntő, amelyet Mussolini és Hitler tegnap este mondott el a Palazzo Veneziában.
Rómában e két beszéd jelentőségét a következőkben látják:
1. A két beszéd lélektani jelentősége: az olasz-német barátság, amely az osztrák kérdésben kiállta politikai tűzpróbáját, továbbra is fennmarad és a két vezér által említett érzelmi és etikai momentumokkal bővül. Ebben a tekintetben legnagyobb jelentősége van Hitler vezér és kancellár ama kijelentésének, amelyben örök időkre kötelességévé tette a németeknek, hogy tiszteletben tartsák Németország és Olaszország alpesi határát. Ezzel a kijelentésével Hitler végkép eloszlatta azokat az aggodalmakat amelyeket az olasz közvélemény egy része az északi olasz határok jövő biztonsága tekintetében táplálhatott.
2. A két beszéd reálpolitikai jelentősége: Olaszország és Németország továbbra is az igazságon nyugvó béke elérésére törekszik és mint a Duce beszédében hangoztatta, azt akarja, hogy a politikai egyensúly mindenütt megfeleljen a valódi történelmi erőtényezőnek.
Virginio Gayda a Voce d’Italia mai vezércikkében újabb fontos felvilágosításokat közöl a német-olasz megegyezéséről. Teljesen alaptalanok azok a külföldi feltevések, - írja többi között - amelyek szerint Olaszország bármiféle kárpótlást kért volna azért, amiért nem ellenezte a német-osztrák egyesülést. Olaszország semmiféle ilyen igényt nem támasztott. Elvárja azonban, hogy Németország az Ausztriával határos dunai és balkáni vidékeken megérti és tiszteletben tartja Olaszország létérdekeit, minthogy Olaszország is elismeri és tiszteletben tartja Németország párhuzamos érdekeit. Ez azonban egy olyan pont, amely természetszerűleg beleilleszkedik a tengely alapelveibe, tehát Róma és Berlin között természetes együttműködést nyit meg.
A Giornale d’Italia szerint hamis úton haladnak azok, akik a külföldön azt állították, hogy Olaszország követelésekkel áll elő az osztrák-német csatlakozás elismeréséért. Olaszország nem követel semmit. A párizs-londoni tengelyről, amelyet némelyek ma a Róma-berlini tengely egyensúlyának tekintenek, azt írja a lap, hogy a hatalmak úgy csoportosulhatnak, ahogy akarnak. Mind Rómában, mind Berlinben nyitva ált az út harmadik államokkal való kézzel fogható és becsületes együttműködésre. Olaszország a Németországgal való barátság politikai értéke élénkebb marad mint valaha.
A Corriere della Sera hangoztatja, hogy a két pohárköszöntő a magas politika dokumentuma. Közös akcióprogramban egyeztek meg, amelyet esetről esetre alkalmaznak, ha a két kormány az időpontot az együttműködésre alkalmasnak tartja. A két állam barátságát nemcsak megerősítették, hanem jelentősen ki is mélyítették. Különösen ki kell emelni - írja a lap - hogy Mussolini mennyire hangoztatta a béke alapjain való együttműködést, ez a béke azonban csakis a mindenki jogát tiszteletbentartó béke lehet.
A milánói Popolo d’Italia kijelenti, hogy a két vezér beszéde határkő az olasz és a német nép történetében. A két vezér lelki nagyságának köszönhető, hogy Németország és Olaszország között a békét jelentő megegyezés és a megbecsülést jelentő megállapodást létrejött. Mussolini szavaival megmutatta az új európai történelem irányát.
Zavaros helyzet Csehszlovákia körül
1938 május
Párizs, május 22.
A francia főváros figyelme megoszlik a spanyol és a cseh kérdés között. Szombat óta a Quai d’Orsayn szakadatlanul tanácskozások folynak, amelyeknek tárgya részben Franciaország magatartása a pireneusi határ lezárása kérdésében, részben pedig az a kérdés, vajjon a robbanásig feszült helyzetben a francia kormány továbbra is kövesse a Londonból megjelölt irányt, vagy pedig önálló elhatározásokra szánja el magát.
A libiai olasz csapatösszevonások híre, valamint a Sziriában a legutóbbi napokban az arab lakosság körében megfigyelhető mozgás, amely francia csapatösszevonásokat tett szükségessé, továbbá az a hír, hogy Lengyelország a kárpáti határ mentén csapatokat vont össze, de ugyanakkor a lengyel-esek határnyugati szakaszán történt cseh csapatösszevonások ellen Prágában tiltakozott, rendkívül izgalmassá és zavarossá teszik a helyzetet.
Bonnet külügyminiszter szombaton késő este először Sir Eric Phipps párizsi angol nagykövetet, majd a szovjet párizsi nagykövetét Suritsot fogadta. Hír szerint a szovjet nagykövet kijelentette a külügyminiszter előtt, hogy Moszkva csak abban az esetben hajlandó támogatni Csehországot, ha Franciaország a cseh-francia szövetségi szerződéshez híven kiáll Prága mellett.
A francia lapok nem veszik ugyan biztosra, hogy Anglia a cseh-német viszályban a francia álláspontot fogadja el, de remélik, hogy Anglia és Franciaország kettős nyomása elhárítja a háború veszedelmét és lehetővé teszi a szudéta-német kérdés békés megoldását.
A jobboldali lapok hangsúlyozzák, hogy Franciaország a mai körülmények között sem szegi meg a szerződéses kötelességeit, de abban bíznak, hogy erre nem is kerülhet sor, miután a cseh kormány a rend és nyugalom megőrzésére mindet el fog követni.
A Sunday Times jelentése szerint Bonnet külügyminiszter a párizsi német nagykövetséget is fogadta és nyomatékosan kijelentette előtte, hogy Franciaország szerződéses kötelességeihez híven minden körülmények között Csehszlovákia segítségére siet. A nagykövet erre azt felelte, hogy egy francia-német háború Csehszlovákia miatt elképzelhetetlen, mire Bonnet emlékeztette a nagykövetet arra, hogy Göring tábornagy a legutóbbi időben nyíltan beszél a Csehszlovák köztársaság feloszlásáról.
London, május 22.
Az angol kormány vasárnap elhatározta, hogy hattagú miniszterközi bizottságot küld ki, amely állandóan készenlétben marad. A bizottság tagjai: Chamberlain miniszterelnök, Halifax külügyminiszter, Hore-Belisha hadügyminiszter, Kingsley-Wood légügyi miniszter, lord Inskip, a fegyverkezések egyesítésének minisztere és Simon kincstári alkancellár.
A Sunday Times szigorú intelmeket intéz Németország címére és vezércikkét a következő szavakkal fejezi be:
Nem valószínű, hogy Hitler európai háborúba sodortatná magát, ha békés eszközökkel is elérheti célját. Ha mégis a háborús megoldáshoz folyamodna, úgy a támadó fél ezúttal nem hivatkozhatna semmiféle mentő körülményre és beláthatatlan következményeket zúdítana magára. Mindenki azt reméli és mindenki azért imádkozik, hogy Hitler és tanácsadói azt az utat válasszák, amely a békéhez vezet.
A nemzetiségi kérdés gyors megoldását igéri Prága
1938 május
Prága, május 29.
(Az Információ jelentése.)
Vasárnapra virradó éjjel a csehszlovákiai rádióleadóállomások a prágai kormánynak a lakossághoz intézett következő üzenetét közvetítették:
- Csehszlovákia szerencsésen átélt egy drámai hetet. A bizonytalanság és nyugtalanság időszakából most a konstruktív újjáépítés időszakához jutottunk. Elérkezett az államférfiúi cselekvések ideje!
A nyilatkozat ezután a német lakossághoz fordult, amelyet arra kér: igyekezzék a lakosság többi rétegével a józanság vonalán együttesen a megoldást keresni.
A kormány megmutatta, - így fejeződik be a nyilatkozat - hogy világosan és erősen tud cselekedni. Ugyanilyen gyorsan és felelősségteljesen jár majd el a nemzetiségi kérdés megoldásánál. Az eredmény előfeltétele azonban, hogy a német tárgyaló fél részéről a nézetek teljes őszintesége és lojalitás mutatkozzék.
A zsidótörvény és a Nemzetközi Vásár
1938 május
A nyitott ablakon át az esti levegővel a Nemzetközi Vásár reklámhangjainak kongása árad be a szobába, ahol éppen a képviselőház mai üléséről szóló tudósitást olvassuk. A harangok a Vásár kapuinak bezárását hirdetik, amikor Gratz Gusztáv képviselő ur éppen a következőket magyarázza törvényhozó társainak:
„Főleg zsidók voltak, tisztelt uraim, akik Magyarországot az európai életbe bekapcsolták és ezzel megalapozták Magyarország példátlan gazdasági föllendülését. Zsidó cégek tették lehetővé a magyar agrártermékek jövedelmező értékesitését. A cukor-, szesz-, textil-, bőr-, vegyészeti ipar megalakulása és kifejlődése jóformán kizárólag zsidó férfiak vállalkozói kedvének eredménye.”
Ezt mondja éppen képviselőtársainak Gratz Gusztáv, amikor a harangok erősen kongatnak. A Vásár kapuit most zárják be. Érezzük, hogy a kapukulcs csikordulásával valami mást is kizárnak vele. Valamit, amit a derék képviselő, aki azt a megrenditő vallomást is megtette beszédében, hogy vallási üldözések miatt elvándorolt család gyermeke, igy fejezett ki: „zsidó férfiak vállalkozási kedve”.
A világért sem akarjuk azt mondani, hogy a magyar ipar, amelynek ez az évről-évre visszatérő Vásár imponáló és nemzetközi méretekkel mérve is, nagyszerü szemléje, kizárólag „zsidó férfiak vállalkozó kedvének” eredményét tüntetné föl. Az iparunk és kereskedelmünk fejlesztésében és európai szinvonalra emelésében kifejtett nagyszerü erők magyar erők voltak. Minden faji vagy vallási különbség nélkül megnyilatkozó magyar tehetségek.
A sulyos kérdést, amely arra vár most feleletet, hogy ezekből a magyar erőkből és magyar tehetségekből mennyi esett az egyik felekezetre, mennyi a másikra, nem azok vetették föl, akik dolgoztak és ezt az ipart és kereskedelmet megteremtették, hanem azok, akikről ugyancsak a képviselőház zsidó vitájában Friedrich István azt mondta, hogy soha semmit nem dolgoztak, semmihez nem értenek, hacsak nem a politikai harcok rendezéséhez.
Mégis, ha már a kérdést nemcsak fölvetették, de törvényalkotás kiinduló gondolatává tették, meg kell állapitanunk, hogy végigjárva a magyar iparnak ezt az évről-évre megujuló idei szemleutját, a zsidó magyarok keze munkájának, kezdeményező erejének és szorgalmának nyomát minden lépésnél fölfedezte benne mindenki, akit itéletében nem gyülölet és nem elfogultság, hanem az igazság szeretete vezet.
Hát jó, tudjuk és ismerjük az antiszemitizmus rideg válaszát is erre a megállapitásra.
Ismerjük az ellenvetést, amely azt mondja rá, hogy igen, de csak a profitvágy volt, ami a zsidót ebben az alkotó munkában vezette. Talán ezen a helyen és ezeken a hasábokon, amelyeken tisztán gazdasági szempontok szerint biráljuk a jelenségeket, föl vagyunk mentve az alól, hogy ennek az ellenvetésnek igazságos voltát el kelljen ismernünk. Ha nem tennők, az egész közgazdaság eddigi épületét, tudományának alapjait, sőt a gazdasági tevékenység egyik mozgató elementumát döntenénk és tagadnánk meg vele. Akárhogy is legyen, ha szemernyi vádképesség volna is ebben a helytelen érvelésben, bizonyos, hogy annak az erős várnak, amelyet magyar iparnak neveznek s amelyen belül ma már majdnem háromszázezer ember talál kenyeret a maga és családja számára, javarészt zsidó vallásu magyarok voltak az épitői.
Javarészt zsidó magyarok munkája, hogy ennek a magyar iparnak termelvényei értékben ma már közel járnak a hárommilliárdhoz. Ha ez az ipar egész kivitelünknek ma már negyvenöt százalékát teszi, tehát közel jár a magyarság ősi foglalkozásának, az agrártermelésnek gazdasági értékéhez és jelentőségéhez. Javarészt zsidó magyarok munkája, hogy ez az ipar az utóbbi években nyersanyag- és félgyártmány-szükségletének 85 százalékát saját kivitelével volt képes megfizetni s igy a magyar gazdaság végső számláján is igazi értéket tud felmutatni.
A nemzetet ért nagy szerencsétlenség után, a romjaiból fölemelkedő országnak uj utakat kellett keresnie gazdasága terén és ez a kényszerüség, a megváltozott gazdasági helyzet szükségparancsa követelte tőlünk, hogy mezőgazdaságunk mellett az ipar fejlesztésében keressük meg további gazdasági létünk biztositékait. Ez volt az a motivum, amely az ipar kifejlesztéséhez vezetett és nem a profitvágy, nem az önzés, hanem a nemzeti jövőnek ez a parancsoló szüksége. A gazdaságtörténeti tények egyenes letagadása, meghamisitása volna ennek az igazságnak elhallgatása s a magyar zsidóság nem megitélést, de legalább igazságos ítéletet érdemel azért, hogy a gazdaságilag adott helyzetben ennek a nemzeti szükségességnek munkájából becsülettel és eredménnyel kivette a maga részét.
A nagy vásáron, amely az egész világon ebben az időben megindult, s amelyben az volt a kérdés: ki tud népének, nemzetének uj kenyeret előteremteni a romok közül, s ki tudja megállni helyét a megváltozott viszonyok közt, ki tud gyorsan uj poziciót biztositani nemzete gazdálkodásának a világ versenyében, ezen a vásáron a magyar zsidó jelent meg ismét készen, szorgalmasan, telve tettvággyal és munkakészséggel. Mindent remélhetett, csak éppen azt nem, hogy ezért két évtizeddel később üldöztetésben, lenézésben lesz része, s hogy bünül fogják felróni neki azt, amit érdeméül kellene betudni. Mindent várhatott, csak egyet nem. Azt, hogy a vásárból, amelybe ő vitte az uj portékát, ki akarják zárni.
Most, hogy a Nemzetközi Vásár harangjai elcsendesültek és amint a Vásárról kiadott ujsághiradások mondták, a kapukat bezárták, ugy érezzük, hogy ezt a magyar zsidóságot zárták ki vele a vásárból. Ugy érezzük, hogy valami nagy gazdasági hiba, hogy ne mondjuk, oktalanság történt vele és valami nagy igazságtalanság is. Mindaz, amit ennek az igazságtalanságnak védelmére és mentésére eddig felhoztak, mindaz, amivel magyarázni vagy szépiteni megpróbálták a képviselőház vitájában, a sajtóban és egyéb eszmecserékben, nem tisztázza a kérdést.
Ugy érezzük, csak egyetlen egy ember mondta meg az igazságot a maga teljes brutalitásában.
Az, aki azt mondta, hogy a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Ebben a kegyetlen, brutális nyilatkozatban legalább őszinteség van, egyenesség van, a dolgok nyilt beismerése van. Ez az, amit meg kell állapitanunk, a zsidó javaslat vitájának és a Vásár bezárásának órájában.
„Ha azok, akik a magyar ipart megteremtették, nem végezték volna el nagy munkájukat, most nem volna hová beülniök mindazoknak, akik számára a zsidójavaslat a gazdasági pályákra vezető utat egyengetni akarja.” Ez az utolsó mondat, amelyet még olvasunk Gratz Gusztáv beszédéből. Aztán összehajtjuk az ujságot és betesszük az ablakot. Nagyon beesteledett olvasás közben. Hideg van és a ligeti éjszaka alakjai kezdenek kilépni a fák alól…
"Ne bántsd a magyar nyelvet"
1938 május
A latin nyelvösztön a vizet és az anyanyelvet nőneműnek érezte. Folyóvíz és anyanyelv csakugyan rokon, mind a kettő kiapadhatatlan, folyton változik, a legerősebb kapcsolat ember és ember közt, anyánk mellett második anyánk. Aki élt idegenben, emlékszik, hogy a szülőföld három honvággyá finomul, az ember az édesanyja, a hazai folyó meg az anyanyelv után vágyik s ha a magyar nyelvben volna nem, mint a latinban, a hazai folyót s az anyanyelvet valószinüleg mi is nőneműnek éreznénk.
Folyóban keresztelték Jézust, egy anya sírt a kereszt lábánál, az első pünkösd után minden népek anyanyelvén hirdették a kereszt kínjait. Folyóvíz, édesanya és anyanyelv Krisztus világát is kitölti a keresztségtől a szentlélek leszálltáig.
Fájdalom, a nyelv néha abban is hasonlít a folyóvizekhez, hogy mély tavakba búvik, a föld alatt bujdosik. A karszti folyó a mészkőhegyekben, az alpi folyam tavak fenekén áramlik tovább, az anyanyelv néha az idő barlangjában bujdokol. Jóformán minden európai nyelvnek voltak ilyen bujdosó napjai, megtagadva, félig elapadva folydogált száz meg száz esztendeig. A francia nyelvet a latin, a németet a francia, a magyar a német kényuralmától kellett megszabadítani.
De akár holt, akár eleven nyelv uralmából szabadul meg az anyanyelv, a föltámadó nyelvi önérzet nem éri be akármilyen anyanyelvvel. Ahogy a Rajna hordalék nélkül, tisztultan lép ki a bodeni, a Rhône a genfi tóból, az anyanyelv újjáéledése is egybeesik egy nyelvtisztulással, a nemzeti irodalom újjászületése egy szárnyaló költői védőirattal az anyanyelvről.
Újjászületése idején a nyelv is hitügy s a tizenhatodik századi német, francia, angol vagy a tizennyolcadik századi német, francia, angol vagy a tizennyolcadik századi magyar nyelvvédelmi iratok Joachim du Bellaytól s Philippe Sidneytől Báróczy Sándorig és Csokonai Vitézig a keresztény hitbeli védőiratok hevével vetekednek.
Ha azonban a nyelv visszajut régi becsületéhez, elmúlik lelkifurdalásunk, eltompul nyelvi önérzetünk is. Nyelvösztönünk csak a halálveszélyre éber, a lassú romlás iránt közömbös. Holott a teljes feledés, a nyomtalan pusztulás néha jobb, mint a romlott fennmaradás. Ha egy nép feledve ősi nyelvét, átpártol egy idegen, de viruló, tökéletes nyelvhez, elsajátíthatja azt a szellemi fölényt és lelki előkelőséget is, mely minden romlatlan nyelvből sugárzik. A megromlott ősi nyelv ellenben mételyez, szellemi restség, egykedvűség, szolgalelkűség, butulás ragad róla.
Jobban hiszek annak a magyarnak, aki jó latin, jó német vagy jó francia nyelven magyar, mint aki zavaros, romlott magyarsággal veri a mellét. Berzeviczy Gergely, a kakaslomnici földesúr latin könyvben védte a magyar jobbágyot, Görgey németül vezényelte a honvédeket, de az a latin s az a német világos, jó latin, illetve német volt, tüstént elhiteti, hogy Berzeviczy is, Görgey is jót akart. Fiatalkorában Eötvös József könnyebben írt németül, mint magyarul, férfikori magyar prózája mégis kimagasló nyelvemlékünk. Hatalmas szelleme, világos gondolatai, emberséges célja nyelvét is megnemesítették.
"Ne bántsd a magyar nyelvet"
De mi a nyelvromlás? Jó, ami régi, rossz, ami új? Hátha amit a maradi romlásnak tart, csak változás? Nem léphetsz kétszer egy folyóba, mondja az ókori bölcs. Nem léphetsz kétszer egy anyanyelvbe sem. Szavak tűnnek, szavak támadnak, az élő nyelv keveset törődik a szótárszerkesztő akadémikussal. Csakhogy az igazi nyelvvédelem nem is az új szavaktól irtózik, pontosabban: csak ritkán azoktól. Egy nyelv szervezetében s nem végtagjaiban romlik, ennyit minden nyelvőr tud s ha szobatudósi szóiszonnyal vádoljuk, annyi, mintha az orvosra fognánk, hogy dohánymarta sárga ujjhegyek miatt aggódik a betegéért.
A nyelvőr, akárcsak az orvos, a nyelv szívzörejei miatt aggódik. Mert a nyelv összes szerve egyszerre romlik. Romlik a szókincse, szerkezete, hangsúlya, szép és érthetetlen szabálytalansága. "Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsének", írja Arany János, "azok rombolása könnyebben pótolható: de a szókötési formák azon nemesebb erek, csatornák, melyeken a fa éltető nedve kereng: dúljuk fel és a fa nem lesz többé!"
A nyelv sok idegen szót befogad, néha egyenesen a nyelv erejére, elevenségére vall, hogy az egyjelentésű ősi és jövevény szó egy árnyalattal mégis különbözik. Hegedűs Lóránt mondta, hogy a zsandár zordabb, mint a csendőr, a finánc gúnyosabb, mint a pénzügyőr. Hozzátehetjük, hogy poéta több, mint költő, a praktika félelmesebb, sőt magyarabb, mint a cselszövés, a Muzsika bensőségesebb a zenénél és így tovább. A nép néha megbélyegez, néha kitüntet az idegen szóval, a párhuzamos szóhasználat kifinomult jellemfestésre és lélekismeretre szolgál. A baj csak akkor kezdődik, mikor az idegen szó kilakoltatja a hazait.
De ismétlem, a szókincsében megtámadott nyelv rendszerint már nemesebb szerveiben is beteg. A szavakon felül baj van az igekötővel, a tárgyi ragozással, a raggal, a névutóval, a névmutatóval, a határozott és határozatlan névelővel, az egyes szám többes számmal, a szókötéssel, a szórenddel, az állító, tagadó és feltételesmóddal. Még a kötőszócskával is.
Egyetlen példából megértenek. Múltkor németre fordítottam egy kevéssé ismert szállóigét, aztán néhány gyanútlan emberrel visszafordíttattam magyarra. A legrosszabb s egyúttal a legtöbb fordítás így hangzott:
"Az a nemzet, amely nem rendelkezik gyáriparral, olyan, mint az óriás, akinek hiányzik a félkarja."
Nincs a mondatnak semmi baja. Legfeljebb az, hogy az eredeti szállóige így hangzik:
"Ipar nélkül a nemzet félkarú óriás."
Ezt pedig Kossuth mondta.
Cs. Szabó László
Szlovenszkói városképek
Tátra Almanach Pozsony
1938 május
A városkép sajátságos műfaj a dús urbanitású Szlovenszkón, ahol a szűk folyóvölgyeket, a hegyek közt csak egy futamodásnyi szélességben szétnyíló medencéket mindenfelé városokkal szórta be a történeti fejlődés; városokkal, amelyek létük egyik vagy másik századában gazdagodtak, történeti eseményeket éltek át, hadakoztak, akasztottak, iskoláztak vagy más nevezetes ténykedést vittek véghez és ma, többé-kevésbé megjuhászodva, fáradtan és különösebb nevezetesség nélkül, pihenve fekszenek az új korok küszöbén.
Úgy csüggenek ott, fürtökben a kanyargó völgyű folyók mentén, mint szőlő a késő őszidőben, amikor már csak az aszalódás, a ráncosodás, az öregség jele várakozik rájuk. Az emlékekkel teli kisvárosokról szóló bennszülött műfaj ez: kissé szociográfia, kissé monográfia, líra, regény helyett, helytörténet, kultúrkép, bédekker, vezércikk és minden egyéb; amit más írók különféle címeken adhatnak elő, azt egy-egy városkép korlátaiba szorítva kell a szlovenszkóiaknak összegezni.
És rendjén van ez így! Szlovenszkó számára többet jelent a város, más az értelme, hivatása, berendezése, mint az alföldi Magyarországon. Fővárosuk (ha ugyan Pozsonyt annak lehet nevezni) nem olyan főváros, mint Budapest és a falujuk sem olyan falu. Náluk minden kisebb, egyenletesebb, elosztottabb; a polgár és az író nem két egymással ellenkező jelenség, és minden városnak megvan a maga írója. Többszázéves boltívek alatt, ahol egykor öreg iskolamesterek városi krónikákat róttak, ma kis nyomdák húzódnak; a városokat nem lehet irodalom nélkül elképzelni és az irodalmat városok nélkül.
Az egymásrautaltság szabja meg azt a beállítottságot, amivel az író városára tekint, ahol született, ahonnan családja származott, gyermekéveit töltötte s az élmény friss erejével közeledik a geográfiai ponthoz. A szlovenszkói író nem avval a léha bizalmassággal indul városa felé, ahogy vidéki újságíróink a helyi tekintélyek által körülhatárolt településegységhez; nem avval a szentimentális megelégedéssel, ami budapesti irodalmunkat jellemzi; nem avval a leverő nyersességgel, amely naturalista regényeink kisvárosi hátterét rajzolja.
Beállítottsága emberibb, több és mélyebb: személyes kapcsolat van benne, tisztelet és hódolat, szolgálat a várossal szemben, számadás önmagának, helyzetrajz a kisebbségi magyarságnak, perspektíva-nyitás az olvasónak és hű továbbadás a helyi régi kultúrájának. Ily nemes alkatrészekből tevődik össze sajátos művük csillanó ötvözete.
A finom urbanizmus előtt adózik most méltó kegyelettel irodalmuk, amikor a pozsonyi Tátra-kiadó Almanachjaiban többéves munka során feldolgoztatja mindazt a kultúrkincset, amit e városok jelentenek. A feladat megoldására a szlovenszkói magyarság kiváló elméi vállalkoztak és az első kötetből két tanulmány méltán tarthat számot arra, hogy a legkiválóbb magyar esszék közé kerüljön.
Szalatnai Rezső egységes élménnyé forrasztja össze mindazt a szétfolyó jelenséget, melyet Lőcse jelent. Városképét nem kell a logika vagy a történet szempontjai szerint tagolnia; amit a fogalmak előszámlálása csak fáradtsággal tud megközelíteni, azt az ő fiktív sétája, amelynek a során nem is kanyargó lőcsei utcákon, hanem a képek és gondolatok dúsan egymásbaívelő hídján halad, tökéletesen megvalósítja: elénk varázsol egy várost létének minden megnyilvánulásával, megismerési lehetőségének minden oldaláról. A hely történeti nevezetességét, kispolgárok mindennapi kényelmetlenségét, a pusztuló magyarság problematikáját minden olvasó számára új átéléssé tudja egybeilleszteni.
Jócsik Lajos a kispolgári Érsekújvár képét rajzolván, hatalmas arányban kiszélesíti látókörét. A város helyzetrajzán túl, mintha annak szellemi környékére tenne tudományos kirándulást, a kisebbségi magyarok helyzetét is bemutatja s a város hangulatán kívül a szociológia módszerei szerint rendszerbe foglalja mindazt a nehézséget és adottságot, amit a kisebbségi lét jelent. A parasztváros életét megfigyelve, a szlovenszkói magyarság diagnózisát állítja fel, romantika és hatáskeresés nélkül sorolja fel a nyomort, az elesettséget, a parasztiságot és a mindezen túlcsillanó jövő biztató jelenségeit.
Ezt a két nagy képet, kulturális és szociológiai összefoglalást köríti a többi tanulmányok sora. Méltó párjuk Szvatkó Pál bevezető esszéje, amely a szlovenszkói urbanizmus lényegét határozza meg, tájékoztató szempontokat nyújt az utána következő anyaghoz. Darkó István losonci rajza egy város tragédiáját láttatja, Gömöry János terjedelmes tanulmánya Eperjes lelkét analizálja, Sziklay Ferenc Kassa nevezetességeit állítja össze.
Soraikban összefonódik a múlt emléke és a jelen benyomása, a falu frissessége és a város fáradtsága, mindazt az ösztönző körülmény, ami a régi kultúrtalajból új virágot sarjaszt. Azon új termés itt áll előttünk, megszemlélhető és felbecsülhető megjelenési formában. Élvezhetjük virágzását: üde a színe, friss az illata és örvendezést keltő a látása.
(Forrás: huszadikszazad.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése